Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-26 / 199. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP IFJÚSÁG 1994. AUGUSZTUS 26., PENTEK Egy díjazott váci népművésszel Történelem testközelben fiataloknak Diszkó helyett citera A Magyar Köztársa- ) JjL ' ság Művelődési és {*$&•, Közoktatási minisz- tere a Népművészet Ifjú Mestere díjat adomá­nyozta 1994. augusztus 20-án Kis Gergely Márton váci fiatalnak. Az elismerést népi hangszerszólistaként si­került elérnie. A kitüntetés alkalmából beszélgettem el az ifjú tehetséggel. — Gergely, mióta foglal­kozol a népzenével, és mi­lyen hangszerrel sikerült az elismerést kivívni? — Ha komolyan vesszük a kodályi gondolatot, akkor úgy kell válaszolnom, hogy édesanyám születése előtt ki­lenc hónappal. A népdal sze- retetét így én már úgymond az anyatejjel együtt szívtam magamba. Édesanyám ren­geteg népdalt ismer és ne­künk is sokat szokott énekel­ni. Innen a népzene szeretete. — A kitüntetést citeraszó- listaként kaptam, s hogy mi­lyen úton jutottam el a citerá- hoz — talán nem véletlen —, az megint édesanyám­hoz kapcsolódik. Dabason, a Csutorás táborban vett részt édesanyám, aki engem magával vitt oda, s azt sze­rette volna, ha a furulyával közelebbi barátságot köt­nék. Engem azonban a cite- rások jobban érdekeltek, így ezt a hangszert választot­tam. A tábor után — még ezen az őszön — 1989 szep­temberében Budakesziről Vácra költöztünk, s itt az új A váci székesegyház Vimola Károly felvétele iskolában ismertem meg a dabasi citerások közül Tá- nyéros József tanárt, s ő hí­vott a zenekarába. Ebben a zenekarban ismertem meg a citerázás alapjait. Hamar ki­derült, hogy szólóban job­ban érzem magam, mint a zenekarban. Vállalkoztam kisebb rendezvényeken való szereplésre egyedül, zene­karban és édesanyám népdal­körével — két énekcsokor közötti citerázással. Amikor középiskolás let­tem, beiratkoztam az Óbu­dai Népzeneiskolába, ahol Balogh Sándor tanár vett ke­zelésbe. Azóta is az ő útmu­tatásával készülök a népze­nei pályára. — Ez a most kapott cím tulajdonképpen mit jelent? — Úgy tudom, hogy a szakmában ez a harmadik legrangosabb díj, az Életfa és a Népművészet Mestere cí­mek után. Ez tehát igen ran­gos díj, s 15 évtől 35 éves korig adható. Én igen szeren­csésnek mondhatom ma­gam, mert 17 évesen, első nekirugaszkodásra igen ke­vesen kaptuk meg ezt a cí­met. A cím elnyeréséhez kel­lett írnom egy dolgozatot, melyben felsoroltam eddigi elért eredméyneimet, mi a célom választott hangsze­remmel, s egy igen szigorú zsűri előtt kellett bemutat­nom tudásomat. A zsűriben a népzenészek legjobban el­ismert szaktekintélyei vettek részt. Bizonyára sokat jelen­tett a döntésnél, hogy ez ide­ig több versenyen vettem részt, s ezeken különböző el­ismeréseket szereztem. Ami­re büszke vagyok, az a gö- döllői népdaltalálkozó, ahol szólistaként első lettem 1991-ben, a Magyar Rádió és a KÓTA szervezésében lebonyolított bonyhádi talál­kozó, itt második díjat kap­tam, a folkegyüttesek kama­rafesztiválján való részvéte­lemre, s természetesen a mostani megmérettetésre. Ahhoz, hogy ide eljussak, rengeteg gyakorlásra volt szükség, azt hogy mennyi időre van szükség, nem is le­het megállapítani. Az biztos, míg más fiatal a diszkóban táncol, addig én a citerám- mal foglalatoskodom. Ezt vi­szont egyáltalán nem bá­nom, ez így jó. Nagyon sze­retek zenélni. — Mik a terveid, s merre tovább? — A cím kötelez. A szín­vonalból nem szabad enged­nem. Szeretném még jobban elsajátítani a citerázás forté­lyait, apró fogásait, hogy be­bizonyítsam, ezzel, az egy­szerű hangszerrel is kifejez­hető a magyar népdal szépsé­ge. Szeretném tolmácsolni a mai fiataloknak őseink ma is aktuális üzeneteit, a népze­nében kifejeződő öröm, bá­nat bemutatásával. A terve­im között szerepel, hogy si­keresen befejezzem középis­kolai tanulmányaimat a váci I. Géza Király Közgazdasá­gi Szakközépiskolában, s • utána olyan iskolában szeret­nék tovább tanulni, ahol a népzenével is foglalkoznak. Szeretnék más népi hangsze­rekkel is megismerkedni a fő hangszerem, a citera mel­lett. Csongor Áron Régi leányfalui képek Hajdan Leányfalun, a hegyoldalban, a régi képeslapok ta­núsága szerint alig állt egy-két ház. Ma: víkendház ví- kendház hátán. A szocializmus éveiben Leányfalu azon­ban elsősorban „mennyiségileg”, nem pedig minőségileg fejlődött: a Dunakanyar kedvelt üdülőtelepülésén hiány­zott a megfelelő infrastruktúra. Most végre épül a csator­narendszer, bővül a telefonhálózat; egyre több kisebb üz­let és étterem várja a község lakóit és vendegeit. A műve­lődési ház előtti teret parkosítják, a község életéről 1991 óta számol be a falu havilapja, a Leányfalui Futár. Min­den üzletben más-más, szebbnél szebb kivitelű leányfa­lui témájú üdvözlőlapot lehet kapni, lassan olyan gazdag lesz a választék leányfalui képeslapokból, mint amilyen a háború előtt volt... Tóth Szilárd Hasznos munkálkodás Borsiban Egy felvidéki Rákóczi-kastély helyreállításáért M ásodszor volt Borsiban épí­tőtábor. Az elsőt 1984-ben Molnár Imre és Fülöp Éva szer­vezte. Akkor ebből rendőrségi ügy lett. Most, egy évtizeddel ké­sőbb, a II. Rákóczi Ferenc Em­léktársaság vállalta átszervezést, mivel fő feladatának a Rákóczi- kastély helyreállítását tekinti. An­nak ellenére, hogy vannak, akik gáncsolják e nemes feladat meg­valósítását és jelenleg is csak kor­látozott anyagi támogatást sike­rült biztosítani, az elért ered­mény önmagáért beszél. Mégha minden jelentkezőt nem is tudtak fogadni, sikerült a kastély 1600 négyzetméteres udvarát kitisztíta­ni. A fiatalok a szerteszét heverő építőanyagot is megmentették és elraktározták. Az, hogy a nyári tábor, mely július 11. és 23. között zajlott, si­keresen befejeződhetett, a június közepén alakult II. Rákóczi Fe­renc Ifjúsági Klub tagjai előkészí­tő munkájának volt köszönhető. Ez a főleg Borsiban élő húsz fia­tal több helyiséget hozott rendbe az emléktársaság és a klub szá­mára. Ma már a kastély e kis ré­sze el van látva árammal és víz­zel. Hajdú Jenó' a II. Rákóczi Fe­renc Emléktársaság elnöke, mi­után a tíz évvel korábbi emlék­oszlop mellett felavatták a mási­kat, melyet szintén Ferenc György készített, és ünnepélyes keretek között a tábor véget ért, fáradtan, de megelégedetten ült le a kastély egyik helyiségének asztalához: — A tábort megelőző időszak volt a nehezebb. Lényegében négy helyiséget hoztunk használ­ható állapotba. Ez nagy anyagi ál­dozatok árán volt csak lehetsé­ges. Csak a fürdőszoba több mint tízezer koronát emésztett föl, nem beszélve a 65 méter hosz- szú vízvezetékről és a 35 méte­res szennyvízcsatornáról. Kiadá­sainkat lényegesen csökkentette, hogy megtaláltuk azt az emésztő­gödröt, amelyet 1938 után éptet­tek. Erre csatoltuk rá a csatornát. Jelenleg még csak hideg vízzel tudtuk ellátni a táborozókat, ám lehetővé tettük számukra, hogy a megépült, meleg vízzel elátott fürdőszobát is használhassák. — Milyen eredménnyel járt az épító'tábor keretében végzett munka? — Sikerült a belső udvart lombtalanítani. A mai napon tü­körsimává tettük a terepet. Már csak föl kell lazítani a talajt és be kell vetni fűmaggal. Ha a fa­lak még sokáig vakolatlanul is maradnak, a környezetet méltób­bá tettük. Sem társaságunknak, sem a falunak nem kell szégyen­keznie. Örömünkre szolgál, hogy a fe­jedelem szellemiségét ma már so­kan a magukévá tették. A tábor ideje alatt is rengeteg ember for­dult meg itt. Levonva a tanulságokat, a kö­vetkezőkben másképpen szeret­nénk szervezni a munkát. Intéz­ményeket, szervezeteket és isko­lákat várunk. Nekik kellene, ösz- szeválogatni a fiatalokat, akik az­után idejönnének dolgozni. Le­gyen övék a felelősség, mert el kell mondani, hogy voltak olya­nok, akiktől idő előtt kellett bú­csút mondanunk. Távozniuk kel­lett. Lengyelországból is nagy volt az érdeklődés, de nem tudtunk mindenkit fogadni, csak egy ré­szüket, sajnos végül is lemond­ták a részvételt. Hozzávetőlege­sen 50 fiatal fordult meg a tábor­ban e tizenkét nap alatt. Köszöne­tét mondok mindenkinek, aki munkánkban részt vett és segí­tett. Nem sorolhatok fel minden­kit, így inkább nem emelek ki senkit. Meggyőződésem, hogy mindenki lehetősége szerint já­rult hozzá a sikerhez. Ami vi­szont gondot okozott, az a rendel­kezésünkre bocsátott technika rossz műszaki állapota volt. Megkérdeztem a fiatalokat is, milyen emlékekkel fognak távoz­ni Borsiból. íme néhány válasz: Petruska Gábor (Szatmárné­meti): még sohasem jártam építő­táborban. A munkától igazán nem szakadtunk meg, mert min­den jól volt megszervezve. Kirán­dultunk, megismertük a környé­ket és a helybéli fiatalokat is. Váczi Orsolya (Kunszentmár- ton): Sajnálom, hogy véget ért a tábor, mert nagyon jó társaság jött össze. Sok volt a munka, de megérte. Nagy Tibor (Szatmárnémeti): Véleményem szerint kevés kirán­dulást szerveztek. Büszkén me­gyek haza, mert hasznos munkát végezhettem. Anita Lisiak (Lódz): Az elején kell kezdenem. Nálunk Lódzban Lengyel—Magyar Baráti Társa­ság létezik. Ott szóltak nekem, hogy ilyen tábort szerveznek, és megadták a címet. írtam Jenő úr címére, és a válasz igenlő volt. Utazhattam. De akkor még nem tudtam, miről is van szó. Ez egy ugrás volt a sötétbe. De megmu­tatkozott, hogy jó kaland volt, és lesz mire emlékezni. Merker Annamária (Szatmár­németi): Nagyon jól éreztem ma­gamat a táborban. Ha lehet, jövő­re is szeretnék jönni. Mi haszna volt? Itt tanultam meg kapálni. Sokat hülyéskedtünk együtt. Az ennivaló finom volt, senki sem fogyott le. Baricza István Sándor (Szat­márnémeti): Dolgoztunk, szóra­koztunk és tanultunk. Sajnos a ro­mán tankönyvek a valódi történe­lemről nem szólnak. Ezeket a kérdéseket elhallgatják. Tapaszta­latszerzés volt ez a javából. Az első lépés tehát megtör­tént. Borsiban is megmozdultak a fiatalok. Jelenlétem alatt gyere­kek jelentkeztek, akikre köny- nyebb munkát lehetett bízni. Egy kastély helyreállítása már önma­gában is romantikus feladat. Haj­dú Jenő veje, aki egy szót sem tud magyarul, olyan önfeláldozó segítőkészségről tett tanúságot, hogy az utolsó nap estéjén a tábo­rozok elismerő vastapssal kö­szönték meg lelkesedését. A munka nem állhat meg. A 28 csapot még meleg vízzel is el akarják látni, és további 10 vécét kívánnak rákötni a csator­nára. Akkor már száz fiatalt tud­nak fogadni. A természet adottsá­gai megfelelnek a táborozás igé­nyeinek, és kellő tisztálkodási le­hetőségek mellett kielégítik a jo­gos elvárásokat. Borsi lakosainak egy része nem is tudatosítja, milyen ajándé­kot kapott a gondviseléstől azál­tal, hogy az egyetemes történe­lem egyik legnagyobb alakja ezen a településen született. II. Rákóczi Ferenc még halála után is tud áldást osztani. A feladat nagy, de éppen ezáltal jelent megoldandó kihívást a borsiak számára. Úgy látszik, egyre töb­ben vállalják e múltból rájuk há­ruló nemes kötelességet. Balassa Zoltán Kassa

Next

/
Thumbnails
Contents