Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-19 / 194. szám
Fábián Gyula Aratástól új kenyérig H olnap hajnalban az élettel kezdjük.” Olyan volt ez a néhány szó, mint a kinyilatkoztatás. Meglett, koros, szegény emberek, egész aratóbanda nevében mondták ki, mint törvényt, s azon az éjszakán többen — az első aratók — nyugtalanabbul pihentek. „Magyar ünnep lesz az aratás”... Ez a néhány szó Ady Endre tollán ért verssé, aki várta az ünnepet, csak várta, s élete fogytáig késett. Aztán már az is a múlt, mikor a .szétparcellázott nagytáblák apró foltjain, a földhöz először jutottak, maguknak takartak. Valamikori cselédemberek, summások, béresek, napszámosok, az élet számkivetettjei. És a soha többé egybe nem kívánkozó földeket: mezsgyét, utat, árkot is beszántva egyberendezték, idegen kívánságra, parancsra. Hirdették: így akarja az új kor, mely nekünk csak a megszállás kora volt. Elmúlt az ilyen parancsolatokat hordozó idő is. Egyetlen változás amit mégis hozott, a gépek érkezése volt. Aratócséplők, szalmabekötők, tarlóforgatók. Megálltam most is, akárcsak jó emberöltő távolában először, az érett búzamezők mellett. Mintha a végtelen ringott volna velem az emlékezet szárnyán; csak a kaszák suhanó hangja nyomán szálló finom por ízét éreztem, csak a kalászok éneke zengett, ahogyan dőlt az élet, a kenyér, a holnapi, a mindennapi. Felettem úszott az enyhe szélben a madarak hangja, a madáré, „aki nem szánt, nem vet csak énekel, s nem kérdezi kit érdekel”. Valamikor régen a mi földünkön is arattuk az életet. Messzebeli idő már ez is. Élet, annyi mint kenyér, a kenyeret orcája verejtékével keresi az ember. Élet, számos táján nyelvbeli hazánkban rozsot, búzát jelent. És most, mikor az országban már mindenfelé, új régi tulajdontagokon, gazdaföldeken az aratás dandárja elzúgott, még egyszer szólaljon az emlékezet. Szobám falán két kicsi képet őrzök: a Kaszakalapáló és Marokszedő. A visszatűnő- dés elevenjéből valók, festőművész barátom, Mözsi Szabó István alkotásai. Mostantól és mindig már hozzájuk kötődik a régi aratás. A régi, a magunké, szomszédoké, testvéreké, országunké. A férfiemberek mozdulata nyomán a kaszasuhintással dőltek a rendek, a kézi sarlóval asszonynépek hajladozásá- ból a leterített kötelekre szép rendezetten omlottak a kévék és a kévekötők munkája nyomán magasodtak, sokasodtak a gabonakeresztek. Élet, veríték, kereszt, csodálatos képsorok az ember munkájáról és hitéről. S minthogy az aratás, a nehéz munka örömet is jelent, sejtelmes halkan megszólalt bennem az ének is az aratásról. „Meg kell a búzának érni, ha minden nap jó szél éri...” „Sokat arattam a nyáron, keveset háltam az ágyon...” „Tiszta búzát szemelget a vadgalamb...” Most is hallom, hiszen aratóünnep nem múlt el búzakoszorú fonás és dalok nélkül. Az új kenyér megszegése pedig egybe tartozott az úrvacsoraosztással, amikor közösen megemlékeztünk: Istené az áldás. A friss kenyéríz, amely hitünket megváltón az Uijézus teste, a hétköznapokon könnyen felejthető örök igazságot bizonyítja: ti érettetek megtöretik. Érettünk, gyakran és gyarlón felejtő emberekért. G ondolatban ismét a tarlott búzamezőket járom. Látom, ahogyan apáim fölveszik a letört kalászt, kemény tenyerükben kimorzsolják, kicsépelik a tiszta búzaszemeket, amit a madár is áhítattal szemelget, kifújják tenyerükből a pelyvát, majd a tiszta szemeket mint az esztendő áldását visszahintik a kenyeret nevelő földre. így cselekedték ezt bizakodó, munkálkodó őseink is. Mozdulatukban, szertartásukban, akár valami ősáldozat benne rejlik a fáradó, törődő ember alázata az Isten előtt, akinek köszönhetjük mindennapi kenyerünket. Szuhay Balázs Jövőre veled ugyanitt! Gondolatok Szent István ünnepén Esztendeje (Uramisten, még csak egy esztendeje?!) az a megtiszteltetés ért, hogy meghívott vendégként jelen lehettem a Parlament Szent István-napi fogadásán. Akkor beszéltem utoljára Antall Józseffel. Egy ilyen, sok száz résztvevős fogadáson a házigazdákkal persze nincs mód hosz- szú csevegésre. Magam jókívánságként csak az ismert színdarab címét idéztem: .Jövőre veled ugyanitt!” A miniszterelnök fáradt, akkor már nagyon beteg arcán szomorú, lemondó mosoly jelent meg. Megszorította a kezem, és így válaszolt: „Hát ezt bizony nagyon sok szempontból köszönöm.” Tekintetéből kiviláglott: tudja, érzi, hogy ő jövőre — vagyis az idén — már nem lehet köztünk. És azt is világosan látta, hogy világszerte tisztelt, becsült kamikázekormányát a félrevezetett választók le fogják váltani. (A nagy politikusoknak ez a sorsa. Churchill hiába nyerte meg a második világháborút —- a béke első napjaiban a választók elfordultak tőle. Később a francia nemzeti hősre, De Gaulle- ra ugyanez a sors várt. Kennedy, ha nem végez vele a gyilkos golyója, aligha nyerte volna meg a következő választásokat, mert őt is a külföld becsülte igazán.) „Jövőre veled ugyanitt...” A sors talán kegyes volt Antall Józsefhez, hogy nem kellett megérnie ezt az esztendőt, ezeket a változásokat. Vajon ő, a született demokrata, miként fogadná azokat — a demokrácia látszatára sem adó — intézkedéseket, melyek most nyakra-főre születnek? Utóda, a mai Aormnányelnök, mit sem törődve azzal, hogy az egyeztető tárgyalások még folynak, aláírja a médiaelnökök kinevezési javaslatát, lemondja a világkiállítást — holott az egyértelműen az Országgyűlés jogkörébe tartozik. (Az egyik érv: sokba kerülne. Csak éppen a bevételekkel nem számolnak. No, meg azzal sem, hogy a lemondás nem csupán helyrehozhatatlan erkölcsi, de tetemes anyagi kárt is okoz. Arra is hivatkoznak: Bécs is lemondta. Igen, de még a szerződéskötések előtt, és népszavazás hatására. Mert a bécsi polgár már megcsö- mörlött a turisták tömegétől. Ő már megteheti, hogy ne a haszonnal, hanem a nyugalmával törődjék. És ne feledjük, mit mondott Zilk bécsi polgármester, amikor fájó szívvel tudomásul vette a népszavazás eredményét. „Ez a döntés nem a mi korosztályunkat sújtja, hanem az utánunk jövő generációt” — világosan célozva arra, hogy az expó elmaradása következtében Bécs elveszítheti közép-európai vezető szerepét. Bezzeg a mi mai vezetőink ódzkodnak attól, hogy megkérdezzék ez ügyben a népet. Az új expó-fő- biztos — bár stílszerűen inkább főbizonytalannak nevezném — ki is jelentette a minap: a népszavazás sokba kerülne, meg aztán gazdasági kérdésekben ne a laikus választók döntsenek. Érdekes. Hová lett egyszeriben a nép bölcsessége, melyet annyit emlegettek a választások után?! Úgy tűnik, Kohn bácsi bölcsességét követik, aki panaszkodik, milyen rosszul megy a boltja, és amikor megkérdezik, hogy akkor miből él, boldogan mondja: „Szombaton zárva tartok!” Az expó ellenzőinek tehát a legjobb bolt, ha ki se nyit a bolt... Érvként hangzott el az is, hogy'„az expónak nem volt megfelelő koncepciója, „üzenete”. Mai uraink... bocsánat, vezetőink szemében a kommunikáció egy jobb világért e szerint nem képvisel értéket... A Rákosi-időkben egy anekdota járta. Rákosit valaki lányos zavarában cserkészköszöntéssel üdvözölte: „Szebb jövőt!” Rákosi dühbe gurult: „Vegye tudomásul, amíg én itt vagyok, szebb jövő nincs!” (Akkor a szebb jövő. ma a jobb világ reménye foszlott szét.) „Jövőre veled ugyanitt...” A jövőre itt van, de ki található ugyanott, mint esztendeje? Mert akinél akár a gyanúja is felmerül, hogy az' Antall—Boross-kormányhoz húzott, most szedheti a sátorfáját. Persze kizárólag szakmai alapon... Mert aki ahhoz a kormányhoz lojális volt, az szakmailag csak alkalmatlan lehet... Antall — talán a sors kegyeként — nem érhette meg, hogy hajdani hívei közül ma sokan őt hibáztatják, hogy ide jutottunk. Mert annak idején elmulasztotta a nagytakarítást. A vádaskodók elfelejtik, hogy Antall nem takarítónő volt, hanem demokrata. És úriember, a szó legnemesebb, igazi értelmében. Talán túlságosan bízott mindenkiben. Az embereket nem politikai meggyőződésük szerint osztályozta. Egy korábbi beszélgetésünket idézem. Az MDF egyik országos gyűlésén valaki hosszú listát olvasott fel, kik azok, akik a rendszerváltozás után a régiek közül a helyükön maradtak a miniszterelnökségen és az Országgyűlés apparátusában. Antall akkor indulatosan testőreire mutatott: „Nézzétek ezeket a fiúkat! Az életüket teszik rá, hogy nekem a hajam szála se görbülhessen. Kérdezzem meg tőlük, hogy nem voltak-e véletlenül úttörők?!” Igen, Antall úriember volt és demokrata. Ez volt két legfőbb erénye — és két legfőbb hibája. Párbajtőrrel vívott a bunkók ellen. (A bunkó szót eredeti értelmében használom, kéretik nem félremagyarázni!) Egy másik vádpont szerint Antall iskola- és osztálytársaival vette körül magát. Lehet. Egy Oxfordban végzett angol miniszterelnök sem Cambridge-ben végzetteket lát^ szívesen környezetében. És a piarista gimnázium nem olyan rossz... Egy belügyminiszter-elnökhelyettesi pozíció a mai hornmányban is hajdani piarista diáknak jutott. Igaz, kivételként. Mert az osztálytársak után most jönnek a munkásosztálytársak. Szakembernek szakérettségi dukál. Ami egyébként a munkás- osztályt illeti, szívesen látnék egy statisztikát, vajon a koalíciós pártok hány munkásmúltú képviselőt tudnak felmutatni. Félek, szánalmasan alacsony százalékarány derülne ki. Hacsak a pártmunkást nem tekintjük munkásnak... ,Jövőre veled ugyanitt...” A sors megkímélte a „szociálisan érzéketlen” Antalit, hogy látnia kelljen, miképpen nyirbálja meg a „szociálisan érzékeny” hommány a szociális juttatásokat, miként kérdőjelezi meg a törvényben előírt visz- szamenőleges nyugdíjemelést, miként sújtja a lakosságot forintleértékeléssel, drasztikus energiaár-emelésekkel, magasabb adókkal. Akik annak idején az ország nyomorba taszításáról papoltak, most egyszeriben azt hangoztatják, hogy túl magasra szöktek a bérek, csökkenteni kell a reálértéküket, vissza kell fogni a fogyasztást... El akarják érni, hogy a gyárak, üzletek abból éljenek, hogy nemcsak szombaton, de a hét többi napján is zárva tartanak... Antalit azzal vádolták, hogy „könnyű álmot” ígért. Ez egyszerűen nem igaz. A könnyű álmot egészen mások ígérték. Vagy talán emlékszik valaki arra, hogy a választási kampányban a jelenlegi koalíciós pártok adóemelést, bér- és nyugdíj- csökkentést, forintleértékelést, az expó elmaradását, Bős—Nagymaros újratárgyalását ígérték volna?! „Jövőre veled ugyanitt...” Mi lesz jövőre ugyanitt? Vajon jövőre ki lesz a miniszterelnöki rezidencia lakója? Minden bizonnyal Horn Gyula. Addig talán sikerül rábeszélni, költözzék be. Mint ahogy Kim .ír Szent is sikerült annak idején megagitálni, ugyan járuljon már hozzá szobra felállításához... Ehhez némi magyarázattal kell szolgálnom. Észak-Korea fővárosában áll a világ talán legotrombább, leghatalmasabb szobra, a tíz emelet magasságú, 28 méteres bronz Kim ír Szén. Tövében az idegenvezetők elmondják, a Nagy Vezető tiltakozott felállítása ellen. Azt mondta, még korai. Majd ha a két országrész egyesült... Ám a nép annyira követelte a szobrot, hogy végül is Kim ír Szén beadta a derekát... Ne értsék félre a hasonlatot. Pillanatig sem hiszem, hogy Horn Gyula gigantikus szoborra vágyik. Még azt sem tartom valószínűnek, hogy életnagyságú szobrai készülnének, amelyeket bárki íróasztala sarkára állíthatna. De hiszem, hogy — miként a mindenkori megválasztott angol miniszterelnök is le tudja küzdeni a Downing street 10 elleni ódzkodását — Horn is be fog költözni a magyar miniszterelnököt megillető rezidenciára. Mert a népakarat előtt neki is meg kell hajolnia. Mi.idig. De azért Duna-parti lakását se adja fel. Mert hátha akad valaki- lakótársai között, akivel pertuban van, és aki szemétlehordás közben esetleg így búcsúztatja: „Jövőre veled ugyanitt!” Arany János s El-e még az Isten? Él-e még az Isten... magyarok Istene? Vagy haragra gerjedt népének ellene, És elhagyta végkép. Hogy rabló, zsivány had, bérbe szedett csorda Égesse, pusztítsa, öldökölje sorba Régi kedves népét! Él-e még az Isten — az az Isten él-e, Ki a dús Kánaán országba vezérle, Mint Izraelt hajdan, Hozván őseinket füstnek fellegében, Égre fölpirosló tűz-oszlop képében, Véres viadalban? Él-e még az Isten — az erős, hatalmas, A ki elleninken adott diadalmat Száz-meg-száz csatákon? A ki ujjainkat kardhoz egyengette, Nevünket dicsővé, félelmessé tette Széles e világon? Él-e még az Isten, ki erős karjával Megtartott, megőrzött ezer éven által Egész mostanáig? Ki annyi veszély közt nem hagyá elveszni, Töröknek, tatárnak martalékul esni Árpád unokáit? Él még, él az Isten... magyarok Istene! Elfordítva sincsen még e népről szeme, S az még, a ki régen: Harcra hiv, magyar nép! Isten a vezéred: Diadalmat szerez a te hulló véred Minden ellenségen.
