Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-09 / 185. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 9., KEDD 13 Nagy családnak nagy pofon Lehet, hogy esetem mindennapos, de ha ilyen mindennapoknak nézünk elébe, bizton mondhatjuk, hogy ez a nemzetpusztítás hétköznapjait alkotja. Nagycsaládostul elköltöztünk új munkahelyemre, s ott — közalkalmazott lévén — kaptunk egyelőre egy kisebb, 2 szobás szolgálati lakást. Már tettek egy-két barátságtalan lépést, ezért vonakodtam elfogadni a védőnő tanácsát, hogy adjak be kérelmet egy nagyobb lakás iránt. Hát megkaptam. Először nagyon kedves ügyintéző tájékoztatott, hogy a lakásügyet el fogják intézni. De amikor a következő lépésben egy olyan tisztviselő elé kerültem, akivel már rossz tapasztalatom volt, nem is ért teljesen váratlanul az arculcsapása. „Mit képzel — mondta —, maguk fejőstehénnek nézik a várost?!” Úgy vetette oda ezt foghegyről, mintha egy bárdolatlan követelőző lennék. Aztán megtoldotta még egy-két „kedvességgel” (...) Hát ezt kapja ma a Dunántúlon egy magyar nagy család egy városi hivatalnoktól. A helyi polgármester úrnak azért megírtam erről a véleményemet. K. Zs. (Pontos név és cím a szerkesztőségben) Nem zárják be az OTP-fiókot Mégsem zárják be az OTP vámosmikolai fiókját. Ugyanis, mint arról már írtam a Pest Megyei Hírlapban, az OTP megyei vezetése — anélkül, hogy azt bárkivel megbeszélte volna — korábban eldöntötte, hogy a községben levő pénzintézetet bezárja. Erről az elhatározásáról levélben értesítette a falu polgármesterét. A helyi polgármester és a környező községek polgár- mesterei azonban nem értettek egyet ezzel a döntéssel (nem beszélve a községek lakosairól és vállalkozóiról, intézményeiről), s megbeszélésre hívták meg a megyei OTP vezetőjét. Itt hat polgármester •kérte, hogy az OTP vezetése bírálja felül döntését, mivel a lakosság érdeke ezt kívánja. Az így is hátrányos helyzetű községek ugyanis így még rosszabb helyzetbe kerülnek. Erre a kérésre az OTP megyei vezetése újra megvizsgálta a fiók helyzetét és úgy határozott, hogy nem zárja be, továbbra is működteti azt. Úgy ítélik meg, hogy ez a fiók a továbbiakban életképes lesz, a jövő átalakulása is ebbe az irányba mutat. A megyei OTP vezetőjének utólagos döntését a község vezetői megelégedéssel fogadták. Koroknai Gábor Vámosmikola Fogjunk össze az expóért! Nyílt levél a nyugdíjasokhoz Szíven ütött kormányunk nyilatkozata, hogy nem támogatja az expó megrendezését. Pedig a hazánkban megrendezendő világkiállítás egy olyan rendkívüli nagyságú, de szép feladatot jelenthetne, amelynek megoldásán szerte az országban már évek óta rengetegen dolgoztak. Ennek sikere és eredménye évtizedeken keresztül gyümölcsözhetne országunk javára. En 74 éves elmúltam, 42 évi munka után mentem nyugdíjba. Kortársaimmal együtt részt vettem a háborúban, 1945 után a lerombolt ország újjáépítésében. Végigdolgoztam az életemet, és mindig az lebegett a szemem előtt, hogy az újabb generációk csak könyvekből vagy a tévéből ismerjék meg mindazt a borzalmat, amin a mi generációnk keresztülment. Mi, idősek, akik 1945 után ennél sokkal mélyebb kátyúból húztuk ki hazánk szekerét, fogjunk össze unokáink szebb jövője érdekében és próbáljunk tenni valamit a világkiállítás megrendezéséért, mert annak megvalósítása az ő jövőjüket szolgálja. Én három gyermeket neveltem fel, hat felnőtt unokám van, már nem kell segítenem őket, ezért szívesen részt vennék egy Expó unokáinkért elnevezésű társulásban, amelynek első részvényeseként ezúton felajánlom egyhavi nyugdíjamat, 15 500 forintot. Eddigi életünk során számtalanszor arra hivatkoztak országunk vezetői, hogy sajnos, a mi nemzedékünknek kell megfizetni a majdani szebb jövőt. És mi fizettünk, bár beleszólásunk nem volt a pénz fel- használásába. Most azt mondom, fizessünk még egyszer, de úgy, hogy magunk döntsünk róla. Csatlakozásra szólítom fel a nyugdíjasokat, dolgozó gyermekeiket és unokáikat, a vállalkozókat és mindenkit, aki ennek megvalósításával egyetért és ebben részt kíván venni. Azok akik helyeslik felhívásomat, jelentkezzenek a Pest Megyei Hírlap szerkeszHISTÓRIA A honfoglaló magyarok (XXIII.) Fegyvereik ezüsttel kiverve Különösen megkapóak az alakos ábrázolással díszített korongpárok. A pártoló szellemlények megjelenítésénél a valóság különös áttöltésének lehetünk tanúi: a művész növényi elemekké változtatja át a testformákat, és ezekből szövi össze sejtelmes állatfiguráit. A növényi mintává oldott állatábrázolás egyik remekmívű példája az aldebrői korongpár. A mesés négylábú állatot csak ívelt teste emeli ki a szeszélyesen kanyargó és az egész felületet betöltő levelek közül. Az állat lábai leveles indákká bomlanak, felcsapott farka ízelt szárként hordja a belőle sarjadó s bóbitás fejéhez kapcsolódó leveleket. Hasonlóan bonyolult a gálospetri öntött, áttört korong rajza, amelyen a kusza indákból alig lehet kifejteni a térdére roskadt állatot. A bashalmi öntött és az egyik zempléni lemezes korong alkotója mesteri módon szerkesztette egybe a két alapmotívumot: a növényi elemekből szőtt állatot és a mögötte felmagasodó életfát. A korongokon megmintázott állatok értelmezésére csak következtethetünk a hitvilág elemeiből, egyik legszebb korongpárunk ábrázolásának azonban biztos magyarázatát tudjuk adni. A rakama- zi korongpár tökéletes művészettel megkomponált ragadozó madara elkerülhetetlenül hozza emlékezetünkbe az alta- ji tűrtök sámánénekének fáradhatatlan, hatalmas égi madarát, amelynek fémből voltak félhold alakú karmai és óriás csőre, szétteijesztett szárnyai a napot és holdat takarták, farka legyezőhöz volt hasonlatos. E csodálatos madárról, a turulról (a török togrul) már Rasídu-’d-Din feljegyzi, hogy a pusztai népek rettegve tisztelték, s hitték, hogy egyetlen csapással kétszáz más madarat tud leteríteni. Ezért lett e félelmetes lény a hatalom jelképe a steppei előkelők körében. Védencét e madár képes minden bajból kimenteni, s ár- tástól, rontástól megoltalmazni. A rakamazi korong turulja csőrében tartja az örökös jelképet, az életfa leveles ágát. E korongpárok kétoldalt a vállra függtek le, vagyis olyan helyzetben vannak, ahol a keleti kelmékből szabott köntösökön ugyancsak találunk ilyen óvó, védő jelképeket. mégpedig rendszerint korongokba foglalt figurákat, majd később kereszteket. A varázsos jelképek nyilván két- felől védték viselőjüket a rontó erők ellen. Az is bizonyítja, hogy a korongok tükrében feltűnő ábrázolásoknak értelme volt, hogy a legjellegzetesebb ékszereket nem cserélték fel idegen eredetűekkel. Tudjuk, hogy a kalandozások fénykorában töméntelen nemesfém tárgyra tettek szert, nyilván sok ékszerfélére is. Ézeket azonban — a jelentéktelenebb szerepű fülbevalók, gombok kivételével — beolvasztották, nyersanyagként • használták fel, s ünnepi viseletükön csak a saját ötvöseik készítette, a maguk jelképrendszerével díszített tárgyak kaphattak helyet. A behozott nemesfém tárgyak bezúzására szükségük is volt, hiszen egyetlen férfi öv- vereteinek súlya mintegy 20 dkg, az eddig ismert legrangosabb, de hiányosan fennmaradt női lószerszám kikövetkeztethető összsúlya csaknem 1,5 kg ezüst. A társadalom kisszámú, kb. 5%-nyi felső rétegénél egy-egy férfi vagy asz- szony egyetlen ünnepi öltözetének és lószerszámának díszeire átlag fél kg nemesfémet használtak fel. A vezetőrétegnek szerény becsléssel mintegy 8-10 tonna ezüstre volt e célból szüksége, figyelembe sem véve olyan számszerűen nem ellenőrizhető tényeket, hogy egy előkelő embernek a különféle ünnepi alkalmakra több díszes öltözete is volt, s hogy sírba nem került használati tárgyait ugyancsak ezüstből, aranyból készítették, s jelentős készletet is halmozott fel nyersanyagból, ékszerből, külhoni pénzekből. A tarsolylemezekhez, a korongokhoz hasonlóan igényes és ugyancsak a hitvilág bűvös jelképeit hordozó darabokat találunk a széles pántú csuklós női karperecek között is (Szarvas, Bashalom), amelyek viselése a bizánci öltözködési szokások hatását mutatja. Az elmondottak tanúsítják, hogy a perzsa Gardízí tárgyilagos megfigyelést közöl: „A magyarok csinosak és jókülsejűek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel be- rakottak.” Bizonyos, hogy az előkelők nem csak öltözetüket, felszerelésüket díszítették, hanem egész környezetüket rangjukhoz méltóan alakították. A vezéri udvartartások pompájáról egyetlen fennmaradt emlékcsoport ad fogalmat, a nagy hatalmú délvidéki törzsfő, Ajtony Maros menti vára körzetében fellelt világhíres nagyszentmiklósi kincs. A csaknem 10 kilónyi súlyú 23 aranyedény két asztali készletet egyesít. Aligha lehet véletlen, hogy négy korsó van a teljesebb készletben, hiszen keleten az előkelők vigasságok alkalmával valóban négyféle itallal éltek: kumisszal, méh- sörrel, borral és pálinkával. E négy ital ömlött abból a csodálatos kútból is, amelyet a mongol kán készíttetett hatalmas ezüstmennyiségből egy Ke- let-Magyarországról elhurcolt francia ötvösmesterrel. A nagyszentmiklósi kincs magyar voltát bizonyítja a technikai és jelképi (lásd Rakamaz) egyezéseken túl az is, hogy a görög betűs feliratok személynevei e vidék legkorábbi magyar helynévanyagában lelhetők fel. Az edényekre vésett rovásjelek jó része egyezik a türk eredetű magyar rovásírás betűivel, sőt néhány rovásjegy hasonmása egy X. századi magyar nyíltartó tegez csontkeretén is feltűnik. A keresztény vallásnak az tőségében. Megfelelő létszámú jelentkezés után pedig kezdjük meg társaságunk szervezését. Szöllősi Ferenc Budapest Erről van szó! A világkiállítást hivatalosan elutasító nyilatkozatok mellett megszólalnak a bértollnokok is, például imigyen: „Szétpukkadt a világkiállítás népnemzeti szappanbuborékja” (Kurír, 1994. VII. 29.). S ugyanitt, mintegy csúfolódva, diadalittasan, ezt úják még: „Volt csibénk, nincs csibénk, senki se bánja! De mi lesz a »magya- rosch« pulival? Talán ott ugat majd a millecentenáriumi ünnepi kapukban. Merthogy az expón már nem terelget, any- nyi fix. Igaz, a honatyák állás- foglalása még hátravan, de bizonyosra vehető, hogy a tegnapi kormányülésen megpecsételődött a világkiállítás sorsa...” Hát igen! Ők nem kertelnek, kimondják az igazi szándékot! Mert erről van szó! A magyar nép mindennapos megalázásáról, megcsúfolásáról, gyökereinek kiirtásáról. Visszajöttek ismét „ezek” (saját szóhasználatukat kölcsönözve), hogy kegyetlen revan- sot vegyenek e nyomorult népen! Nincs pénz? Mire nincs? Csak „népnemzeti szappanbuborékra” nincs? Liberális őrültségekre van? Huszonegyedik századi luxuspiacra, méregdrága vásárcsarnokra és mélygarázsokra, nosztalgikus emlékparkokra és könnyhulla- tásos megemlékezésekre, megerősített őrszolgálatokra meg víziszömyre? Nem kell nekik semmi abból, ami „népnemzeti”? Miért? Hát mi az egyáltalán, amit ők így becsmérelnek: „népnemzeti”? Olyan szellemi-politikai gondolkodásmód és ideológia, amely célul tűzi ki a magyarság lelki, tudati, erkölcsi, szociális felemelkedését és újjáépülését. Programja egy olyan társadalom felépítésének, amely a magyar nép kulturális hagyományaira és lelki alkatára alapozódik. A népi-nemzeti eszmék tagadóinak azonban eszük ágában sincs a nemzet ilyenfajta fel- emelkedésén dolgozni. Ellenkezőleg! Nemzetközi kapcsolataikat is felhasználva, egészen más ország felépítésén munkálkodnak, ami nem csoda, hiszen internacionalista elveket vallanak, a nemzet érdekén pedig egészen mást értenek. Ők kozmopoliták! Hát ezért nem kell nekik az expó és ezért döntöttek így. De vajon belenyugszunk-e döntésükbe?! Vedres Józsefné Budapest államalapítással . bekövetkezett uralma szinte egy csapásra eltüntette a honfoglaló magyarok művészeti emlékeit. Ezt természetesnek is kell tartanunk, hiszen ezek szorosan kapcsolódnak a pogány vallás eszmevilágához, s az egy-egy terület központjában működő ötvösműhelyek, amelyeket az új rend bevezetésekor a királyi ispánnak rendeltek alá, a régi jelképeket többé nem készítették. Csak a nép között, a jó ideig kevésbé ellenőrzött távoli falvakban éltek tovább még egy-két emberöltőn át ezeknek az ékszereknek szerényebb, népies ízű, falusi kismesterek által készített változatai. Új művészet honosodott meg Magyarországón, de a közel-keleti elemekkel átitatott bizantinizáló, észak-olaszországi művészet a magyarság számára nem volt teljesen idegen, s a közös művészeti elemek is segítették, hogy magáévá tegye a keresztény Európa román művészetét. (Folytatjuk) Dienes István Szentkirályi László alispán Pest vármegye alispánja —> akkor már II éve — Szentkirályi László volt, a híres Szentkirályi Móric édesapja. 1816-ban nagyon rossz volt a termés az országban, ráadásul a kormány pénzpolitikája, a devalváció mérhetetlen nyomort okozott. A pénz értéke tizedére csökkent: 1809-ben száz forintért két- holdnyi szántót lehetett venni, a devalváció következtében a 100 forint értékét nyolcra csökkentette a kormány, egy köböl búzát lehetett venni ezen az ösz- szegen. A katonai hatóságok azonban a mérhetetlen nyomor ellenére kíméletlenül behajtották a járandóságukat. Pest vármegyében azonban Szentkirályi László alispán keresztülhúzta számításaikat. „Kemény ember volt az alispán, jó magyar, hatalmas tisztviselő', atyja a népnek s hatalmas bajnoka fajunknak és nemzetiségünknek. (...) József nádorral, főispánjával nem egy nehéz összeszólalkozása volt”— írta róla Eötvös Károly. 1817-ben a pesti kaszárnyákban elszállásolt katonaság élelmezését a hadparancsnokság úgy akarta biztosítani, hogy a hadat ráereszti Pest vármegye falvaira. A katonai parancsnokság értesítette erről Szentkirályit, aki kemény levélben válaszolt: ezt meg nem engedi, ha másként nem megy, felfegyverzi a népet. Az alispán tényleg felszólította a községeket, városokat a fegyverkezésre. Amikor a had Soroksárra ért, már várta a nép fejszével, kaszával felszerelve s megyei katonák és pandúrok által bátorítva. Szentkirályi bátor fellépésének köszönhetően a vérontást elkerülni akaró katonaság visszavonult. Pogány György
