Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-23 / 196. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1994. AUGUSZTUS 23.. KEDD Megveszem az egész várost Akik egy kicsit is ismerik az újságírói hivatást és művelőinek jövedelmét, tudják, hogy a sajtó munkatársai — a tanügyi dolgozókkal együtt — a nemzet napszámosainak számítanak. Tömegtájékoztatási eszközök működtetéséből világszerte csak elenyészően kevesen szereztek vagyont. Nincs ez másképpen a Kis- Jugoszlávia Montenegró nevű tagköztársaságában sem. Éppen ezért a legnagyobb szenzáció erejével hatott a napokban egy bizonyos Ratko Knezsevics nevű zsurnaliszta kijelentése, hogy hamarosan megvásárolja Sveti Stéfant, a Dél- Adria (egyik) legszebb szállodavárosát. Erről a Szent István nevű szigetről tudni kell, hogy az elmúlt ötven évben csak az igazán vastagon bélelt pénztárcával rendelkező külföldiek látogatták, s hazai, tehát jugoszláv vendég még a közelébe sem mehetett, hiszen a mindenkori világhírességeket saját, nagy létszámú testőrgárda őrizte. Legutóbb két évvel ezelőtt került a világlapok hasábjaira, amikor az azóta már nemzetközi hírhedtségre szert tett szerbiai bankár, Jezdimir Vasziljevics több évre bérbe vette a hotelszigetet, és éppen-itt rendezték meg Bobby Fisher és Szpaszkij sakkpárosmérkő- zését. Már akkor is sokan kifejeztek kétségüket az évszázad bérletének kikiáltott ügylet pénzügyi vonatkozásával kapcsolatban és — sajnos — nekik lett igazuk. Talán mondani sem kell, hogy a fentebb említett Ratko Knezsevics eddig csak ő maga által bizonygatott hatalmas vagyonának eredetében is jócskán akadnak „fehér foltok”. A már évek óta tartó balkáni események közepette azonban senki sem kérdezi, hogy honnan neki annyi pénz, amennyiért tulajdonba vehetné Szent István szigetét. A kérdezőskö- dés annál inkább nem indokolt, mert szaktársunk igen közeli rokonságban van Milo Gyukánovics montenegrói miniszterelnökkel. Ezenkívül úton-útfélen hangoztatja, hogy a szóban forgó partszakaszon mindent meg fog venni, ami eladó, é.s óriási összegű beruházásokat is ígérget. Krőzusi „nyomorát” alátámasztandó az úgynevezett 118. számú villában múlatja idejét, ahol egy napi teljes panzió 600 és 1000 márka között van. Amikor kedve szottyan, Ma- lambó nevű luxusjachtjával jár egyet a tengeren. Ha következetesen ápolja a balkáni szokásokat, még az is megtörténhet, hogy egy ilyen kihajózás után, természetesen a kifizetetlen számlák hátrahagyásával, soha többé nem teszi a lábát szeretett szülőföldjére. (both) Sípszó után „Baggio a legszebb férfi, akit valaha is láttam. Nem is focista, hanem egy szép bika.” Madonna, énekesnő * „Az a kapitány, aki megígéri a szép játékot, ugyanazt teszi, mint a legolcsóbb jós. Mondja, amit hallanni akarnak.” Clemente, spanyol kapitány * „Nincs más választásunk, menjünk mindnyájat imádkozni.” ' Sacchi, olasz kapitány * , Allah akarta, hogy én szerezzem Nigéria első világbajnoki gólját. Én csak végrehajtottam az akaratát.” Yekini, labdarúgó * .Amerikaiak, itt az ideje, hogy focizzatok az utcán.” Bili Clinton * ,Az Isten ezen a meccsen is bolgár volt, a bíró azonban francia.” Sztoicskov, labdarúgó * „Ebben a brazil csapatban én húsz gólt rúgtam volna.” Pelé * „Ne felejtsük el, azért lehetünk itt, mert a Mindenható meghallgatta a könyörgésünket.” Matarrese, olasz sportvezető Kegyelempénzek Ha pár száz métert gyalogolunk, szinte bárhol széles e hazában előbb-utóbb kéregető, síró-rívó emberekbe botlunk. Kémek az árvák megsegítésére, kémek a csonkolt lábúak, etilesek, betegek, háborús szerencsétlenek, koldulnak a bevándoroltak, a Don fiai, munka- nélküliek, nyugdíjasok, gyerekek és hajléktalanok Megszokottan ennyiféle ember vár kö- nyöradományt utcákon, járművön, a templom bejáratánál, aluljáróban, mindenfele. A koldulókhoz való felemás érzéseimmel, úgy sejtem, nem vagyok egyedül. Adni kell, bárkinek, aki kér — így vagyon megírva. Csakhát mindenkinek nem lehet. Az én választásom így esett a mindennap elsőiként utamba vetődő kéregctőre, annyi megszorítással, hogy láthatóan szegénynek, rászorulónak kell letmie. Ezzel a dolgot magamban elrendeztem, nem háborgók többé a jelenségen. Legalábbis eddig így volt ez. De a minap a déli hősugárban — éppen dolgomra siettem — rózsás arcú, angolul beszélő, fiatal turistalány toppant elém a város egyik legpatinásabb utcáján: Ott van-e Jézus a szívemben? Zavartan álltam, mint mindig, ha lehetetlen kérdésekkel bombáznak, s indultam voltul tovább, de a lány csivitelő erőszakosságára lábam gyökeret eresztett. A lány, monológja csúcsán — bizalmatlanságommal mit sem törődve — egy cirmos-giccses megváltásprospektust nyomott a kezembe, és közölte: ezzel Jézus már végképp az enyém. További részletekért a lap alján feltüntetett címen fordulhatok, ha érdekel a „dolog”. Udvariasan és bambán mosolyogtam, mindenesetre megkönnyebbülten, mily szerencse, nem kell szektába tömörülnöm, a tömegből kisodortatva öt perc alatt Krisna táncát magamévá tennem, Jehova-könvveket hazacipelnem. Köszöntem a bátorítást, de botorság volt azt hinni, ezzel a dolgot megúsztam, mert a lány ekkor újabb, számítógéppel nyomtatott elegáns micsodát kapott elő és tolt az orrom elé: olvassam el és fizessek az üdvöt osztogatónak. Igaz, az összeg nem volt meghatározva, de ahogy elnéztem a lányt, a nyakában lógó, több tízezer forintot érő fényképezőgéppel, ha egyhavi segélykeretem odaadom neki, nem lett volna megelégedve — nos, a szervezet kéri, hogy a missziózóknak segítsenek, mert hát már a szórólap előállítása mennyibe belekerüli!), térítenénk vissza legalább annak költségét. Hisz — ahogy a lány motulotta — ezúttal örökre Jézus kiválasztott tanítványainak sorába léptünk. S a frigy megpecsételéséül, hókuszpókusz a homlokomra egy plecsnit is kaptam. Hogy én hol voltam mindeközben? A meglepettségtől akadozó, még jobban elbizonytalanodott angolsággal gyúrtam egy keresetlen mondattá érzésemet. Nem azért nem adok, mert nem vagy ölő adakozó fajta, azért nézek így, mert nem tudom legyűrni az undorotmt. Mire ő előzékenyen és megbocsátón mosolyodon el, kezeit széttárta. O. K„ O. K. — mond- ta és tovalibbent. Kissé szédelegve vánszorogtam el az első sarokig, s a kirakat üvege előtt végigsimítottam homlokomon. Nem volt rajta semmi. Fiatal nyugati turista. Hányszor annyi a zsebpénze, mint sokunk egyhavi jövedelme. De nem is ez az igazán érdekes, hanem ez a világot felfaló, mindent maga alá gyűrő amerikánus szellem, ez a „lelkileg jól trénin- gezettség ”, magabiztosság, amit ide röppenve pénzzé lehet tenni, sikerrel kamatoztatni a szerencsétlen tengeren inneni, csodára éhes, rászedhető ember bőrén. Olcsó trükk- jeiket kegyelemcsomagba öltöztetve. Otthon nem tehetné, onnan csak az elméletet, a „tudást" hozza. Az esetről a történelmi időkből a sokat emlegetett „népnyúzók” megbocsátáscédulái jutottak eszembe, és az, hogy miközben e sorokat írva tovább háborgók, addig ő az utcákon mosolygósán tovább (fosztogat. Balázs Adina Húszéves a szárhegyi alkotótábor Idén ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját a Barátság Alkotótábor Erdélyben, a volt szárhegyi kolostorban MTI-felvétel Vissza az abakuszhoz A maláj kormány úgy döntött, hogy az ország iskolásait kötelezi az abakusz, a golyós számolóalkalmatosság kezelésének megtanulására. A vezetés el szeretné érni, hogy az ezredfordulóra az összes általános és középiskp- lai tanuló betéve tudjon bánni ezzel a négy- szögletes, 13 sornyi golyót tartalmazó szerkezettel, amely egyébként ókori kínai találmány. A kormány szerint az osztani, szorozni, sőt köbig hatványozni is képes abakusszal nemcsak a matematika tanítása válik könnyebbé, hanem növekszik a diákok matematikai műveltsége is. Az oktatási minisztérium japán tapasztalatokra hivatkozik: tokiói felmérések állítólag megállapították, hogy sok vezető beosztású japán gazdasági szakember immár együtt használja a mechanikus abakuszt a számoló- és személyi számítógépekkel. Malajziában az ott élő kínai kisebbség körében az AP szerint még 25 évvel ezelőtt is mindennapos látvány volt, hogy a boltosok ezzel a módszerrel számolnak. A kormánynak egyébként a tanárokat is meg kell taníttatnia az abakusz használatára, mert az országban csak a kínai származású lakosság, 35 százaléka tud bánni e készülékkel. Tádzsikisztáni médiaügyek Alig néhány hónapot élt a szabad sajtó Tádzsikisztánban, ahol 1992 vége óta 35 újságírót gyilkoltak meg, 150 él száműzetésben és négy hazaárulás vádjával börtönben senyved — jelentette ki nemrég egy Moszkvába szökött tádzsik újságíró. Dododzsoni Atovulo elmondta, hogy még Moszkvában sem tudja kinyomtatni az igazgatása alatt lévő lapját, a Tcsarogui Ruzt, mivel a tázsdikba- rát orosz elnöki hivatal nyomást gyakorol a nyomdákra. A francia hírügynökség érdeklődésére az orosz elnökség illetékese kijelentette, hogy az ügyről nincsenek értesülései. A nyilatkozó tádzsik újságíró szerint Tádzsikisztánban az iszlám-demokratikus vezetés megdöntése, az orosz hadsereg támogatását élvező ne- okommunista rezsim 1992-es hatalomra kerülése után meghalt a szabad sajtó. Az 1991-ben alapított, 20 ezres példányszámban Moszkvában megjelenő Tcsarogui Ruz című lap egy időben a tádzsik iszlám ellenzék megnyilvánulásainak tág teret biztosított. Dolgozószoba a lakásban Ma sokan rendezkednek be arra, hogy otthon dolgozzanak, irodájuknak a lakásban kell helyet kapniuk. A jó munkához megfelelő munkahelyet kell teremteni. A képen látható szoba a tetőtér beépítésével készült. Világos, nyugodt, kellemes környezetben végzi a munkáját — ez esetben egy divattervezőnő. A szekrénysor jól áttekinthető, és minden elfér rajta, benne. Az íróasztal egyszerű, nagy, kényelmes, akárcsak az állítható szék. Megtalálható a ma már nélkülözhetetlen komputer is. Az irattartó polcon helyet kapott a rádió és lemezjátszó is, valamint a kedvenc lemezek. A zene megnyugtató, pihentető, jó ki- kapcsolódás, vagy háttérmuzsikaként ihletet adó. Minden célszerű, tetszetős, dominál a sötét és a fehér szín, de ugyanez dlképzelhető világos bútorral is Függönyre nincs szükség, legyen minél több fény a szobában, a virág, a zöld növény viszont jól hat. (sz. é.)
