Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-19 / 194. szám

H atalmas, U alakú bérház negyedik emeletén laktunk a húszas években, a Lónyay utcában. Szerettem ott lak­ni, s valahogy úgy képzel­tem, életem végéig ez a három szoba lesz az ottho­nunk. Pedig amikor — ta­lán hároméves koromban — anyám első ízben lé­pett az új lakásba, megállt az ajtóban és kijelentette: Itt aztán nem maradok! Ki se rakjuk a holmit... Mégis kirakták, s ma­radtunk tizenhárom évig. Akinek van fogalma ar­ról, mit jelentett lakáshoz jutni az első világháború utolsó esztendejében, meg­érti. Pedig akkor nem is bombázták le Budapestet. Hogy miért szerettem? Talán mert nem ismertem mást. Természetes ottho­nom volt a Ferencváros, és iskolám a Józsefváros, ez a két szerényen igyek­vő kerület, amelyben cigá­nyok, munkások, iparosok és tisztviselők egyenrangú szegénységben éltek. Tud­tuk, hogy van Belváros, sőt Buda is van, „zöldöve­zet”, meg Andrassy út, de ezeket — úgy hittük — másfajta emberek lakják, és amikor később budai la­kos lettem, föl tudtam mér­ni a különbséget. A ház minden lakásá­hoz tartozott — tartozik ma is — egy erkély, amely az U alakzatot kitöl­tő udvar fölött lebeg. A mi erkélyünk ajtaja apám dolgozószobájából nyílt, ahol naponta három óra hosszat föl-alá sétálva dik­tálta fordításait a villám­gyorsan gépelő Irénkének. Ezalatt el voltunk zárva az erkélytől, ahol egyéb­ként igyekeztem minél több időt tölteni. Hogy miért? Pontos magyarázatot erre nem tudok adni, de gyanítom, hogy ezen a biz­tonságos magaslaton úgy éreztem szabadnak maga­mat, ahogyan kell: magá­nyomban is hozzátartozva a nyilvánvalóan körülve­vő világhoz. Az óriási bér­ház fő- és melléklépcsője, melyeken napjában szám­talanszor rohantam föl- alá, a ritkán működő lift, a „gang” és lent a sivár ud- • var a guillotine-szerű poro­lóval: ez volt az élet pró­zai oldala. Szemben egy tűzfalra lehetett látni, a messziségben füstölt egy gyárkémény, amely min­den reggel pontosan hat órakor dudált, s én tud­tam, hogy ez mit jelent: ro­botot. Bezzeg a másik ol­dal! Az erkélyeken itt-ott még virág is virított, a szomszédok olykor kijöt­tek és átkiabáltak egymás­nak, a szemközti erkélyek mögött homályosan látni lehetett az ismeretlen csa­ládok mindennapi életé­nek egy-egy epizódját — például a szenvedélyes he­gedűst, aki alsónadrágban órák hosszat gyakorolt, sőt egyszer egy szerelmes­párt is, amint megcsókol­ták egymást, aztán gyor­san leeresztették a rolettát. Lent, a földszinten, köz­vetlenül alattunk egy kávé­háznak a terasza volt, szögletes asztalokkal, tál­cán négy pohár vízzel, amelyeket időnként egy pincér elvitt és frisset ho­zott helyükbe. len volt), az ugyancsak kö­vér Schwarzné szőkén tró­nolt a kasszában. A friss kenyér köményes illata be­töltötte a keskeny utcát, ah olykor elhatolt Wendt János és Fia papírkereske­déséig, ahol radírgumit vagy tintát szoktunk vásá­rolni, olykor hurkapálcát meg különböző színű fé­nyes papirost, amiből A magyar költészet kin­csesházát, harsányan sza­valtam belőle kedvenc köl­teményeimet. Különösen szerettem A pán halálát meg A fogoly lengyelt. „Ide lengyel, lépj ide, hadd halljam, tudod-e még ma micsoda nap van?... Jól tudom, hogy micsoda nap van ma, maczjejoviczi csata napja, Pillantás az erkélyről Az asztaloknál idős fér­fiak ültek, rendszerint pá­rosával, és dominóztak. Órákik el tudtam nézni és hallgatni őket. Hallgatni is, nem mint­ha beszéltek volna vagy szavuk fölhallatszott vol­na a negyedik emeletre, de igenis fölhallatszott a csontkockák sajátos kopo­gása, s különösen a játsz­ma végén a keverés még jellegzetesebb hangja. Fö- . lülrőí a játékosoknak csak a kobakja vagy a kalapja látszott, s persze a kezük, meg a lassan kialakuló mintázat, amit a játékosok ötletszerűen cifráztak. Csak ez a minta érdekelt; sohasem tudtam meg, mi­től nyert és mitől veszített a játékos. Mivel babonázott meg a dominósok végtelen tü­relme? Nos, egyszerűen a létük­kel. Azzal, hogy ezeknek a felnőtt és komoly embe­reknek van idejük és ked­vük órákon keresztül ra­kosgatni a dominókocká­kat. A szerény szellemi ké­pességet igénylő játék jel­képpé magasodott: a nyu­galmas időtöltés jelképé­vé. Akkortájt a szocialis­ták jelszava volt a 3x8: nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés. íme, a dominó- zók elvégezték a munkáju­kat, most kényelmesen szórakoznak, gondtalanul és elégedetten. Majd el­mennek vacsorázni, utá­na, mint aki jól végezte a dolgát, átalusszák az éjsza­kát, reggel hatkor szólhat a sziréna. Ilyen egyszerűnek és bé­késnek tűnt az élet onnan fentről az erkélyről,. A z utca csöndes volt, időnként csi- kordult a 11-es vil­lamos kereke a sínen, majd fölhangzott egy konf­lis vagy fíáker lovainak ütemes patkódobogása. Autó még ritkaságszámba ment ezen a környéken, gyalogosforgalom is reny­he. A közeli Erkel utcá­ban — ahol valamikor Arany János lakott — a kövér Schwarz pék sütötte kenyereinket (a cseléd­lány dagasztotta otthon, a gyári kenyér még ismeret­ügyesen kivágva, egy gombostű segítségével „forgót” lehetett csinálni. Manapság csak a falusi vá­sárokban látni hasonlót; igaz, a főváros zsúfolt ut­cáin nem is képzelhető el, hogy a gyerekek forgóval rohangásszanak a tömeg­ben. Hajdanán még fakari­kát is lehetett hajtani a Ló­nyay utcában, vagy krétá­val „iskolát” pingálni a jár­dára és féllábon ugrálni a kockákon át. Ilyen olcsó játékokkal ma aligha érnék be a gye­rekek. Ahogy a betűt megta­nultam, új tér nyílott szá­momra az erkélyen. Kici­peltem Endrődi Sándor vaskos versgyűjteményét, akkor halt meg lengyelek hazája... Szép hazámat földaraboltátok —- küldje isten e büntetést rátok...” 1863-ban írta a költe­ményt Csengey Gusztáv, rég elfeledett poéta, de még megérte, hogy az ő szép hazáját is szétdarabol­ták, és verse nagyon idő­szerű ^ eszmetársítást kel­tett. Ám jóval később, tán harminc-negyven év múl­va betévedt hozzám egy lengyel mémökféle. Ott fogtam vacsorára, s köz­ben faggattam: mit tud Maczjejoviczról és októ­ber tizedikéről? Gondol­tam, afféle Mohácsuk le­het ez a lengyeleknek, vagy inkább világosi fegy­verletétel, de bizony a len­gyelem sose hallott róla, Koszciuszkóra is inkább csak udvariasságból emlé­kezett. Sic transit... Ne­kem pedig már hétéves ko­romban Koszciuszkóról az elveszített Erdély meg Felvidék jutott eszembe, a feldarabolt haza. Szokatlan módját talál­ta nagyapám, mármint Be­nedek Elek annak, hogy a háború, a proletárdiktatú­ra és Erdély elveszítése miatt érzett öánatát világ­gá kiáltsa: mint a Jó Paj­tás _ című képes gyermek­lap szerkesztője már hosz- szabb ideje folytatásos történetet írt Rókáné ko- mámasszony huncutságai­ról.' Még javában tartott a háború, amikor Rókáné komámasszony libát árul a hadseregnek címmel alaposan megmondta véle­ményét a háború hírhedt nyerészkedőiről. A tanács- köztársaság alatt szüne­telt a lap, minthogy Bene­dek Elek nem volt hajlan­dó a Jó Pajtás címét A kis proli-ra cserélni, és szelle­mét ennek megfelelően módosítani. Kapta is száz­számra a reklamáló leve­leket kis olvasóitól, akik nem érthették újságjuk vá­ratlan és hangtalan eltűné­sét. 1920-ban újra megin­dult az élet, azzal együtt a Jó Pajtás is, benne Elek apó új sorozata Rókáné ó'méltósága a forradalom alatt címmel. Ebben az­M-it-t/.KIUOWZTl) SEBQKZSlGnUim BENEDEK ELEK. *!lí^KÉPE5 GYEmEKLflP i A­S/.KnKKSZTOSKft KS KIADÓHIVATAL: Budapest. IV. lißyctein-utca 4. sz. i^iTvijunoNfli: FIlANKLIN-TAnSULAT. Fi ók-ki adó hivatal: Lamp«!-féle könyvkereskedés, VI. Andnissy-úl 21. A JÓ PAJTÁS elöfizeteti ára: Jan.—márc. negyedre 10 kor. Kgycs szám ára 1 korona. FAŐfizeUti pénzek cs írásbeli megkeresések Budapest, IV. Kgyctcm-utcn 4. az. alá küldendők Budapest, 10Í0. Megjeleli minden lió 1-én és 15-én. Február 1. UNOKÄ1MNÄK Irta »ENKDHK Kl.liK. Mi az elet, még nem tudjátok, S már meghall édes jó angátok, Nagy Magyarország I Szegényt, hajh, meg iem ismerétek. Csak a neve maradt tinéktek — Szétdarabolták! t/lármái-halomnak» ózép hazája, Nehéz bilincset raktak rája: Lett rablók rabja. S hajh,at négy folyam», büszkeségünk! Zokogva zúg búcsút minekünk — Véres a habja. Búcsúznak a kárpáti bércek. Nem adnak többé nemes ércet Honszerző népnek. Zsiványok vágják ózép fenyőit. Sírnak a tótok: fű ie nő itt I Mindent kilépnek. SErdélyt Erdély! Hazánknak gyöngye! Halld, hogy sikolt minden göröngye: Mi lesz belőlem I ? Voltam veletek egy test s lélek. Tudnátok-e, magyar testvérek, Megválni tőlem I ? A néma kő is mind megszólal, A völgy, a róna, a hegyoldal Együtt harsogják: Nem, nem, soha! Mi cl nem válunk! Egész világgal perbe szállunk: Mienk ez ország ! S ti unokák, jövő reményi, Ne tudnátok érette élni S halni, ha kéne t A porba omlott szent hazának, Bennetek van e hús anyának Minden reménye! tán megkapják a magukét a hadimilliomosoktól a forradalmár elvtársakig mindazok, akik hasznot húztak az ország tönkreté­teléből. Ha ötéves korom­ban olvasni tudtam volna, gyermekfővel világos ké­pet szerezhettem volna ar­ról, ami körülöttem tör­tént, mert Nagyapóka sze­mernyi tisztességet nem hagyott Károlyi Mihá- lyon, Kun Bélán, a kato­naságot szélnek eresztő Linder hadügyminiszte­ren, de még a híres fran­cia kultúmemzeten sem. Felnőtt fejjel ámulva olva­som, mily tisztán láttak elődeink, s mily szívfacsa­ró módon tudták bánatu­kat versben és prózában máris elzokogni. Még meg sem fogalmazták a trianoni békediktátumot, Benedek Elek a lap „ve­zérversében” közli unoká­ival: Mi az élet, még nem tudjátok S már meghalt édes jó anyátok, Nagy Magyarország! Szegényt, hajh, meg sem ismerétek, Csak a neve maradt tinéktek — Szétdarabolták! P olitológusok és szo­ciológusok, itthon csakúgy, mint az emigrációban, rogyásig te­leírják elemzéseikkel az újságokat: hogy miért s hogyan jutottunk ide, ahol ma töppedünk. Tudós írá­sok ezek, vitathatatlanul, süt belőlük a bölcsesség, süt belőlük a megvetés is az iránt az érzelgősség iránt, ami a húszas évek gyermeteg irodalmát jelle­mezte. Hol nosztalgiának, hol irredentizmusnak, revi- zionizmusnak nevezik, s még jó, ha csak annak. Ám a bölcs magyarázatok­ból egyetlen szó mindig hiányzik, mintha szégyen volna, mintha átok ülne rajta: a hazaszeretet. Kihalt volna az embe­rekből? A magyarokból? A Lónyay utcát, amely­nek erkélyén háromnegyed évszázada eszmélni kezd­tem, egy időben Szamuely utcára keresztelték át. Bán­tott, hogy a derék centralis­ta reformpolitikust éppen egy tömeggyilkossal cserél­ték fel. Elkerültem az ut­cát, ha tehettem. Most, hogy nevét visszakapta, megkerestem az U alakú bérházat. Az idő megvisel­te (talán az átkeresztelés is), a kávéház eltűnt a do­minózó urakkal együtt, a forgalom ellenben alapo­san megnövekedett. Ho­gyan is lehetne ebben a zaj­ban, rohanásban, zaklatott­ságban dominózni? Kinek volna rá ideje, hozzá ked­ve? A dominózáshoz nyu­galom kell, a nyugalomhoz béke és biztonság, a béké­hez és a biztonsághoz pe­dig... igen, a békéhez és a biztonsághoz elengedhetet­len a hazaszeretet. Benedek István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents