Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-19 / 194. szám
Sándor András Hét nappal Világos után E mberi lét nincs emlékezet nélkül. Az emberi lét személyes lét, de a személyiség maga meglehetősen bonyolult rendszer. A rendszernek struktúrája van; a személyiség struktúrájának része az individuum (a különlegesen egyedi) és része a közösség, a maga hierarchikus szintjeivel (család, törzs, nemzet, hívő vagy világnézeti közösség). így tehát az embernek nemcsak az egyedi emlékezet a sajátja, hanem a családi, nemzeti és kultúra-közösségi emlékezet is. Különös dolog augusztus 13-án hogy érzelmeik vannak, vagyis gyűlölnek minket, szinte illik történelmi ünneprontónak lenni. Ne felejtsük el, hogy István király emlékét a lovagi Lászlónak köszönhetjük, ki a XI—XII. század fordulójának szerencsés pillanatában fölemelte a feledésnek szánt szent király testét és megmentette műszerű jelenség. Mivel ez is képtelenség, a következő lépés annak a sugalmazása, hogy ez csak a magyarság esetében van így, az egyetlen társadalom a világon, amely nem azonos önmagával és amelynek nem érdemes semmire emlékeznie, a magyar. Ebből viszont kilóg a lóláb, vagyis az érzelmi töltés, a nemzetiségi, illetve rasszista ellenszenv, a magyarnak, mint népnek, nemzetnek, mint önálló nemzeti entitásnak a megsemmisítésére irányuló törekvés. Mármost a valóság az, hogy a magyar valóban nemzet, hogy van magyar népszemélyiség, mint van angol, svéd, román, japán, zsidó, orosz vagy litván népszemélyiség is. Ezen azt értjük, hogy egy-egy nép kulturális közösség is, viselkedése a földrajzi térségekben lezajló történelmi mozgások során bizonyos ismétlődő jellegzetességeket mutat és ezek a jellegzetességek, különböző erősséggel, de semmiképpen sem az individuumot elhomályosító módon, benne vannak a néphez tartozó egyének személyiségstruktúrájában is. így hát Kölcsey joggal fohászkodhatott: „Isten, álld meg a magyart” ahelyett, hogy azt írta volna: Isten, áldd meg mindazokat, akiknek nevét a csatolt névsorban alfabetikus sorrendben felsorolom. Nos hát, ez a magyar népszemélyiség kezdettől fogva meglehetősen ellentmondásos volt. Mert míg egyfelől egyedül volt ereje a Kárpád-medencében tartós állami berendezkedést létrehozni, másfelől mindig erősen bomlékonynak, másoknál individualistábbnak mutatkozott, a belső kohézió aggasztó ingadozásaival. Ez annál inkább életveszélyes volt, mert noha István király eltökéltsége és nagyon mély hite folytán végül is fel saját valódi érdekeiket, illetve hajlandók önnön érdekeiket keresztezni. Bár azt nem lehet mondani, hogy „soha ilyet”, ilyen baljós és nyomasztóan ködös „Isívánkirá- lyok” ritkán sötétlettek a magyar történelemben. Talán 1541-ben, 1849-ben (s utána hatvanegyig), 1920-ban, 1944-ben. Azután az alkotmányünnepek következtek az alkotmánytalanság évtizedeiben, (a tűzijáték sohasem maradt el), majd újra négy „Szentistván” (noha a tanácsi után önkormányzatinak elkeresztelt apparátusok még jobbára ragaszkodtak az „Augusztus 20” semmitmondásához). 1994. májusában azután a választók többsége leszavazta a szent királyt: most újpogányként lázadt föl ellene, mert szívesen hitt a hangos doboknak, melyek szakadatlan pergésükkel a történelem alvilágából hívták vissza a száműzött démonokat. Most itt vannak, s a nép, mely még nem bűnhődte meg eléggé a múltat s jövendőt, döbbenten kezdi meg önkéntes új börtönéveinek (évtizedeinek?... életfogytiglanjá- nak?...) letöltését. Berántván magával a sötét verembe önnönmagá- nak azt a harmadát, amely ellenállt a legújabb önsorsrontás- nak. Ugyan ki hiszi el, hogy most köröskörül a megnyugvás szelíd holdfénye árad el a riadt lelkeken, melyek saját lelkiismeretük nem csillapuló zaját az áldozat végleges eltüntetésével vélik elhallgattatni? Az árgus szemek máris észrevették a megroggyanást, a magamegadást, az elgyöngülést, az el- gyávulást, a botor menekülést az eresz alá, melyről kőzápor hullik a megzavart agyvelőket rejtő koponyákra. Hová jutott ez a súlyosan beteg népszemélyiség, mely a tehetetlenség elkedvetlenítő érzése, a tehetségtelenség meddő maghéjainak vetése után a kudarcaratás nem változtatja-e idővel bosz- szús rosszindulattá a kezdeti jóra törekvést? Megszülte volna-e valaha is az égő csipkebokor és a kőtáblák népe az Ember Fiát, ha Mózest ott hagyja a pusztában, és hangos, de semmit érő kóficokat követve visszamegy Egyiptomba rabszolgának, átadva magát a feledésnek? Csakhogy a kérdés másik kérdést is geijeszt: Mózes lett volna vajon az, ki ezt hagyja, ki lebigy- gyedt szájjal néz a vesztébe a porzó nép után, mint a győztes kóficok lojális ellenzéke? Nem Istenének és népének gyalázatos árulója lett volna? Azt, hogy a valóságban mit tett Mózes, el lehet olvasni a Bibliában (Mózes II. 32.). A magyarnak ma nincs Mózese. Önnön bűnétől lesújtottan hever félig eszméletlenül, s ha majd felébred, akkor sem vár rá más, mint önnönmagának szenvedélyes tépése. Néma csöndben eltemetve vár kétségbeesett feltámadásra emléke annak, ki magában hordta ezt a magyar ellentmondásosságot, kit halálakor a nép egyik fele megsiratott, másik fele vádolt, kiről még ma sem tudjuk, valójában ki volt, kit tegnap a nép egyharmada arcul csapott, egyharmada magas-* ba emelt, egyharmada árulással vádolt, egy emberi lélek, ennek a földi létben előre elkárhozott magyar léleknek megfejthetetlen molekulája: Antall. T alán az ő koporsója is felnyílik egyszer, s akkor napvilágra kerülnek gyötrelmeink és bűneink. Az arc nélkül valóknak, kik most önmagunk ellen fordult akaratunk következtében ^uralkodnak rajtunk, nincs bűnük. Ők maguk a büntetés. Az Úr keze mirajtunk; ők az istenverés eszközei, mint évek óta irgalmatlanul a szaharai forró áramlás, mint a szorongató szomszédok északon, keleten és délen, mint érzékeink megzavarodása, mint az elménket borító söelgöndolkodni augusztus 20-áról. S még különösebb 1994 augusztusában. Mert a nap, melyen e sorok kopognak az írógép hengerén, a világosi fegyverletétel évfordulója, s az emlékezés tárgya István király, kinek húszadika törvénynapjaként rögzült (mindenképpen Nagyboldogasszony tájékán volt), olyan évről évre visszatérő napjaként, melyen országa (akkor még a hét törzs és a kabarok nemzetiségei) népével személyesen találkozott. Ez a nap, az utóbbi, a magyar államiság, a keresztény Magyarország és az európai Magyarország (a kettő, kulturális és nem transzcendens vonatkozásban, ugyanaz) születésnapja. Ez a nap, az előbbi, a magyar államiság bukásának gyötrő emlékű dátuma: az a pillanat, amelyből kegyetlenül levezethető minden, ami azóta történt, ennek az évnek májusával bezárólag. Van-e még folytatás? Ha nincs, csak nekünk nincs, vagy az egész civilizációnak nincs? Ha van, milyen lesz az? Ha sci-fibe illően fagyasztva elaltatnának, ráismemé- nek-e, mint magyarokra, két-há- romszáz évvel később, utódainkra (ha lesznek)? Mert hát elhinnék-e rólunk, hogy magyarok vagyunk, azok, akiket még a velencei Gel- lért püspök tartott keresztvíz alá? Illúziók romjain, idegen pénzhatalmasságok fogságában — aranyba, nem vasba öltözöttek, mint ötvenhat novemberének szovjet hadosztályai —, kik a közömbös számítógépnél annyival rosszabbak, vét. Ne felejtsük el, hogy ez a nép milyen szenvedélyesen akart öngyilkos lenni István halála után, hogyan kerültek végveszélybe a frissen alapított kolostorok, milyen véget ért Gellért püspök a budai Duna-parti domb alján, melyet azóta róla neveznek. S amint tel- tek-múltak a századok, nem Vata volt az egyetlen rontó, kit e nép önsorsrontásában botorul követett. Kölcsey, amikor a remény pillanataiban, a nemzeti újjászületés hajnalán meg akarta írni a nemzet panegiricusát — az erőt és önbizalmat adó dicsőségfelsorolást -— még úgy kezdte, hogy „nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel”, de a folytatásban nem tudta elkerülni, hogy föl ne fedezze: a magyarnak legnagyobb ellensége önnön szívében lakik. „Hányszor támadt tenfiad, szent hazám, kebledre s lettél magzatod miatt magzatod hamvvedre!” A mai magyarok nagy részéből már hiányzik a közösségi tudat, elképzelhető, hogy számukra nehezen emészthető egy olyan eszme- futtatás, mely a magyarság „népszemélyiségével” foglalkozik. Mindamellett az individuumok egymástól elszigetelt létezése még a legdühödtebb individualisták számára is logikátlan; nem tudják eltörölni a társadalom fogalmát. Csakhogy a társadalmat igyekszenek olyan alakulatnak feltüntetni, amelynek kizárólag jelene van, múlt és jövő nélkül. Ez viszont azt a föltételezést rejti magában, hogy a társadalom véletlenmagyarság és keresztyénység ösz- szeforrt, a magyarság mindig idegen maradt a német-római Európa, a Habsburg- és Bourbon-Euró- pa, a nacionalista Európa és — mint látjuk — a liberális Európa számára. Európa különböző erői mindig rájátszottak arra a jelenségre, hogy a magyarok nem ismerik immár Holubárt téveszti össze Toldival, Jellasicsot nézi Damja- nichnak? Ki az, ki fűtől fától bocsánatot kér a magyar nevében, hogy még ma is élni és saját nyelvén beszélni merészel? Pótolja-e az igyekezet és a jóindalatú, „eminens” buzgalom a tehetségtelensé- get és az elemi ösztön hiányát? S tétség, melyben irányvesztetten botorkálunk és esünk egyenesen ellenségeink kezébe. Hol vagy, István király? Hol vagy, Imre, sorsunk baljós előképe? Hol vagytok, Vászoly fiai? Hol vagy László, fejjel magasb mindnyájunknál? S hogy vagy Isten, akit elhagytunk s aki elhagytál? Szent István-ábrázolás a Képes Krónikában István király székesfehérvári koporsója
