Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-17 / 192. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1994. AUGUSZTUS 17., SZERDA Tíz forint Boszniáért Lehet talán egy éve, besorakoztam én is a Keleti pályaudvaron jegyet váltani, amikor kinyújtott tenyerével megjelent egy szegényes öltözékű, pesties kiejtésű férfi: „Én boszniai menekült vagyok.” Nekem éppen akkortájt kellett első ízben eldöntenem a kérdést, menni a háborús térségből vagy maradni, alap- természetemnél fogva azonban nem kezdtem el vitatkozni, mit jelent aprópénzre váltani mások nyomorúságát. A minap a Blahánál az aluljáróból felfelé sietve lettem figyelmes egy papírcetlire ákombákomozott feliratra: „SEGÍTSÉG A BOSZNIAI MENEKÜLTEKÉRT.” Keskeny, szabálytalan, fáradt arcú nő tartotta a kezében, féloldalt a lépcsőn ülve, mellette két szánalomra méltó gyermek, egyikük sem lehetett több tízévesnél. Akkor hirtelen felvillant bennem Szarajevó, s az a mosolygós bosnyák taxisofőr, aki egy üde és verőfényes májusi vasárnapon szinte egész napon át hor- dozgatott bennünket a városban és környékén, egészen a valótlanul hús Bosz- na forrásáig, s csak szimbolikus összeget volt végül hajlandó elfogadni, a kirándulás záróakkordjaként pedig együtt vacsoráztunk egy hegyoldalba ékelt kocsmában, mert a környéken ott készítik legjobban a báránysültet, lenn pedig, a várost kettészelő Miljacka folyóról felszálló légies ködfoszlányokban szinte kézérintésnyire a mecsetek, kissé távolabb pedig a monarchia szellemét őrző patinás épületek, amelyek másai/ rokonai megtalálhatók Pozsonyban, Pesten, Szabadkán vagy éppen Marosvásárhelyen. Aztán eszembe jutott N. A. is, kedves újságíró barátom, ő az újvidéki szerkesztőségünkből a CNN hírtelevízióhoz pártolt át, s aki egy alkalommal a bosnyák fővároson áthaladva (ezek már a háborús esztendők) életét csak páncélingének köszönhette, a gépkocsiban mögötte ülő könnyelmű amerikait már koporsóban szállították haza. Kivételesen nagyon siettem, egy társaságban vártak rám, eléggé késésben voltam, meg a hetes busz is közeledett, mégis visszafordultam; le a lépcsőkön, zsebemből sebtében kihalásztam egy tízforintost, vissza ahhoz a nőhöz ott a lépcsőkön, próbálom óvatosan megtudakolni, az összegyülemlett pénz milyen úton-módon jut el a boszniai menekültekhez, de ő csak néz rám értetlenül, szerbül kérdezem, honnan érkezett, de erre sem tud válaszolni, más nyelvekkel kísérletezem, még tanácstalanabb, csak néz a távolba, valami furcsa esen- dőséggel. Nem kutatom tovább, honnan jött, merre tart. A kikészített tízforintost beledobom a. műanyag pohárba. Nem lettem szegényebb, ő sem gazdagabb. Kvittek vagyunk a világban. Sinkovits Péter Peresz: Carlost a másvilágra kell küldeni Izraeli—Jordániái egyezmény Az izraeli—jordániai kétoldalú megbeszéléseken tegnap kereskedelmi egyezményt írtak alá, de a határok és a vízelosztás kérdésében egyelőre még nincs közlekedés a felek között. Peresz izraeli, külügyminiszter reméli, hogy a tegnapelőtt elfogott terrorista, Carlos végül is a másvilágon köt majd ki. A Holt-tenger partján levő Moria Szállóban tegnap izreli—jordániai kereskedelmi egyezményt írtak alá. Az egyezmény értelmében Jordánia ez év végéig harmincmillió dollár ellenértékű árut exportál az Izrael által megszállt területekre. Eljakim Rubinstein, az izraeli küldöttség vezetője tegnap kijelentette, hogy a mostani tárgyalásokon általában előrehaladás észlelhető. Komoly ellentétek csupán a két ország közti határvonal végleges meghúzása és a vízelosztása kérdésében mutatkozik. Izraelben örömmel vették tudomásul a nemzetközi terrorista, Carlos elfogását. Közben kitudódott az is, hogy Carlos ügyvédje az a francia ügyvéd lesz, aki néhány évvel ezelőtt a háborús bűnös, Claus Barbie védelmét is elvállalta. Simon Peresz izraeli külügyminiszter tegnap azt mondta: reméli, hogy Carlos élete végéig börtönben fog ülni, de még jobb lenne, ha a másvilágra külde- nék. H. J. Heves harcok Tesanj környékén Az egyre hevesebbé váló támadásokból és a muzulmán egységek átcsoportosításából arra lehet következtetni, hogy a boszniai kormányerők átfogó támadásra készülnek — jelentette tegnap a Tanjug boszniai szerb katonai forrásokra hivatkozva. Szerb és muzulmán katonák heves harcot vívtak Észak- Boszniában, Tesanj városának környékén is. A küzdelem során az arcvonal mögött útját állták egy szerb diverzáns különítménynek, amelyet megsemmisítettek. VÉLEMÉNY A nagyvilág hírei * Andrea Cordero Lanza di Montezemolo pápai nuncius tegnap átadta megbízólevelét Ezer Weizman izraeli államfőnek — közölte az izraeli rádió. Ezzel Izraelben most először képviseli a Vatikánt a legmagasabb rangú követ. Az orosz parti őrség egyik hajója hétfőn többszöri figyelmeztetés után nyitott tüzet az orosz felségvizeken halászó két japán bárka egyikére, megsebesítve négy halászt, egyiküket súlyosan. A súlyos sebesült halászt megoperálták egy orosz kórházban. * Irán visszahívta Buenos Aires-i nagykövetét. Az iráni állami rádió tegnapi közlése szerint a lépés tiltakozás „bizonyos argentin köröknek az iráni diplomaták ellen irányuló megalapozatlan vádaskodásai és propagandája ellen”. A hírközlő szervek jelentették, hogy a kormány lefújta az 1996-os expót. Az első gondolat a közvélemény várható vélekedését veszi vizsgálat alá. A társadalom kis része mutatkozott expóellenesnek az elmúlt évek órán. Ha a főváros főpolgármestere ellene nyilatkozott is, a kerületek szinte kivétel nélkül — és pártállástól függetlenül — a megrendezés mellett tették le voksukat. Megmozdult az ország. Vidéki városok, falvak állították össze a maguk programját. Lehet mondani, hogy országos demonstrációnak indult az akció. Nemcsak a honfoglalás. 110 éves jubileumának megünnepléséről lett volna szó. Emellett alkalom kínálkozott volna a világgal való ünnepélyes találkozásra. A nemzet meg akarta mutatni életerejét, arculatát, nyitottságát, sokszínűségét. A negyvenévesdiktatúra arcnélküli, uniformizált országképe helyett a világ felé fordította volna azt a tükröt, amelyikben meglátták volna sűrítetten az országot, ahová éppen jellege, érdekessége miatt eddig is szívesen jöttek az idegenek. A világkiállítás esztendejében ugyanúgy felénk fordult volna a világ figyelme, mint ahogyan annak idején Osakával, Sevillával, a többi várossal foglalkoztak szerte a földkerekségen. Sok millió ember az öt kontinensen rögzítette volna ismeretei között hazánkat, fővárosunkat, s legalább egy adott korosztály nem tévesztette volna össze Bukarestet Budapesttel, Bulgáriát Magyarországgal, nyelvünket az indoeurópai nyelvcsalád többi nyelvével. Megtudták volna, hogy a több mint másfél százada tartó ellenpropaganda, az ázsiai sztyeppnépről szóló handabanda csupán egy igazságtalan európai rendezés tarthatatlan eredményét szeretné konzerválni. Megismerte volna a világnak nemcsak a tárlatokat látogató közönsége a művészetünket. Hallottak volna zenei sajátosságunkról, a XX. század zeneművészetét is jelentősen alakító nagy mestereinkről. Az idelátogatók koncentráltan találkozhattak volna azokkal a technikai eredményekkel, civilizációs változásokkal, amelyek a szabad fejlődésű gazdaság jellemzői, s élesen különböznek a gazdaságot gúzsbakötő parancsuralmi rendszer elszürkítő, állandó sorvadást, kopást, leromlást okozó gyakorlatától. Egyszóval: a kitárt karok viszonzást találtak volna az érkezők felénk nyújtott karjaiban. Az első közlések szerint az expóra szánt létesítmények elkészülnek, csak az expó marad el. Arról nem szól a nyilatkozat, hogy mikor készülnek el a létesítmények. Úgy tervezték, hogy az épületek a világkiállítást követően a felsőoktatás céljait szolgálják. Tudnivaló, a balszerencsés megkötések a korábbi egyetemi felvételeknél azt eredményeztek, hogy kétségbeej- tően lemaradtunk a fejlett országokkal szemben nemcsak a felsőoktatás színvonalát, de a tanulók létszámát illetően is. Az expó után az új oktatási épületek részbeni lehetőséget adtak volna a felzárkózásra. Ha a tervbe vett épületek az expó lefújása után úgy és olyan ütemben épülnek, mint a letűnt rendszer autópályái (alig 250 km 40 év alatt), akkor a felsőoktatás is a lefújás miatti vesztesek között lesz. Nyilatkozat hangzott el arról is, hogy a költségvetés 18 milliárdot takarít meg, ha elmarad az expó. A költségvetési hiány évről évre több százmilliárd forint. Az államadósság több ezermilliárd forintot tesz ki (külső és belső). A MÁV évi deficitjét 120 milli- árdra teszik. Ugyanazok a politikusok, akik most takarékosságra hivatkozba nemet mondanak az expóra, a ’80-as évek második felében évi 3-4 milliárd dollárral (mai árfolyamon évi 300-400 milliárd forinttal) szaporították azt az adósságunkat, amit azóta sem tudunk csökkenteni. Ezt az évi 300-400 milliárd forintos új adósságunkat a gazdaság repedéseinek be- tapasztására fordították — eredménytelenül. Ma a külső, dolláradósság után csupán kamatokban évi 150-200 milliárd forintnak megfelelő összeget vagyunk kénytelenek a hitelezőknek fizetni, átlagosan 180 milliárdot. És ez nem egyszer, hanem minden évben jelentkezik. Ezért áll értetlenül a közvélemény is, a gazdaság ismerői is a döntés és a vérszegény indoklás előtt. Felmerül a kérdés, mi késztette hát a hatalmat erre a goromba lépésre. Közgazdasági megfontolás aligha. Az évi több százmilliárdos teher mellett az egyszer felmerülő 18 milliárd eltörpül. Ha befektetésnek tekintjük, még inkább elgondolkoztató a döntés, hiszen az ország teljesítőképességéhez, a folyamatos befektetési kényszerekhez képest elenyésző az ősz szeg. A szabaddemokraták gazdasági szakértőnek kikiáltott volt és letűnt személyiségeit ma már nem is nagyon emlegetik. Akik négy éven át hangadókként szerepeltek, ma már a süllyesztőből hallatják — ritkán — a hangjukat. Ám ha szavuk lenne, akkor is csak egyfajta véleményt mondanának, amelyikkel a másik szem- benáll: a csoportosításon múlik, hogy a várható előnyök és hátrányok miként viszonyulnak egymáshoz. Hosszú távon bizonyosan az előnyök mutatják a döntéshez az utat. Néhány közgazdász tehát konokul ismétli azt, amit korábban gondolt. Ezt ismétlik azok is, akiknek a közgazdasághoz kevés közük volt. Honnan tehát a hirtelen elutasító állásfoglalás? A kommunista hatalom negyven éven át — miközben büntetett mindent, amivel az egyes ember a maga gyarapodását segítette volna elő — azt a képet kívánta magáról kialakítani, hogy a dolgozó népet szolgálja. Szavak és a gyakorlat csillagászati távolságban álltak egymástól. A mostani hatalom ugyancsak a gondoskodó, atyáskodó képet kívánja magáról kialakítani. Még fogjuk hallani: „Élvtársak (vagy ehelyett, az alkalom szerint: Kérem szépen), mi nagyon szerettük volna az expót, de még erről is lemondtunk, hogy a nép jólétét szolgáljuk!” Erre annál is inkább szükség lesz, mert a hárommillió szavazó, aki életszínvonal-emelést remélt, nehezen fogja elfogadni a készülő szociális paktumot, az összes velejárójával. Pénzt teremteni egyetlen hatalom sem tud. Gazdaságot felvirágoztatni ugyancsak nem, ha ott folytatják, ahol négy éve abbahagyták. Marad tehát a retorika, s ebben az expó lefújása az egyik nehézfegyver. Az a bizonyos hárommillió, akik közül kétmillió az utódpártokra, egymillió a szabaddemokratákra szavazott, lassan rá fog ébredni a rideg valóságra. Sajnos, a kisebbségbe szorult kétmillió mindehhez asszisztálni lesz kénytelen. (Harsányi László) 18 milliárd, 180 milliárd
