Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-22 / 195. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 22.. HÉTFŐ 13 Importbetegség Igazság! alszol? vagy talán meg is halál? (Petőfi) Ez a dilemmánk ma is, miközben napi életünk tele van gonddal, bajjal, keserűséggel. Ott tartunk, hogy azt sem lehet elviselni, amit a fejünkbe raknak (sulykolnak), meg azt sem, amit a hasunkba vagyunk kénytelenek belerakni. Ugyanis a szélhámosság, az esztelen- ség, az átverés, a rablógazdálkodás már rég elérte az élelmezésünket is. Csak irtott volna még valahol tiszta és ártatlan az élet! Mert amit magunkra öltünk, vagy környezetünkben kénytelenek vagyunk elviselni a külföldi kínálatból, az még csak hagyján! De amit el kell fogyasztanunk, az már kicsit megrázóbban érint bennünket, ha ezek a termékek mondjuk fogyasztásra ártalmasak vagy alkalmatlanok. Ha itt nem stimmel valami, az már a gyilkolás kategóriájába tartozik. A gyűlölni való élelmiszerek között is első helyen állnak a húsok. A húsok vér- szivárgásosak, vízzel teltek, és szinte megfőhetetlenek. Sózás, erős fűszerezés után is ízetlenek. A vérszivárgás nyugtalanító és undorító, a vízzel teltség következménye, hogy a hús sütés vagy főzés közben egyharmadára esik össze, végül zárt edényben is órákig puhul, ha egyáltalán úgymond vajpuhára képes megpuhulni. Ezt kapjuk hát külföldről, importból, miközben a magyar paraszttal kivágatták állatállományát. De nincs már termő gyümölcsfa, nincs magyar sajt, vaj, túró, nincs feldolgozó- ipar. Miért? Mert így akarta a szakértelem! Most is, évtizedekkel ezelőtt is! És ahogy most is megszédült a nép, úgy évtizedekkel ezelőtt is. Mert azt mondták neki! Vajon mikor áll elő az a helyzet, hogy az fog végre diktálni, aki ért is hozzá! Mert ha csak a parasztra bízták volna a kereslet-kínálat problémát éveken át, a kárpótlás ügyét, akkor az egyszerű faluközösségek ezt már rég megoldották volna. Az import áru döbbenetes nagy „pofon” a fogyasztónak, csak talán nem is tudja! Mert a költségösszetevők közül csak az áru értéke fizetendő a szállítónak, a többi rárakódás pedig „állam bácsié”. Vám, illetékek, mind az államkasszába folynak be. Ezért kell hát import kereskedelmi áru, bármi áron? Olyan áron is, hogy a magyar paraszt tönkremegy, felszámolja gazdaságát, feleslegesnek, haszontalannak érzi tevékenységét, és ma már semmi késztetés nincs benne, hogy etesse a városit, mert „az” meg neki* gyárt terméket. Nincs már egymásra utaltság,' itt ma nálunk csak szembenállás van: mindenki mindenkivel. Ez a helyzet pedig a közelmúltban állott elő, akkor, amikor hazai és külföldi ügynökök, ügyeskedők lepték el az országot. Mert mindenki csak ügyeskedni és üzérkedni akar termelőmunka helyett. Ezt jól megfizetik a külföldi betolakodók. Uszályukba pedig rengetegen szegődnek hatalmas összegű jutalékokért. Ahogy ma fosztják, fosztogatják a népet, az még az ötvenes évek vérszívóinak is újdonság lenne! Csak inasok lennének a mai ügyeskedők mellett! Ma egy orvos is könnyen megtagadja betegét, amikor a nagy gyógyszergyártók termékeit ajánlgatja, azaz írja fel igen magas fogyasztói árért. De mondjuk meg őszintén, a külföldiben legalább van „tisztesség”: mert minél több árut tud eladni külföldön, annál nagyobb az otthoni termelés, annál kevesebb a munkanélküli hazájában, és a munkása, hazája állampolgára jól él, nyugodt, boldog és kiegyensúlyozott. Tudja, hogy van értelme életének, munkájának a következő napokon is. És nálunk: árulás van mindenütt és minden meny- nyiségben! Vajon mit tehet egy nép, ha rájön, hogy vezetői biztosan tönkreteszik?! Vedres Józsefné Budapest Aggodalomért gúny? Olvasva az Önök lapját, úgy hiszem, megértik mondanivalómat. A tévé egyik adásában szereplő politikus arról beszélt, hogy helyteleníti az emberek olyanféle besorolását: ez magyar — magyarabb stb. Elgondolkodtam. Tényleg nincs különbség a hazát szeretők, érte tenni akarók és azok között, akiknek csupán élettér és haszonHISTÓRIA Egy biai gazda emlékeiből (IV.) Forradalom és meghurcoltatás 1956 októberének forradalma már 23-án este elérte községünket. A fővárosból hazaérkező biai munkások hozták a híreket: Budapesten óriási a forrongás. Mivel a Rákosi-éra szörnyűségeit mi is ugyanúgy éreztük és tapasztaltuk, mint mások, feltétlenül szeret- tünk volna mi is részt venni az eseményekben. Az egész úgy kezdődött, hogy aznap este egy páran összeverődtünk a falu központjában lévő Szentháromság téren, és felindultan beszélgettünk. Majd elénekeltünk a Himnuszt, amelynek hallatára egyre többen gyülekeztek már a téren. Elhatároztuk, hogy végigmegyünk a falun, és mindenkivel tudatjuk: kitört a forradalom, és végre szabadok vagyunk. A tömegben sokan sírtak, nevettek a meghatottságtól, kitörő volt a lelkesedés. Felvonultunk a falu túl- felére, a mai Faluházhoz. A Himnuszt ott is elénekeltük, és elszavaltuk a Talpra magyart. Visszafelé jövet 48-as és hazafias dalokat énekeltünk. Éjfél felé álltunk meg az I. világháborús emlékműnél, és meghatóban elmondtuk a Szózatot. Nem ■ sokkal ezután nagygyűlést hívtunk össze az Országzászló elé. Nem kellett hirdetni, mégis nagy tömeg gyűlt össze. A lányok ruhaanyagból varrtak nemzeti színű zászlót, amelyet az eltelt szörnyű évek után újra a falu főterén lobogtatott a szél. Kora délután kezdődött a gyűlés, és mindenféle kötött program nélkül zajlott. Akinek mondanivalója volt az felállt és beszélt. A felszólalások sorát én kezdtem, elmondtam, hogy milyen boldogság ért minket, és szavaltam is. Épp egy gimnazista fiú mondta beszédét — Szász Lóránt — mikor Herceghalom felől egy T—34-es tank belegázolt a tömegbe. Sebessége miatt a kanyart sem tudta bevenni, és a szemközti szövetkezeti bolt kirakatában kötött ki. Kitört a pánik, és a kiabálás: „Ki az oroszokkal! Ruszkik haza!” De a tank ügyet sem vetett rá, kitolatott, és szembefordult áz emberekkel. A tömeg akkor futott szét, mikor riasztólövéseket adott le a levegőbe. Ekkor két fiatal felmászott rá, és teljes erővel ütni kezdte a tank tetejét, hogy szóra bírja a bent ülőket. A jelenlévő párttitkár meg — hogy jó fiúnak látsszon — a tank felrobbantását követelte. Egy kis idő múlva azonban a betolakodó megfordult, és elindult Budapest felé. A két srác alig tudott leugrani róla, és megbújni az út menti árokban. Másnap megalakítottuk a Biai Forradalmi Bizottságot, amelynek főtitkárává választottak. A bizottság elhatározta, hogy kezébe veszi a község irányítását. Azért, hogy megelőzzük a kommunisták elleni bosz- szúhadjáratot, egyik első intézkedésünkkel megalakítottuk a nemzetőrséget. A forradalom tisztasága érdekében őrt álltak a fenyegetett gazemberek háza előtt, és. sikerült elérniük, hogy egy pofon sem csattant a községben. Csak egy alkalommal kellett a présházakban megbúvó vadásztársasági tagoktól a fegyvereket begyűjteniük. A községben az élelmiszer-ellátás terén nem volt fennakadás. Ezért tehettük meg, hogy segítséget vigyünk az éhező fővárosnak. A falu egy pillanat alatt megmozdult, két vontatót raktunk meg élelemmel. A Kilián-laktanya mellé, a Futó utcába vittük az adományt. Megálltunk az első háznál, és beszóltunk a lakóknak, vigyen mindenki annyit, amennyit elbír. Az emberek sírtak- nevettek örömükben, hogy a falu így gondol rájuk. Míg a Forradalmi Bizottság fennállt, arról is szó volt, hogy az egyik kastélyban kórházat rendezünk be fővárosi sebesülteknek. Erre orvoshallgató fiatalok kértek meg minket, mikor egy alkalommal Rákosi Mátyás páncélautójával kilátogattak hozzánk. Nagy csodálkozással szemléltük ezt a gépkocsit, amelyet eddig csak fényképekről volt módunk ismerni. Sajnos a kórház sem jöhetett létre, mert közben eljött november negyediké hajnala. A rádióban hallottuk Nagy Imre beszédét, és a Szózatot. A szabadság önfeledt boldogsága után az oroszok bejövetele hideg zuhanyként ért minket. Kezdetben beszélni sem bírtunk, csak sírtunk fájdalmunkban. Majd miután lecsillapodtunk, elhatároztuk: nem mondunk le, csak ha erőszakkal kényszerítenek. így december közepéig még a helyzet urai voltunk. A Nagybudapesti Munkástanács felhívására sztrájkot, és nagygyűlést is szerveztünk a faluban. Karácsony után azonban már láttuk: a kommunizmus visszaszerezte hatalmát, nincs már sok értelme a munkát folytatni. így lassan a régi tanácsi vezetés is visszaszi- várgott a helyére. Februárban már nálunk is megkezdődött a megtorlás, többeket elvittek a községből. Március tizedikén éjjel, az eljegyzésem napján hozzám is megérkeztek a rendőrök. Házkutatást tartottak, titkos iratokát kerestek. Miután nem jártak sikerrel, beraktak a rabszállító kocsiba, és elindultunk. Zsámbék felé tartva egyszer csak nekemestek, és agyba-főbe vertek. Az orromon és a fülemen is folyt ki a vér. Aztán ledobtak a földre, rám állt az egyik tiszt, a másik meg a fejemet, és az oldalamat rugdosta. Elém tették a sapkájukon lévő vörös csillagot, és követelték, hogy csókoljam meg. Miszerző vadászterület az ország? Talán még addig is eljutunk, hogy Széchenyit is megfosztják a „legna§ mbb magyar” jelzőtől? t valóban kiemelték tettei a többi hazafi közül, tehát nem tehetünk egyenlőségjelet az áldozathozók és önérdeket tekintők közé. Akik nem hiányoztak annak idején a történelemórákról — és becsületes tanáruk volt —, ismerik az 1825-ös országgyűlésen történteket. Felvetődött a Tudományos Akadémia létesítése — de nincs rá pénz, ez volt a válasz. Ekkor nemes gesztussal odaállt a „legnagyobb magyar” és felajánlotta egy évi jövedelmét. A többiek lelkesen, vagy összeszorított fogakkal, de követték példáját — és lett Akadémia. Nem sorolom megvalósított kezdeményezéseit, hosszú lenne a sor a Láncúidtól a Vaskapuig. Vajon hol vannak most az ország magasabb tisztségviselői, akik igazán nélkülözhetnék, egy-két havi bevételüket, különösen azok, akiknél a feleség is hasonló illetményeket élvez. Tudtommal nekik is csak egy gyomruk van, és szekrényükben sem egyetlen öltöny és egy pár váltócipő árválkodik. Folytathatnám, de nem akarom Tiborc panaszát ismételni. Jellemző, hogy nyugdíjasok hajlandók lennének még a kevésből is adni, csak legyen expó. Az én korosztályom már egyszer megtette a dolgát. A terv- és békekölcsönök jegyzése idején 11 havi bérért dolgoztunk. Tudtuk, hogy akkor arra volt szükség. A háború megtanított bennünket a hiányok elviselésére és a kevés megbecsülésére. Sajnos ma ott tartunk, ha valaki aggodalmát fejezi ki a haza sorsa miatt, gúnyosan „mélymagyar”-nak, „ma- gyarkodó”-nak titulálják. Ilyent csak nálunk tudnak kitalálni, mert még sohasem hallottam, egy nép tagjai pl. angolkodnak, német- kednek stb — most vagy azok, vagy nem. Kérem, munkájukkal próbálják az emberek borúlátását feloldani, bizakodást önteni lelkűkbe. Hiszen már annyi mindent kibírtunk és átvészeltünk. Köszönöm türelmüket, kívánok eredményes jó munkát. Pfeifer Henrikné ny.tanár Százhalombatta kor nem tettem, újabb verésben részesültem. A végére már a szám és a nyelvem olyan dagadt volt, hogy alig tudtam beszélni. Látni sem nagyon láttam és nehezen lélegeztem. Két hétig tartottak az Aradi utcában, sötétzárkában. Ezután átvittek a kistarcsai internálótáborba. Az itt lévő ávósok mint a kannibálok estek nekünk üdvözlésképpen a gumibottal. Negyvenünket zártak össze egy négyszer négy méteres helyiségbe. Egyik éjjel felolvastak tíz nevet, és közölték, hogy ezeket éjfélkor akasztani viszik. Hajnalra kiderült: egy szó sem igaz az egészből, csak az idegeinket akarták tönkretenni. Ezután felkerültünk a körletbe, ahol már Jobb volt a helyzetünk. Óriási termekben éltünk körülbelül kétszázan összezárva. Ezzel jobbat nem is tehettek volna velünk az ávósok. Életem egyik legnagyobb élménye volt, hogy olyan emberekkel lehettem együtt, akik ugyanazért szenvedtek mint én: a magyar szabadságért. (Vége) Lejegyezte: Nánási Tamás Tisztújítás a vármegyében 1703. augusztus 22-én Pesten tartotta tisztújító gyűlését Pest vármegye nemessége. A gyűlés izgatott politikai légkörben zajlott, mert Rákóczi és kurucai felkelése gyorsan terjedt az országban; maga Pest vármegye is foglalkozott a kibontakozó szabadságharccal: tudomásul vették a megye urai a király mandátumát, melyben megtiltotta a csatlakozást Rákóczihoz, illetve kihirdették a budai katonai parancsnokság levelét „a lázadók ellen fegyverbe hívandó nemesi felkelés” ügyében. A gyűlés legfontosabb napirendi pontja azonban a tisztségviselők megválasztása volt. Az aiispáni tisztségre öten is pályáztak, közülük az eddig működő alispánt, Petrovay lásziót választották meg egyhangúan. Helyettes alispán Imre János lett, akinek a fizetéséről is döntöttek: 100 forint illette meg. Új jegyző intézte a vármegye ügyeit a választás napjától, az alispán helyettesévé emelkedett Imre János utóda Laczkovics László lett. Pest megye négy járásra oszlott, három járás élére a régi szolgabíró került ismét, csupán Horváth András helyett választották meg Tersztyánszky Istvánt. A megyei katonaság kapitánya Ujlüky András lett havi 12 forint fizetéssel, tizedessé Jánosy Pált tették meg hatforintos fizetéssel. Intézkedtek a közkatonák, számszerűit 23 díjazásáról is: őket öt-öt forint illette meg. A szolga- bírák még aznap fontos feladatot kaptak: megbízta őket a megye a külföldiek Pest megyében található birtokainak összeírásával. Pogány György
