Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-09 / 185. szám

14

PEST MEGYEI HÍRLAP

VELEMENY

1994. AUGUSZTUS 9., KEDD

Pillanaton és politikán túl

M

ivel ennek a kormánynak és ennek a parlamentnek fogalma sincs a magyarság valóságos gondjairól, ezekre a néhány még megmaradt öregnek kell figyelmeztetnie, amíg tud, amíg van hol és amíg él. Ebben a tekintetben nem sokkal volt jobb az előző kormány és az előző parlament sem. A szóinflációban péppé ázó nyomtatott papírhalmazt („sajtót”), a „politológiának” nevezett tudálékos fecsegéssel telített elektronikus tájékoztatást (félretájékoztatást) birtokló hencegő és műveletlen sznobok („újságírók”) „elit”-nek nevezték ki azoknak a kukorékoló kakasoknak a hadát, akik azt hiszik, ők ébresztik fel a napot.

Sajnos a magyarságnak már régen nincs „élite”, vagyis kiválasztott (a latin electa franciává módosult változata) társadalmi köre. Nem engedték létrejönni azok, akik rajta uralkodtak. Ausztriának bezzeg vol; hiszen éppen a Mária Terézia körül csoportosuló bécsi elit határozott úgy, hogy „elég Magyarországnak egy egyetem”. Aki tehette, ment Göttin- gába, Wittenbergába, ám hazajővén csak elsikkadni tudott. A hollandok és a grúzok kamatoztatták Kis Miklós tudását (Erdélyben „maga mentségével” kellett foglalkoznia), Bolyai János olyan szellemi méhész számára gyűjtögetett, mint Gauss, Körösi Csornából az angolok húztak hasznot. Amikor 1867 után kialakult egy „másodlagos elit”, a Monarchia hátsó udvarába internált közvélemény azt hitte, ezek egy világra nyíló ablakban állnak. S amikor 1920-ban a halálos szerencsétlenség ránk szakadt, íme, valóságos elit jelent meg irodalomban és művészetben, de még másodlagos sem a politikában: Bethlennek megadtuk a tisztességet, amit megérdemelt, de valljuk be, ő is csak halványabb utónyomata volt Tisza Istvánnak. Teleki volt az egyetlen, aki bebocsáttatást nyerhet a „halhatatlanok” közé.

Nemzeti szempontból az 1949-től 1986-ig terjedő időszak volt legpusztítóbb a magyar történelemben. Igazán értékes egyéniségek nem léphetnek színre nemzeti háttér nélkül, hiszen felnevelésükhöz egy nemzet erőfeszítése szükséges. Egy népet saját jövőjének tudatos munká- lása tesz nemzetté, valamely népet pedig — mint Illyés Gyula mondotta — nem a testi hasonlóság („fajta”, „etnikum”), hanem a közös múlt, a hasonló gond, a haza levegője egyesít és választ el egy más múltú és más jelenű néptől. A közös múlt a közös jövő alapja; a közösségi emlékezet a nemzeti önazonosság alapvető alkotóeleme. Mármost, ha egy nemzet útjában van azoknak, akik területét anélkül akarják megszerezni, hogy szalonképtelen véres háborút indítsanak, arra kell törekedniök, hogy előőrseiket beküld- jék a nemzet organizmusába, ezek ott megszerezzék az irányítást, s azután tervszerűen megsemmisítsék a „célnemzet” közös emlékezetét, közös múltját, elvágják azt a szellemi vezetéket, mely a nemzet egyik tagját a másikkal összeköti. Nos, a magyarsággal kritikus időszakban ezt tették, s megölték, egzisztenciálisan tönkretették, illetve a világban szétszórták mindazokat, akik egy jövendő „magyar elit” szempontjából „termőág” lehettek. Ezzel a magyarságot különlegesen hátrányos helyzetbe hozták: nemzeti tudatát gátlás alá helyezve eleve meggyengítették nemzeti erőfeszítésekre való képességét. így többek közt azt a képességét, hogy saját „elitet” növesz- szen ki magából.

A vezetés funkciói között első helyen szerepel a célok kitűzése. Magyarországnak 1949-től 1986-ig nem volt vezetése (azután sem, mind a mai napig), mert a célokat a megszállt és „messze-városból” utasított országban senki nem tűzhette ki. így hát az elit négy évtizeden át nem állt magasabb szinten a botosispánok testületénél, akiknek feladata a velük közölt célok végrehajtása. Vezető egyéniség Magyar- országon nem nőhetett föl, s így 1990-ben — demokratikus parlamentáris választás útján — a botos- ispán-helyettesek uralma kezdődött meg s tart mind a mai napig.

Ahol azonban botosispánok vannak, ott kell lennie úrnak is, de Magyarország ura 1541 óta — leszámítva az 1920 és 1937 között eltelt tizenhét évet — mindig külföldi.

A gondosan tájékozatlanságban tartott magyar nép (mely, közös emlékezete töröltetvén, egyszerű törmelék-halmazállapotú országlakossággá degradálódott) XIX. századi modellekben gondolkodik és külső országfoglalóként csak államot tud elképzelni (német, szovjet, vagy valamilyen más állam). Nem tudja, hogy ma már a nagyhatalmak és ag- resszorok bankosurak, miként földesurak voltak a rég elfelejtett XVI. században.

S mert nem lát harckocsit az utcán, s mert az OTP külső képén nem látszik, kinek a tulajdonában vannak részvényei, s mert az IMF és a Világbank bizalmas megbeszéléseit saját elit-botosispánjaival nem kötik az orrára, elhiszi, hogy amikor ő szavaz, akkor ő dönt. A televíziómonopólium, a rádiómonopólium, a sajtó-monopólium áthatolhatatlan információs börtönbe zárta, így azután nem is fogja megtudni, kiknek a kezében van.

A mai magyar országlakosság egyfajta szellemi rövidlátásban szenved. Ez a rövidlátás abban nyilvánul meg, hogy a tér-idő érzékelése helyett mindösz- sze egyetlen dimenziót érzékel: a pont és a pillanat dimenzióját. Miközben az egyedek között valaha volt összetartó vonzás megszűnt („magyarok vagyunk, egy nép vagyunk, nemzet vagyunk”, ami körülöttünk minden más népben elevenen él és működik, reagál és katalizál), a közgondolkodás kiejtette magából a múltat és nem terjed ki a jövőre. Ez fejeződött ki az idei választási eredményben. A mai országlakosság többségét valóban nem azok képviselik, akik a múltból kiindulva a jövőt akarják munkálni, hanem a kizárólag pillanattal bíbelődök egy adott ponton. A koalíció azt jelenti, hogy a pillanat adminisztrátorainak számszerű többségére rátelepedett a jövő meghatározását megkísérlő (nem a nemzeti jövőét), célkitűző (nem nemzeti célokat kitűző) viszonylagos minőségi politikai management, mint az országtulajdonosi funkciókat mind határozottabban átvevő külső hatalom „középvezetői” (az angolszász terminológiában „supervisor”) csoportja.

E

z azonban sokkal súlyosabb gond, mint amit a napi politika játékai sejtetni engednek. A saját végtagok és a szervezetre „ráültetett” fej önmagában rejlő aszinkronja az egész szervezet sorvadását jelzi előre. Mihelyt ugyanis az egyes ember nem egy koherens közösség (nép, sőt, nemzet) összegyűjtött erőforrásából táplálkozik, kihasználatlanul maradnak a potenciális „elit” képességei is, hiszen ez a potenciális elit olyan egyedekből áll, akik nagyobb hatásfokkal tudják hasznosítani a nemzeti erőforrástömegből „felszívott” részt. Másfelől a szellem tartománya szükségszerűen összezsugorodik a fizikai és pszichés tartományokhoz képest — fiziológiailag: az egyes ember agykérgi folyamatai gyengülnek a limbus neu- rontevékenységéhez képest —, s ez az egész lakosságban az emberi minőség romlását jelenti. Csia Lajos „Bibliai lélektan”-ában ez úgy fejeződik ki, hogy bár teste-lelke állatnak-ember- nek van, szeUeme viszont csak az embernek, s míg az állati lélek a test fenntartását szolgálja, az emberi lélek a szellemét. S ez végső fokon a materialista Richard Dawkins következtetésével is összecseng, aki a gén mintájára az emberre vonatkozólag megteremtette a mém fogalmát, a szellemi génét. Vagyis a nem saját nemzeti errőforrásaiból táplálkozó és nem saját nemzeti céljaira egyesült társadalom az emberiét felől az állati lét felé közeledik. Másfelől az elöregedési tendencia folytatódik és mind fenyegetőbb a kihalási küszöb átlépésének veszélye: nemzeti (közösségi) perspektívák nélkül az egyes ember géntovábbítási késztetése csökken, énkultusza erősödik. „Rút szi- barita vázak”, hedonista társadalmak nem szaporodnak.

Post equitem sédét atra cura* — íme a sötét gond, mely fekete fellegként tor- nyosodik a mai kormány, a mai koalíció, a mai elit mögött. Mert ez az elit még „minőségibb” részével együtt sem elit, mert a koalíció erőszakos „műfej”-átül- tetés, mert a kormány, még egyenként a legnagyobb jóindulatot és buzgalmat feltételezve is, nem vezetésre való emberekből áll, s mert az országlakosság kétharmada is csak a minimális biztonság biztonságának adminisztrációját igényli tőle az éppen adott ponton, az éppen adott pillanatban. Ennek pontot és pillanatot meghaladó következményei pedig:

— az emberi minőség degradálódása az állati szint felé;

— a szellemi terméketlenség mélyülése;

— ellenálló-képesség hiánya tömegszerű külső behatolásokkal szemben;

— a társadalom megállíthatatlan elöregedése;

— a kihalási küszöb elérésének veszélye.

Mindezekhez képest az eladósodás, az infláció, az alpszerződések hiánya, a kamatláb-emelkedés, a „médiaháború” — megannyi esetlegesség, í>ár az „általános szepszis”, vagy az immunrendszer válsága heveny tüneteiként önmagukban is aggasztók.

E

zen a nemzeti létkrízisen csak egy általános nemzeti létmegújulás segíthet át, a mélyben, az alapokban, olyan szellemi és szociológiai mikrofolyamatok keretében, melyek kívül esnek az adott politikai szervezet hatókörén, s melyek egy későbbi időben átválthatnak egy makroszintre. Más szóval: ha hosszabb távon remény van olyan nemzeti elit szárba szökkenésére, amely — Babits szavával — tud hinni abban az igazságban, mely túl van politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein, s ha Isten megkegyelmez nekünk: előbb adja nekünk a magyar Mózesnek eme csapatát, mintsem a kihalási küszöbön túl a nemzethalál visszafordulást nem engedő útjára lépnénk.

Sándor András

* A lovas mögött ott ül a sötét gond — Horatius.

Hogyan lehet a gazdaságot talpra állítani?

Meglepődve, de érdeklődéssel olvastam Gidai Erzsébet A régi-új kormány- programról című írását, kritikáját (Magyar Fórum, 1994. júl. 21.)/Meglepőd- ve, mert korábbi írásaiban — különösen a Petschnig Mária Zita szakmai véleményétől eltérőkben — nem lehetett érzékelni azt az egyértelmű gazdaságpolitikai koncepciót, amit ezen kritikai jellegű írásában kinyilvánított. A meglepődésen túl, örömmel olvastam azért, mert általában régóta hangoztatott és leírt (de visszhang nélküli) alapelvek ezek.

Éppen ezért, most nem az a szándékom, hogy a részletek mazsolázgatásá- vál, kritizálásával bizonyítsam, miért és mennyiben rossz a program. A lényeget illetően, ebben egyetértek Gidai Erzsébettel, azonban az a szándékom, hogy a kétségtelenül egyszerűbb, a kisebb ellenállás felé törő, a vezetéstől is kisebb erőfeszítést kívánó, az eredmény érzékel- hetőségét időben elnyújtó monetáris-fiskális szemléletű gazdaságpolitikával szemben a gazdaságot építő, támogató, gazdasági növekedést ösztönző, progresszív gazdaságpolitika alapjai lerakásának, megalapozásának szükségességét sürgessem.

Meggyőződésem, hogy (akár lassabban, akár gyorsabban, de) csak növekedő gazdaság tud kiegyensúlyozott, nyitott építő társadalmat biztosítani; elégedetlen, bizalmatlan társadalom soha nem képes növekedő gazdaságot produkálni. A mi gazdaságunk pedig elég hosszú ideje hanyatlóban van ahhoz, hogy a társadalom többsége a jövője tekintetében bizalmatlan és elégedetlen legyen. A programban beígért összehangolt monetáris és fiskális intézkedéssor talán eredményezheti a pénzügyi egyensúlyromlás időleges megállítását (talán), de az egészséges és növekvő gazdaság alapjainak lerakásához szükséges anyagi, szellemi és társadalmi-bizalmi erő megerősödését semmiképpen nem!

Egyáltalán, a II. háború után bármelyik kormány megvizsgálta-e a gazdaság egészségességét hosz- szú távú, össznemzeti-gaz- daságossági szempontok alapján, valamint a társadalmi rétegződés alakulásának viszonylatában? Ilyen vizsgálatról nem tudunk, ilyen nyilvánosságra nem került. Pedig egy ilyen mélyreható, analizáló vizsgálatra mindenképpen szükség lesz. A gazdaság ha egészséges, fejlődése éppen úgy öntörvénye meghatározottságával evolúciós alapon történik, mint minden élő szervezeti rendszeré. Azt tudatosan csak segíteni vagy gátolni lehet. Ma, amikor megszabadultunk az egyoldalú politikai és gazdasági függőség rabláncától, szabad elhatározásunkból törekszünk visszatérni Európába. Ezt a szavakban történő kinyilatkoztatást azonban sem korábban, sem ma nem követi a konkrét, ésszerű hosszú távú program kidolgozása, megvalósítható progresz- szív gazdaságpolitikai intézkedések sora — az ígéret fedezetéül. Ehelyett rövid távú pénzügyi-taktikai manőverek, foltozgatás, toldozgatás folyt és folytatódni látszik a kormányzat gazdaságpolitikájában. E közben a gazdaság a saját levében fő, és a lejtőn való gyorsuló mozgás törvényszerűségével rohan a kilátástalanság felé.

Horn Gyula miniszter- elnök nemrégiben mondta gazdaságunkról: nem ösz- szehasonlítható, teljesítményében nem elvárható az, amire ma a nyugat-európai államok gazdaságai képesek. Mérlegeljük azokat a különbségeket, amelyek hosszú idő óta fejlődésük feltételeiben, társadalmi szerkezetük és tulajdonviszonyaik stabilitásában tőlünk megkülönböztetik.

Jó, de akkor itt a legfőbb ideje a mérlegelő ösz- szevetésnek. Már korábban is ajánlottam az önálló ágazati érdekektől független, szakmai és össz- gazdasági összefüggéseket egyeztető, de az egész gazdaságért felelős minisztérium létrehozását. Az MSZP választásipropagan- da-ígéreteiben szerepelt a gazdasági csúcsminisztérium alakítása, s mi lett belőle? A rövid távú pénzügyi szemléletű pénzügy- miniszter lett a gazdasági csúcsminiszter, és szó sincs önálló gazdasági minisztériumról. Vajon mit lát elérhetőnek a kormányzat a vázolt további pénzügyi megszorításokat, restrikciós intézkedéseket kilátásba helyező intézkedésekkel? Hosszabb távú pénzügyi stabilitást semmiképpen nem. Legjobb esetben rövid lélegzethez jutást, és mivel a gazdaság nincs olyan állapotban, hogy a folyamatosan szükséges 'eredményt produkálja, újra és újra megszorításokra lesz szükség. De meddig mehet ez...? A gazdaságpolitikánkon változtatni kell, de nem úgy, hogy tömjük a feneketlen pénzügyi büdzsét. Ennyit a szorító szükségességről.

Elek György