Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-06 / 156. szám
J PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚLIUS 6., SZERDA 13 Uszítások vagy tények? Tisztelt Főszerkesztő Úr! Elnézést kérek Öntől, hogy írok Önnek! Jó újság az Önök által írott, szerkesztett lap. Csupán azt nem értem, hogy annyira nemzeti és keresztényi szellemű, érzelműnek mondják magukat, széljegyzeteikben, írásaikban, miért az örökös gyűlölködés az uralkodó?! Mert ugye kereszt a szerkesztőség falán, de a szellem nem igazán keresztényi! Elfogadja a történteket a leköszönő Boross-kormány, az egyház. Meg kell jegyeznem, végtelen intelligens a kormány hozzáállása a népakarathoz! Ön ezt „bugyuta” magatartásnak nevezi! — Mit szeretne, netalán forradalmat, országégést? Nem tudok másra gondolni az örökös uszító írásaiból. Mert ha egy ateista, kommunista azt teszi, hát neki nincs Istene! — Nem szólva, Kéri Edit „művésznő” pénz- büntetése nem tetszik Önnek. Az a mániája, hogy akinek a képe nem tetszik neki csak egyet mond! „Ávós volt az apja az illetőnek, vagy ő maga volt „ávós”! A „művésznő” pályafutása során nagyon szerény sikereket ért el, most szeretne „befutni”, dobbal a nyakában. Csak nevetségessé teszi magát! Június 30-ával lemondtam a „Pest Megyei Hírlapot”. 686 forintot fizettem kéthavonta, most az RTV újságot ezért majdnem öt hónapig kapom. Természetesen, nem ugyanaz! De nem bosszankodom tovább a stíluson! Biztosan lesz új előfizető, aki örömmel olvassa az Önök lélekemelő írásait?! Befejezésül égy pár sort idéznék az imakönyvemből: „Adj Uram békét a lélek világába, hogy a meghasonlás és gyűlölködés helyett az egyetértés és szeretet uralkodjék az emberek között! Köszönti tisztelettel: Jámbor Tiborné Gödöllő Tisztelt Asszonyom! Azt írja, hogy örökösen uszítok írásaimban, de ezt sokan másképp látják, mint Kéri Edit ténykedését is. Ön azt mondja, hogy akinek a képe nem tetszik a művésznőnek, akkor arra azt mondja, hogy ávós volt az illetőnek az apja. Szeretném Kegyedet figyelmeztetni, hogy ezt Kéri Edit Pető Ivánról állította, aki perbe kezdett, s a per folyamán kiderült, Pető Iván, a Szabad Demokraták Szövetségének elnöke emlékezett rosz- szul, mert az édesapja valóban a hírhedt AVH-ban szolgált. Akkoriban emlékezetkihagyással vádoltam — bizonyára uszító módon — azt a politikust, aki a sajtó egészének támogatását élvezve próbált úgy kikeveredni ebből az ügyből, hogy közben — Ön szerint nyilván keresztényi módon — Kéri Editet próbálta meg besározni. Ezek a tények nem igényelnek kommentárt. Üdvözlettel: Vödrös Attila Alaptalan gyanúsítgatás A HVG 1994. június 11-ei számában „leleplezésnek” szánt cikk jelent meg az alapítványokról „A lapító okiratok — Átrendeződő kormányalapítványok” címmel, mely azt állítja, hogy a Boross-kormány búcsúzóul „saját szempontjai szerint is módosítani igyekszik a kormányalapítványok alapító okiratait, búcsúzóul közpénzekből sort kerít néhány magánalapítvány kistafírozására is.” A cikkíró eme „nagy horderejű” felfedezésének bizonyítására a Magyar Nemzeti Tájékoztatási Alapítványt hozza fel, melyet szerinte a „két választási forduló között” hoztak létre és „ám nem kizárt, hogy az új kabinet létrejöttéig jelentős állami pénzek csorognak át a leköszönő kormány több tagjának nevével fémjelzett magánalapítvány számlájára.” Szerzőnket nem zavatja, hogy eme feltételezésekből semmi sem igaz. Neki a fontos, hogy meggyanúsítsa a régi kormányzat tagjait. Mert lássuk a tényeket. A Magyar Nemzeti Tájékoztatási Alapítvány gondolata 1993 augusztusában indult útjára a tokaji írótábor nyilvánossága előtt, majd a szárszói konferencián került ismét szóba. Közben számos levélbeli felkérés ment ki kuratóriumi és tiszteletbeli kuratóriumi tagokhoz, akik nagy része erkölcsi támogatásáról biztosította az induló alapítványt, de semmiféle anyagi juttatást nem ígért. De az alapítók célja nem is az volt, hogy kormány- tényezőket, hivatalokat, intézményeket serkentsen adakozásra. Széles, társadalmi ösz- szefogásra hívott fel, éppen abból az elgondolásból, hogy a nemzeti tájékoztatás közügy, nem csak hivatali apparátusok feladata. Az alapítvány törvényes bejegyzése pedig nem „két választási forduló között”, hanem 1994. március 22-én vált véglegessé, amikor a Fővárosi Bíróság 60152/1994. sz. végzésében értesített az 1994. jan. 24-én beadott alapító okirat elfogadásáról. Kétségtelen, hogy az alapítvány küldött kérőleveleket, nem minisztériumokhoz és állami intézményekhez, hanem más alapítványhoz és magán- személyekhez céljai támogatására kérve őket, az 1993. márciusban közzé tett felhívás szerint. „Csak széles társadalmi összefogással lehet megteremteni azokat a fórumokat, intézményeket, melyek kitartó tevékenysége, szakszerű működése képes az igazságnak megfelelő magyarságkép formálására... Ezúton felkérünk mindenkit, intézményeket, vállalatokat és magánszemélyeket egyaránt, aki szívén viseli a magyarság jó hírét, támogassa a Magyar Nemzeti Tájékoztatási Alapítványt.”— hangzik a felhívás. „Hasonlóan szól az ez év május 25-én a Pro Hungária — Szent István-díj létesítését kezdeményező felhívás, melyben a díj célja hangsúlyozottan olyan külföldön élő személyiségek díjazása, „akik életművükkel a magyarság értékeinek megismertetését szolgálták”. Ennek anyagi alapját is olyanoktól váija, „akiknek fontos a magyarság jó híre és külföldi megítélése”. Kormánytámogatásról tehát szó sem volt, a kuratóriumba felkért személyek nem az adakozás reményében kerültek kiválasztásra, hanem az alapítók rokonszenve és az illetők vállalása alapján. S talán éppen ez nem tetszik a cikkírónak. Mert csak néhány nevet kifogásol, a volt kormánytagokat és Chrudinák Alajost s erre alapozza gyanúsító megállapításait, melyet egyetlen tény nem támaszt alá. Mert nem kell banktitkot elárulnom, amikor nyilvánosságra hozom — a cikkíró megnyugtatására s mindazok számára, akik nagy kormánypénzek átcsurgatására gondolnak —, hogy az alapítványnak a Budapest Bank 383-15181 sz. legutóbbi, 1994. június 8-án kelt 2. sz. kivonata szerint az alapításhoz kötelező 100 000 Ft-os összegen felül, mindösz- sze 2500 Ft szerepel az alapítvány számláján. Készpénze pedig annyi van, amennyit nyugdíjamból előlegezek a postaköltségekre. Ha a lap a többi kifogásolt alapítvány anyagi helyzetéről is csak annyi információt szerzett, mint az általam ügyvezetett alapítványról, akkor kétségbe kell vonnom a közölt adatok valódiságát. De hát szerintem nem is ez a fő baj, hanem az, hogy ez az alapítvány olyan nevet visel, melyben két kifogásolható szó van: magyar és nemzeti. Katona Szabó István ügyvezető elnök HISTÓRIA Reformáció és ellenreformáció m Erdély beteljesedett . sorsa a nemzetet újra figyelmessé tette arra a veszélyre, amelyet a vallásháborúk idejében csak a nyugati katolikus magyarság nem vesztett el szemei elől. Hiába iparkodott azonban Esterházy Miklós húszéves nádorsága alatt az udvart e célból magyar hadiszervezet kiépítésére bírni. A 17. század derekán a szigetvári hős dédunokája, Zrínyi Miklós gróf lett a török elleni harcnak és az ország egysége helyreállításáért folytatott küzdelemnek vezére tollal és fegyverrel. A szigeti veszedelemről írt époszá- ban (1651) a török elleni küzdelmet állította szent célul népe elé, és prózai írásában fölszólította a magyar nemzeti hadsereg szervezésére, hogy ne idegenektől kelljen várni az ország felszabadítását. Intése hiábavaló volt; nemzeti hadsereg felállítása a dinasztia céljainak különben sem felelt meg. Ellenkezőleg, éppen ebben a korban züllött szét a végek magyar őrsége, amelyet nem fizettek, szélnek eresztettek és mindenütt idegen zsoldosokkal pótoltak. A magyar rendek, miként az erdélyi fejedelmek magyarországi hadjárataikon tapasztalták, már rég nem tudták katonai feladatukat betölteni, amelyet egyebütt is állandó hadsereg végzett. Ilyesformán szervezett magyar haderő tulajdonképpen már nem létezett. A bécsi politika előtt a török elleni harc nem volt fontos, a Habsburgok nyugat felé fordították állandóan figyelmüket, és hatalmuk alapjait ott keresték. Magyarország felszabadításáért, amelyet különben sem tartottak könnyű feladatnak, különösebb áldozatot hozni már nem akartak. A nemzet hőn óhajtott vágya és a központi kormány céljai így egyre jobban eltávolodtak egymástól. Hiába iparkodtak azonban Lipót miniszterei elkerülni a háborút, az erdélyi bonyodalmak, amelyek folyamán Kemény János fejedelemsége mellett foglalt az udvar állást, a nagyvezér támadását s ezzel a bécsi miniszterek akarata ellenére háborút vontak maguk után. Miután Érsekújvár, a legfontosabb vár a Bécs felé vezető úton, 1663-ban az ostromló török sereg kezére jutott, a pápa, a spanyolok, a német államok, sőt XIV. Lajos is segélyt küldöttek az Európát újból fenyegető török ellen. A császári sereg vezérének, Montecuccoli- nak katonái hősiessége Szent- Gotthardnál fényes győzelmet szereztek, az udvar utasítására mégis néhány hét múlva megkötötték, mindenki ál- mélkodására, a vasvári békét (1664), amely Érsekújvárt, Váradot és a hadjárat ideje alatt hadvezéri tehetségét csillogtató Zrínyi Miklós várát, Zerinvárat, török kézen hagyta. Ilymódon a bécsi miniszterek ez oktalan békével, hogy nyugat felé a már várt spanyol trónkérdés megoldásánál szabad kezük legyen, akkor hasítottak le újabb területeket az ország testéből és juttatták a hódoltságot legnagyobb kifejlődésre, amikor a török birodalom katonai erejének megroppanása napnál világosabb volt. Mintha a császár és tanácsadói, Portia, Lobko- witz, Hocher stb. a magyarság ősi ellenségével azért keresték volna a megegyezést, hogy a még jobban meggyöngített ország államiságát annál könnyebben megsemmisíthessék. Ez a politika, a nemzeti célok mellőzése és a rendi alkotmány s ezzel a nemzetiség veszélyeztetése, ami Lipót tanácsosainak nem titkolt politikai törekvése volt, a katolikus magyar főurakat is elidegenítette az udvartól, az ország első urai, leggazdagabb föld- birtokosai, kivétel nélkül katolikusok, szövetkeztek fegyveres felkelés céljából Lipót kormányzati rendszere ellen. Franciaország bécsi követétől biztatást is kaptak, hisz XIV. Lajosnak érdeke volt, hogy a császári sereg egy része Magyarországon legyen lekötve. Szerződés azonban nem jött létre az összeesküvőkkel, a követ csak saját nevében ígérgetett, és ezzel olyan reményeket keltett fel a magyar urakban, amelyek csakhamar illúzióknak bizonyultak. A Wesselényi Ferenc nádor vezetése alatt létrejött szövetkezés mögött már nem állt a régi Erdély szervezett erejével, és azért csak összeesküvés lett belőle fegyveres küzdelem nélkül, amelynek vezetői azonkívül az erők megváltozott viszonyával sem voltak tisztában. Egységes vezetés nélkül, portai összeköttetések keresése közben a mozgalom kiderült, és a vezetők — Wesselényi már korábban elhalt —: Nádasdy Ferenc, Zrínyi Péter, a már előbb elhunyt költő-hadvezér öccse és Fran- gepán Ferenc, hóhér kezére jutottak (1671). I. Lipót minisztereinek ez a fronde nem remélt, kedvező alkalmat nyújtott tervük, a magyar rendi alkotmány letörésének megvalósítására. A nemesség százai kerültek fogságba, az összeesküvők vagyonát, a királyi Magyarország földjének tetemes hányadát elkobozták, és az ország kormányzásának élére, az örökös tartományok mintájára, helytartóul Ampringen Gáspárt, a német lovagrend nagymesterét állították (1673). Áz idegen generálisok, utasításaikhoz híven, nem ismertek kíméletet, és Felső-Magyaror- szág anyagi jólétét tönkretették a „vértörvényszékek” ítéleteikkel. Mint a dinasztikus szempontból legkevésbé megbízható elem, a protestánsok sínylették meg legjobban a pa- cifikáló rendszabályokat. Sokan csak áttérés útján menekülhettek, papjaik közül a Pozsonyban működő rendkívüli törvényszék ítélete folytán sokan kerültek gályarabságba. Sorsuk nemcsak a magyarországi, hanem a külföldi protestánsok körében is mély benyomást keltett. A leplezetlenül fellépő és nemzetiségünket fenyegető abszolutizmus azonban újból fegyveres ellenállásra talált. Felidézte a több mint egy emberöltőn át tartó kuruc—labanc harcokat, amelyek már lényegesen különböztek az erdélyi fejedelmek zászlói alatt szervezett felkelésektől. Thököly Imre (1657— 1705), majd Rákóczi Ferenc harcainak nem a vallásszabadság, hanem a nemzetiség, a magyarság védelme volt fő indító oka, és érzelmi alapjuk a német elleni gyűlölet, amelyet a bécsi kormány és a vele tartó labanc magyarok növesztettek egyre nagyobbra, amint az a kor költészetében is visszhangot nyer. Míg az ellenállás az államiságunkat fenyegető törekvésekkel szemben azelőtt egy szervezett állam anyagi erőforrásaira támaszkodhatott, amelynek külföldi szövetségek adtak a nemzetközi politikában nyomatékot, addig most a legkülönbözőbb elemekből verődtek össze a felkelő seregek, kenyerüket vesztett katonákból, földjükről elűzött bujdosó nemesekből, szegénylegényekből és az udvari politika miatt elkeseredett birtokosokból. Összetételüknek megfelelőleg inkább csak a gerilla-háborúra voltak alkalmasak, és ha ideiglenesen értek is el sikert, azt inkább lelkesedésüknek, a kedvező politikai helyzetnek, az ellenállás gyengeségének, mint saját szervezettségüknek köszönhették. (Folytatjuk) Eckhart Ferenc Alsónémedi vásárai Alsónémedi község 1868-ban jogot szerzett négy országos vásár tartására. A vásárt annak a hétnek a vasárnapján tartották, melyre április 2., július 4,, szeptember 2. és december 3-a esett. A vásártér helye az 1970-es évekig a község Dunaharaszti felé eső részén volt. Kik kínálták árujukat az alsónémedi kirakodóvásáron? Kerékgyártó Adrien egyik dolgozatából ismerjük, hogy a környék számos településéről felkeresték a vásár napján a falut. Kékfestők jöttek Monorról, Gyónról és DunafőldvárróL, de jöttek Bugyiból, Sáriból, ócsárol és Dunaharasztiból is szép számmal. A vásározás elmaradhatatlan kelléke volt a lacikonyha, sokszor — írja Kerékgyártó Adrien — „két sor is kikerült belőlükIde —• és persze a falu számos kocsmájának egyikébe — ültek be a környékbeli juhászok, ami gyakran verekedéshez vezetett a haragosok között. A vásárban zenészek is megfordultak. A faluban gyakoriak voltak a táncmulatságok, szinte minden vasárnapra esett egy. Ezeket négy órakor kezdték, de korán, már nyolc órakor be kellett fejezni, mert „a lányok szaladtak haza”,így követelte az illem — és persze a szigorú szülő. A magukra maradt legények tovább folytatták a mulatozást, „leültek az ivóba és danolgattak”. Mivel Alsóné- mediben nem volt cigánybanda, a muzsikusok Ócsárol, Szigetszentmiklósról jöttek át — írja Paksa Katalin a falu zenei életét bemutató tanulmányában. Pogány György
