Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-24 / 197. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. AUGUSZTUS 24., SZERDA 7 Kamikazék kora Ne legyünk igazságtalanok a miniszterelnökkel. Maga a szituáció képtelen, és ebben a képtelen szituációban nem találja a helyét Horn Gyula, aki fölött elvi- harzott az idő. S őt egy szerencsétlen, vakká-süketté nyomorított nép hozta vissza a visszasírt múltból, az Egyenlőség elenyészett légvárának emlékéből a Szabadság pokolba kívánt kényelmetlenségébe, hátha vele együtt visszatér a légvár is. Kicsit olyan ő, mint Mikszáth tollán a feltámadt Zrínyi, aki meg akaija rohamozni a vonatot, hogy a rabszíjra fűzött „házakat” megszabadítsa a tűzokádó szörnyetegtől, mely elrabolta őket. Horn Gyula jót akar. Nagyon-nagyon jót akar. Csakhogy . egy másik koordinátarendszerben akar jót — ebből származik a róla kialakuló anekdotikus kép, ti. hogy ő a félreértések ál- lamférfia. Horn Gyula őszintén demokrata akar lenni, ezért válik egy nép színe előtt alárendeltté az első pillanatban egy bukott képviselőjelölttel szemben (akinek van annyi esze, hogy mégis képviselő és pártvezér legyen), olyannyira, hogy sokan már azt sem tudják, Horn Gyula-e a miniszterelnök vagy Pető Iván. Horn Gyula modern, sőt posztmodem akar lenni, ezért egyezik bele a magyar történelem egyik legnagyobb botrányába, hogy tudniillik Fodor Gábor legyen a holnap nemzedékének legfőbb nevelője és a nemzeti (nemzetellenes) nevelésügy meghat áft)zój a. Hóm Gyula őszintén rendezni akarja a viszonyt a szlovák néppel (és állammal, pedig ez nem egészen egy és ugyanaz), ezért elszenvedi első külpolitikai kudarcát (megtakaríthatta volna), és összekapcsol nevével egy félreértést, amely immár letö- rölhetetlenül a Hóm név epitheton omansä. lesz (díszítőjelzője, „korszerűtlen” klasszikus kifejezéssel). Hóm Gyula elkötelezi magát (lássa a világ, mennyire nem kommunista) a legantiszociálisabb gazdaságpolitika mellett, kétségbe ejti a bérből és fizetésből élőket, a nyugdíjasokat, a többgyermekes fiatal anyákat, rábólint a magyar jövőre mért csapásra, a világkiállítás durva és fasiszta szellemű kivégzésére, magára zúdítja a vállalkozók és a vidéki képviselő-testületek elkeseredett szemrehányásait, és szemben találja magát a saját pártjával, amely mindaddig úgy tudta, hogy szocialista párt. Horn Gyula kárpótolni akarja saját szavazóbázisát, a bérből és fizetésből élőket, a kisnyugdíjasokat, meg akarja nyugtatni saját pártját — országépítő Szent István ünnepén a nép, az istenadta nép között világgá kiáltja: ki fogja vetni a vagyonadót. Még azon melegében, kapásból, az egész ország színe előtt megkapja a rendreutasítást a koalíciós partnertől, az ország igazi vezérétől, aki mögött a Világbíró Milliárdos Filantróp, a Boss, a Gazda áll. (Övé az OTP és pénzecskénk, cseppnyi vagyonkánk, melyre ráborul a megígért vagyonadó árnyéka.) Lehet, hogy a kései történelemkönyvekben a XX. század végi magyar miniszterelnökök kamikaze néven fognak szerepelni. Az első kamikaze Antall József volt, a második kamikaze pedig Hóm Gyula. A túlélők pedig maradnak. Ők a szabad demokraták, akik ráfonják a finom köteleket a magyar demokratákra, majd a szocialistákra, hogy ezeket a balgákat letehessék a minden törvény fölött álló Uralkodó lába elé. Vagyis hát ők a kamikazék — Szegények, mennyit sírhatnak most ott, a Parlamentben. Tudod ők szociálisan sokkal érzékenyebbek az előző kormánynál. Partnerei (paktumpartner, koalíciós partner), amiképpen Me- fisztó partnere vala Faustnak. A kamikazék elkárhozásakor persze nem a Rákóczi-induló szól. * Mégis: kinek és miért áldozzák föl magukat a kamikazék? Horn Gyula már régen csapdában van. A nép elhitte, hogy ő a liliomos királyfi, és vállán vitte a trónra (azért egy kicsit neki is tetszett ez, de az vesse rá az első követ, akinek nem tetszett volna). Ez a trón azonban voltaképpen csak egy sámlinak bizonyult, mert a trónon más ül. Hóm Gyulának nem volt választása: elfo- gadja-e a Partnert vagy sem. A Partner adott volt, mint a végzet. S a Partner magával hozta a hazugságködgyertyákat, melyeknek gázfelhője már az ellenfél elődöt, Antalit is megzavarta volt. Horn Gyula immár rajta van Antall útján, s mi már tudjuk, hová visz ez az út. Ez az út a kamikazét a zuhanásba, az országot pedig az Euróbái kánra viszi. Az első délibáb, amelyre úgy mutogatnak mint valóságra, mindjárt az, hogy az ország Európába tart. Elhiheti-e ezt a miniszterelnök, aki maga irányítja az országot a Balkán felé a vagyonadó ideájával? A Balkán a fejetlenségnek az a területe (nem földrajzi, sokkal inkább szociopolitikai fogalom), amelyen az államnak természettől fogva muszáj legalább félig kezébe vennie polgárai sorsának igazgatását. Például vagyonadóval (vagyongyarapodási illetékkel vagy nevezzük, ahogyan akarjuk). Olyan beavatkozással, amely egy könnyen becsapható tömegnek állami intézkedéssel egy cseppnyit visszaad abból, amit az élelmesek elraboltak tőle (mert a kifosztott tömeg még imádja is a kirablóit, lásd Mavrodit Moszkvában). Ha a miniszterelnök úr veszi a bátorságot, hogy a ködösítők gyűrűjéből kitörjön, látni fogja, hogy az ősrobbanás megtörtént: Lengyelország, Csehország és Szlovénia tart gyors ütemben Európa felé. Magyarország most annyira Európa, amennyire önkormányzatok az önkormányzatok. Hóm Gyula kormánya úgy akar közeledni Európához, hogy közben távolodik tőle. Mert mi is van a miniszterelnök úr ama kijelentése mögött, hogy a tegnapi kormány szétrombolta a mező- gazdaságot? Az, hogy nem hagyta érintetlenül az tsz-háztáji modellt. Csakhogy ezzel a modellel nem lehet betömi Európába, csupán újra lehet kezdeni a keleti piac építését. Ez önmagáért beszél. Ebben a tekintetben — tudniillik, hogy ez előrevetített távolodás Nyugat-Európától — nem is tartozik a kérdéshez: mivel fizet a keleti felvevőpiac. Egyébként is, az ország „élszegényedéséért” nem az Antall—Boross-kormány felelős, hanem az a Központi Bizottság, melynek Horn Gyula is tagja volt. A szovjetnek való alárendeltség következtében az ország egyetlen fillér saját tőke nélkül és mintegy húszmilliárd dollár adóssággal maradt, negyven év alatt tönkrement a vasúthálózat, megszűnt a folyami hajózás, eltűnt a világhírű, különleges minőségű bánkúti búza, a háború után ötven évvel még lövedékzáporok ragyái borítják budapesti házak ezreit, a budapesti nagykörúti főnyomóvezeték cseréjére csak az idén került sor, az országban senki sincs, aki saját erejéből komolyabb beruházásokra képes lenne, s az ország ipari gépparkja teljesen elértéktelenedett. Az ország úgy készült a világkiállításra (amelyet egyébként éppen Hóm Gyula „csapata” kezdeményezett), mint szegény lány az esküvőjére. S most úgy érzi magát, mint szegény lány, akinek utolsó percben lefújják az esküvőjét, és vőlegénye mást vezet oltár elé. „Carlos” ügyében gátlástalanul tagadnak: ki ne látná, hogy Moszkva már eleve Budapestre kente a terroristatámogatás ódiumát, és itt a Kádár-adminisztráció készséges szolgaként feküdt Moszkva elé fedezéknek, tálalta kockázati tétnek Budapestet? A valóság az, hogy akik éveken át zúdították becsületes, ártatlan emberekre az antiszemitizmus rágalomvádját — most azok falaznak a zsidók gyilkosa bőrük mentő szárnysegédeinek. Még senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni az „önkormányzat" kifejezés jogosságát. Magyarországon „önkormányzatinak” nevezik a helyhatósági választásokat. Melyik város vagy falu kormányozza itt önmagát? Hol van a minimális anyagi alap egy autonómiához? A középkorban egy szabad királyi város több joggal nevezhette volna magát önkormányzatnak, mint ma Debrecen, Pécs vagy Miskolc. Senki nem meri észrevenni, hogy az „önkormányzat” szó a „tanács” helyére lépett, s az emberek gépiesen éppen úgy önkormányzatnak nevezik az apparátusokat, mint hívták volt tanácsnak azelőtt. Még mulatságosabb a „megyei önkormányzat”. Ilyen utoljára Kossuth idején létezett. Folytatódik a kaukázusi-bizantin visszaélés a nyelvvel: az „önkormányzat”. felirat éppen az önkormányzat hiányát akarja feledtetni. Kérdés, zavaija-e a miniszterelnököt — aki politikai pályáját egy megszállt ország „helytartótanácsában” futotta be —, hogy az ország állítólagos szuverenitása puszta frázis, afféle „tiszteletkor” a rossz lelkiismeretű fejlett demokráciák lelki összkomfortjának biztosítására? Lehet-e szuverén egy ország, amelyet Málta szigetén vásári alkuban úgy adtak-vettek (akárcsak Jaltában), mint a barmot, s amelynek átrendezett kulisszái között az újonnan behívott rendezővel közölték, mit kell tartalmaznia az előadandó darabnak, kik lesznek a szereplők, és tartsa magát az átnyújtott szereposztáshoz? Lehet-e szuverén az az ország, amelyet hitelezői tartanak markukban, amelynek egy banktriumvirátus — Világbank, Nemzetközi Valutaalap és GATT — írja elő, mennyit fogyaszthat egy év alatt, mit és mennyit ehetik és ihatik, mennyi legyen költségvetési hiánya és milyen szaporán vehet lélegzetet? S ha egy ország nem szuverén, lehet-e abban demokrácia? (Beszéljen a legilletékesebb: az eladó, aki a nemzetközi kalandortőke kezére adta a magyar cselédet, Mihail Gorbacsov. Magánemberként így nyilatkozott: „A legreménytelenebb a kis országok helyzete, hiszen mindig rájuk borul a nagyok árnyéka. Az ő szuverenitásukról és függetlenségükről beszélni puszta illúzió.”) Bátorkodunk felhívni a miniszterelnök úr figyelmét, hogy a sajtó és a tömegkommunikáció nem szocialista. Amit ma Magyarországon „médiá”-nak neveznek, elszánt, jól szervezett SA-hadosztálya egy olyan fasiszta központnak, mely fél évszázaddal ezelőtti szituációt, mumifikáltan, ma is elevennek deklarálva, erkölcsi terrorral tör saját brutális hatalmi céljainak megvalósítására. Akárcsak az az alakulat, amely demokratikusnak és „Chartá”-nak nevezte magát, és külföldi irányítás alatt harcolt, míg végül a hatalom sáncai mögé nem jutott, amiKor a szocialisták az ő pártalakulatukkal voltak kénytelenek koalícióra lépni. Ennek a kommandónak szellemi vezéralakja (egy német televízióban a legnagyobb magyar költőként mutatkozott be, arcrándulás nélkül) most a kábítószer-fogyasztás föllendítése érdekében gyakorol nyomást a parlamentre, szaporítva szégyeneinket, melyekért a világ előtt pirulnunk kell. Nos, egyetlen intés elég, hogy ez a terrorszervezet ismét Demokratikus Charta néven jelentkezzék, és támadásba lendüljön a miniszter- elnök ellen. Bátorkodunk felhívni a miniszterelnök úr figyelmét, hogy koalíciós partnereinek célja Magyarországot kemény böjtre fogni, nem a gazdaság fölélénkülése érdekében, hiszen a pénzügyminiszter (Horn Gyula szocialistának tartja-e?) programjának megvalósulása esetén nem lesz többé magyar ipar, nem lesz magyar önálló' vállalkozó, nem lesz munkakedv ebben az országban, megszűnik mint önálló gazdasági entitás Magyarország. Tízmillió kiéhezett szolga fogja várni mindenható urát, hogy kezet csókoljon neki, ha felfogadja szolgálatra, és Őke- gyességétől a kiosztott robotmunkáért kosztot, tűrhető ruházatot, kifogástalan cselédszobát, csütörtökön és vasárnap délután pedig, mosogatás után, kimenőt kap. Nem irigyeljük Horn Gyula miniszterelnököt. Ha megalázkodik és vállalja a szolgaszerepet, pszichikailag fog romba dőlni. Ha pedig megmarad szocialistának — .időszerűnek vagy nem időszerűnek —, nagy veszélyek fenyegetik majd. Nem fogják elfelejteni neki 1994 Szent Istvánját, az iváncsai búzakoszorút. S ebben a vagyonadó-hínárban nem kaphat segítséget a nemzeti ellenzéktől sem. Antall elment, és a kamikazesors beteljesedését Boross Péterre hagyta. S Horn Gyula?... Reméljük, megbocsátja, hogy mi mégis, mindenekfölött ezért az árva, tántorgó magyar népért aggódunk. Szeretnénk remélni, hogy ő is. A / — Márpedig engedélyezni kell a drogokat. Jogállamban élünk, annak is joga van elhülyülni, aki nem szereti a pálinkát.
