Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-18 / 193. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. AUGUSZTUS 18.. CSÜTÖRTÖK 7 Az újhartyáni polgármester véleménye Hol izzik hát a gyűlölködés parazsa? (Folytatás az 1. oldalról) Magam kevés hajlandóságot érzek a nemzeti szimbólumok fetisi- zálása iránt. Viszont fontosnak tartom azokat a nemzet múltjára, történelmére történő utalásuk miatt. Az önbecslés miatt. A régi, nagy népek féltve őrzik ezeket, az újak szenvednek hiányától, múltat „teremtenek”. A fiatal, gyökértelen Amerikában sincs ez másképp (pedig bőven van egyébként is mire büszkének lenniük): nem tudok róla, hogy a liberálisok megköpdös- nék a Függetlenségi Nyilatkozatot, de tudok a Mayflower — az első telepeseket szállító hajó — kultuszáról. Az önmagában bízó, az önmagára büszke nép nem irigykedik mások értékeire, sőt az tud igazán őszinte érdeklődéssel azok felé fordulni. (De van más vonzata is: Svájcban egy mondás, járja: „ha egy vonat késik, akkor az vagy nem svájci, vagy az óra nem svájci, amivel az időt mérik.” Hát végezhet egy svájci rossz munkát?) Akkor hát mit tartsunk Kis János „svájcisapkás” Kossuth-címer kitételéről? Az angolok a Szent István-i koronához képest ifjúkorú Magna Chartát fő ereklyéik közt őrzik, a zsidók sem tesznek másképp hányatott történelmük emlékeivel. Kis János nincs tekintettel mások érzelmeire. A másságra. E faramuci kitalációról eszembe jut a megtörtént anekdota: amikor az — 1985-ös? — öttusa-világbajnokságot Ausztráliának ítélték, s a vitában az angol küldött tiltakozott, mondván, hogy Ausztrália túl mesz- sze van. Mire az ausztrál küldött felállt: „Attól függ, honnét nézzük!” Kis János provokál Kis János felől nézve én más vagyok, felőlem nézve ő más. Ha a másságot tiszteletben tartjuk, egymást tartjuk tiszteletben. Nem kell ehhez túl nagy fakszni. Legyinthet- nénk persze: Kis János ügyetlen elszólása. Igen, ha egyszeri eset lenne. Többször ismétlődve azonban Kis szándékosan heccelődő, másokat provokáló hajlamára gondolhatunk. Főleg, ha a Kis János-i gondolatszikrák sajtótüzet fognak és utána izzik a gyűlölködés parazsa. Bo- ross Pétert ő nevezte a kormány erős emberének, akkortájt, amikor a politikust belügyminiszterré nevezték ki. Természetesen Kis nem vesződött olyan aprósággal, hogy a dél-amerikai puccsista tábornokokra használt terminológia adaptálását megmagyarázta volna az értet- len népnek. Borosstól nemrég is olvastam a liberális sajtó által dajkált és semmivel sem igazolt kifejezést. Kis János az 1992. karácsonyi, a Magyar Hírlap által az olvasóhoz eljuttatott „szeretetcsomagjában” arról ír: 1994-ben nem lesznek választások, mert a kormányon lévők rettegnek a vereségtől. Ezt csak egy módon kerülhetik el: ha bevezetik a rendkívüli állapotot (tudomásom szerint az elmúlt negyven évben csak a kommunisták tettek ilyet Európában; nem tette meg a jobboldali francia kormány sem 1968-ban, amikor pedig Párizs utcáin barikádok emelkedtek és a „forradalmár” Dániel Cohn-Bendit, a „vörös Danny” egymaga többet szerepelt a francia televízióban, mint a fénykorában lévő Bardot, Deneuve és Belmondo együttvéve), a katonaságot, a rendőrséget saját céljaikra fogják felhasználni. De — emeli fel mutatóujját Kis — tudnia kell minden bírónak, ügyésznek (stb. lásd fentebb), hogy mindenkivel elszámolunk, ha hatalomra kerülünk. Hagyjuk most a logikai bukfencet (ti. ha kormány-puccs van, ők szükségszerűen nem kerülnek hatalomra) és Kis erkölcsi kettős mércéjét, koncentráljunk csak a „sajtótűzre”, vagyis a kijelentés utóéletére. Kéri László politológus — minden szakma legelsőbbike manapság, mert gyakorlója szakember — még most áprilisban is puccsról beszélt. Nosza, a független 168 Óra rohant az MDF-hez; puccsra készülnek? Hogy maga a kérdés is rágalmazó? Ilyen aprósággal nem kell törődni. A felterjesztés üzenete A lényeg, hogy az MDF-es szóvivő döbbenten hápog: hiába, nincs szegénynek tapasztalata a Kis Já- nos-i gondolatszikrák röppályáját illetően. A másik oldal számára a legkényesebb kérdés a következőképp nézett ki (Össztűz, — a kérdezett az akkoriban még nem „persona non grata” Orbán Viktor): „Ön agyagba akarta döngölni a kommunistákat!” Orbán: „Kikérem magamnak, én ilyet soha nem mondtam!” Hajtsunk fejet e riporteri mestermunka előtt. Profik csinálták. Ugyanis az idézett kijelentést Németh Zsolt fideszes választmányi tag tette 1989 őszén Szombathelyen, a „négy igenes” választás kampánygyűlésén. Orbán tehát igazat mond (csak az igazság másik felét hallgatja el), a riporter jóvoltából pedig nemcsak lehetőséget kapott a Fideszre árnyékot vető, minden polgárt joggal riasztó kijelentés elhárítására, de még a liberálisok ellenfeleire is gyanú hárul: ők találták ki az egészet. Már ennyiből is látszik, hogy a személyek felterjesztése a kinevezésre bizony üzenetet hordozhat. De nézzünk most egy konkrét példát. Antall József kormányfői megbízatása elején felterjesztette kinevezésre a rádió alelnökévé Rózsa T. Endrét, a rádió főmunkatársát. A felterjesztés ellen megindult a kampány, Rózsa ellen a lejáratósdi. Rózsa egy sajtótájékoztatót hívott egybe és a rádióban folyó gazdasági visszásságokat ismertette. Ezt követően beindult ellene a liberális gőzhenger, Rózsát Gombár Csaba kirúgta, szívbeteg lett. A bírósági tárgyalásokon kiderült, hogy Rózsa állításai megfelelnek a valóságnak és az is, hogy eltávolítása jogszerűtlen volt, állásába két év után visszahelyezték. Ennyi maga a történet. Ahhoz, hogy esetleg többre gondoljunk, mint megszokott (abban az időben megszokott, most nincs ilyen) huzavona, jó, ha többet tudunk. Például tudnunk kell, hogy Rózsa T. Endre a Mazsike, a Magyar Zsidók Kulturális Egyesületének a megalapítója, egyben vezetője. Nem árt tudni, hogy Rózsa 1989-ben New Yorkban egy, a magyarságra nézve bántó nyilatkozatot tett. Egy, a zsidóságát vállaló, azért tenni is hajlandó személyről van szó. Ha ezt tudjuk, okkal gondolhatjuk: maga a személy itt a kulcsfigura. Joggal hihetjük Antall felterjesztéséről, hogy világos, egyértelmű üzenetet akart küldeni a nacionalizmussal, antiszemitizmussal vádolt pártja, a kormánypárt részéről: senkinek nem kell félnie, mi korrekt, becsületes partneri viszonyra törekszünk mindenkivel. A válasz is egyértelmű és világos volt és két üzenetet is hordozott: nincs semmiféle korrekt, partneri viszony, nem számíthattok a tettek alapján történő elbírálásra, a másik pedig a szakmának: így jár az, aki hajlandó „ezekkel” szóba állni. Rózsa T. személye tehát alkalmasnak bizonyult arra, hogy a politikai hatalmasok üzengessenek egymásnak. Paraszt volt azon a sakktáblán, ahol a nagyok játszottak. Ha a politika a lehetőségek művészete, ahogy azt Talleyrand állítja, akkor meg kell állapítanunk: Antall ezt követően nem volt művész médiaügyben. Továbbra is azt a konszenzust kereső politikát folytatta, amelyre pedig választ kapott. Ez okozta azt, hogy az önmagát nyeregben érző SZDSZ megtorpedózta a hatpárti tárgyalásokon már konszenzussal elfogadott médiatörvényt azzal, hogy a parlamenti tárgyalásra benyújtottak vagy kétszáz módosítóindítványt. (A ma parlamenti obstrukciója ez, ellentétben a századforduló utánival, amikor „agyonbeszéléssel” kifárasztották az országgyűlést.) Ezek jó részét aztán maga az előterjesztő sem szavazta meg. A másik, személlyel kapcsolatos példám újkeletű. A tény: a rádió új elnöke Sárközy Erikát nevezte ki a Petőfi adó adófőszerkesztőjévé. Ez önmagában egy szimpla hír. Ha azonban azt is tudjuk, hogy Sárközy az egyik legmerevebb rádiós érdekvédelmi szervezetet képviselte, akitől egy alkalommal még saját vezetőtársai is elhatárolták magukat, akkor joggal gondolhatja mindenki: a Kossuthénál jóval lazább műsorstruktúrával rendelkező és így nagyobb politikai mozgásteret adó Petőfit alaposan átpolitizálják. Ennyire egyértelműen politikai döntés ilyen simán nem történt az utóbbi időben. A goebbelsi tétel A választások legnagyobb győztese a sajtó. Tökéletesen igazolták Goebbels elméletét arról, hogy a legnagyobb hazugságot ismételd meg tízszer, és igazság lesz belőle. Amit a sajtó ismételgetett, az megfogant a fejekben: gőgös kormány, a szakértelem hiánya, a szociális érzéketlenség stb. (Érdemes összehasonlítani a mostani szerény kormány döntéseit pl. expóügyben, médiaügyben, vagy az előző és mostani kormány szakértését. Ez utóbbi jól kimutatható: ég és föld — az előző javára.) A sajtó hatalma a demokráciára jelent veszélyt. Márpedig ennél jobb recept eddig a világ- történelemben nem született a tartós fejlődésre és jólétre. Tökéletesen egyetértek Tölgyessy Péter volt SZDSZ-elnök Hosszú átmenet című cikkében írottakkal (a cikk a Népszabadságban jelent meg a koalíciót igénylő SZDSZ-küldöttgyű- lés után, lábjegyzetében egy finom kis hazugsággal: mint a Népszabadság szerkesztői szükségesnek tartották közölni, a szerző a koalíciót ellenző nézetet képviselte, ám „elfelejtették” hozzátenni hogy 150 küldöttel egyetemben). Tölgyessy szerint az MSZP fölénye önmagában is nagy, s nyílt szövetsége a legnagyobb szakszervezettel egy olyan korporativ társadalom képét rajzolja elénk — főleg, ha még ehhez csatlakozik az SZDSZ és viszi magával a Ligát —, hogy fennáll a veszélye annak, hogy a tényleges döntések a parlamenten kívülre kerülnek, alapjaiban kérdőjelezve meg a parlamenti demokráciát és eltorlaszolva a lehetőséget a parlamenti váltógazdálkodás előtt. Az eddigi döntéseket (médiavezetők kinevezése, expó stb.) csak formális egyeztetések előzték meg, igazolva Töl- gyessyt. A kialakult modell (a parlamenten kívül meghozzuk a döntést, amit aztán az szentesít, hogy ehhez a szakszervezetek szállítják a társadalmi békét) működéséhez még valami kell: a sajtónak szállítania kell a jó közérzetet. Ahogy a Kádárrendszerben szállították ezt, és ahogy az elmúlt négy évben az ellenkezőjét. Ha valaki ebben kételkednék, hogy meg tudja csinálni, akkor annak néhány példa: 1989 januárjában az akkori legnépszerűbb hetilap, a Reform (egyik fő tulajdonosa az MSZMP volt) szavazásán az „év reformembere” fölényesen Grósz Károly volt. Az a Grósz, aki akkortájt fehérterrorral riogatta a népet, akinek személye ekkor már épp a reformot akadályozta és akinek külföldi távollétét kellett kihasználnia Pozsgaynak az „1956 népfelkelés volt” bejelentésre, hatalmas követ dobva a reform politikai állóvizébe. Grószról egy év múlva azt sem tudtuk, hogy a világon van. A fordítottja: a legújabb slágerlistákon Göncz és Horn mögött Kuncze áll. Nem hiszem, hogy róla még SZDSZ-es körökben is túl sokan hallottak volna múlt nyárig. Eltorzított jelentés Pozsgay 1989 végéig a legnépszerűbb politikus volt, az általa vezetett NDSZ négy és fél év múlva a mostani választásokon a „futottak még” legvégébe került be. De már három évvel ezelőtt is meglátásom szerint ugyanez lett volna a helyzet. Az ő bűne a kuratórium felállítása volt, amellyel megakadályozta a kilencvenes választások előtt a tömegtájékoztatás „egyszínűsítéséf’. Múlt év nyarán a Fidesz népszerűsége csúcsán volt, amikor a médiahajón egy sajtócézár megüzente Orbánnak: ha nem úgy táncoltok, ahogy mi fütyülünk, akkor visszahajítunk benneteket ugyanoda, ahonnét kivakartunk: a szemétbe. Nem lehet vitás, hogy ez megtörtént, legalábbis a fiatal demokraták választási reményeihez képest. És hogy hogyan fog működni ez az egyre inkább egyhangúra hangszerelődött sajtó? Félek, hogy a „vélemény szent, a hír szabad” elv alapján. Hisz eddig is megtehette a Magyar Hírlap, hogy leközöljön egy az osztrák Die Presséből átvett, a kormányt becsmérlő cikket, mint a külföld véleményét. Egy valamit nem közölt csak belőle: az aláírás Béla Weyer volt. A magyarázat: Béla Weyer, Weyer Bélaként, a Magyar Hírlap újságírója volt (egy előnye volt a dolognak: nem kellett fordítási díjat fizetni. Weyer ma a HVG-ben publikál). Hisz eddig is megtehette a szinte teljes magyar sajtó, beleértve a kormánypárti rádiót és televíziót, hogy elhallgassa, vagy eltorzítva közölje a legnagyobb amerikai médiafigyelő, az AIM jelentését a magyar tömegtájékoztatásról, amely szerint a sajtó 80 százalékban keményen kormányellenes és a kormány törekvései egyáltalán nem, vagy csak erősen eltorzítva jelennek meg benne. Ugyanerre az elhallgatásra jutott az Amerikai Külpolitikai Intézet hasonló következtetésre jutó jelentése, pedig mindkettő kb. három hétig tanulmányozta — nem kormánypárti pénzen — a magyar sajtót. Viszont „súlyának megfelelő” publicitást kapott a Nemzetközi Újságíró Szövetség hasonló tárgyú, de ellentétes következtetésre — a sajtószabadság veszélyben, a kormány elfoglalta a rádiót, televíziót stb. — jutó tájékoztatója. Ezt MÚ- OSZ-pénzen csinálták két nap alatt. Lehetne folytatni a sort, de fölösleges. Jobb lenne azt megcáfolni, hogy a sajtó első számú politikai tényezővé vált, és mivel politikai felelősségvállalás nélkül politizál, ez jelenti az igazi veszélyt. A világon mindenütt így lenne ez, ha a sajtó egyszínű lenne. Mivel viszont másutt nem az, így maga a sajtó a sokszínűségével korlátozza magát: nem lehet elhallgatni, torzítani stb. Ebbe az „egyszínűsítésbe” jól beleillik a Pest megyei címerügy is. Ugyanis miközben a Pest Megyei Hírlaptól megvonták a címerhasználati jogot, az akkor még ismeretlen Pest Megyei Hírek azt megkapta. Illetve csak a lap volt ismeretlen, várható orientációja nem. Következtetni lehetett arra a szintén Vico-kiad- vány Népszava szellemiségéből. A hisztéria hatásos volt És ami még kifejezetten veszélynek tűnik; félő az antiszemitizmus felkorbácsolása. Eddig is megtett minden tőle telhetőt ez ügyben a sajtó; volt Hanákné-ügy, volt hordóügy, sokat fáradozott e téren Gadó György is. Szabad György a liberális sajtó szerint az MDF díszzsidaja, de nemrég ugyanezt kapta Deutsch Tamás is. A hisztéria mindenesetre hatásos volt, ha egyesek így akarták a magyar zsidóságot szekér táborba terelni. Az a Kertész Ákos, aki ’90-ben még egy szép írásában — saját egyetemi élményét felhozva egy sváb fiúval való barátságáról — az előítéletek helytelenségére figyelmeztet, most a választások után arról ír: már azon gondolkodott, hogy beszerez egy jó kis géppisztolyt és berakja az ágya alá. Áz a Kertész Ákos, aki két évvel ezelőtt megszólította a Nappali Hold című írása miatt a liberálisok által karanténba zárt Csoórit, hogy ,‘,te Sándor, hogy gondoltad ezt?”. (Egyébként melegen ajánlom mindenkinek — főleg liberális barátaimnak —- Csoóri hasonló címet viselő kötetét: gyönyörű, míves mondatokban ismerhetjük meg Csoóri töprengését, kétségeit, félelmeit, és azt, hogy a magyarságszeretetet a kirekesztéssel azonosítani ostobaság.) Csak egyre gondolhatok Kertész — és mások — esetében: egy olyan belteijes tömegpszichózis áldozatává estek, amelyet egyesek politikai céljaik érdekében alakítottak ki. „...minek megint ez a zsidózás, örök zsidókérdés a magyar színpadokon? Ettől csak egyre antiszemitább lesz a jó magyar nép.” Ezeket a sorokat 1967-ben írta naplójába Karinthy Ferenc. A televízióban szinte állandó téma a holocaust. Évforduló lévén érthetően. De akkor hasonlóképpen meg kellene emlékezni az Ukrajnába, Szibériába el- hurcoltakról, ott elpusztultakról is. Mintha a műsorszerkesztők nem ismernék az antiszemitizmussal nem vádolható magyar író szavait. Arra gondolni sem merek: túl jól ismerik. Manger Henrik polgármester
