Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-05 / 155. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. JULIUS 5., KEDD F urcsán jönnek össze a különféle dolgok. Éppen az a szó jutott eszembe, hogy polgármester, amikor először figyeltem fel rá: az új képviselők között van belőlük egy csomó. Ez szép, gondoltam, a nép annyira szereti a polgármestereit, hogy még a parlamentbe is őket küldi, hadd képviseljék az érdekeit. Ezután arra is gondoltam — bár ez bizonyára csak valami visszaköszönő régi reflex —, hogy a polgármester irányít, szervez, menedzsel, vagyis főnök. A képviselő pedig képviseli az érdekeket. Végeredményben tehát fantasztikus, hogy milyen jó ötlet egyazon személlyel végeztetni a kétféle munkát: a polgár- mester tudja a világon a legjobban, mi az általa gondozott terület polgárainak érdeke. Vagyis, okoskodtam, már ameny- nyire ilyen melegben az ember képes okoskodni, a polgármester mint képviselő, a lehető legszerencsésebb árukapcsolás. Az ilyen ember mindent tud, és nem kell a polgármestert zaklatnia különböző információkért. Tehát a polgármester-képviselő a lehetséges legjobb kapcsolatban lesz a képviselő-polgármesterrel: a törvényhozó a törvényalkalmazóval, a pártdelegátus a függetlenként dolgozó szervező-irányító személlyel, nemkülönben a központi hatalom a helyi függetlenséggel. Megszűnik minden viszály örökre, ha a hivatalnok és a pártember ugyanaz a személy leend. Még szép hogy megszűnik: az ultiban nincs gól, bár három szöglet egy dominópöttyöt jelent, és akkor a mattot is ki tudja védeni a biliárd. Remélem, világos. A véletlen úgy hozta, hogy megismerkedtem egy különös polgármesterrel a közelmúltban. Azért különös, mert valószínűleg páratlan és megismételhetetlen: annak idején az MDF és az MSZP közö• • Önkormányzók sen javasolta erre a tisztségre. Ez az ember — létező személy — maga a megtestesült nemzeti egység. Amit elmesélek, a hozzájárulásával teszem, bár a lelkemre kötötte, hogy csak név nélkül említhetem. Nehogy megbántsam a községet, vagyis inkább az önkormányzati testületet, mondta rezzenéstelen arccal. Ma este hétre összehívtam az önkormányzati testületet, közölte. Azért hétre, mert előbb nem érnek rá, meg „egyébként is” meleg van. Most itt ülök este nyolcig. Utána hazamegyek, mert félnyolc és nyolc között mind a tizenegy emberrel beszélek telefonon, és mindegyik azt mondja majd, hogy nem jön. Egy későbbi időpontra megint kitűzöm a testületi gyűlést, utána pedig azt kell tennem, amit kénytelen voltam a múltkor is. Majd fél esztendeig nem volt hajlandó összeülni a testület — magyarázza. — Akkor három lehetőséget kínáltam: jöjjenek el a következő gyűlésre, vagy ha nem jönnek, nyilatkozzanak, mikorra jönnek, ha nyilatkozni nem akarnak, akkor hatalmazzanak fel, hogy távollétüket igen szavazatként értelmezhessem. Nem értem ezeket az embereket, rám bízták, hogy inkább egyedül döntsék, csak otthon maradhassanak. Hiába magyaráztam, hogy éz semmiben sem különbözik a diktatúrától, nem érdekli őket. Nem is ez a legszomorúbb, hanem az, hogy ugyanezeket fogják újraválasztani ősszel. Ma például — folytatja — olyan tárgyban kellene dönteniük, ami a község életét évtizedekre meghatározza, és milliárdos költség felhasználását jelenti. Mégsem fognak jönni. Az lesz a vége, hogy kénytelen leszek a már bevált módon felhatalmazást kérni tőlük, mert ha nem döntünk ebben a hónapban, az egész lehetőséget elveszítjük. Amikor felvetettem, hogy hívjuk össze a falugyűlést (az két hónappal ezelőtt volt), leszavaztak. Azt már nem, hogy a lakosság közvetlenül döntsön a sorsáról. Úgy volt, ahogy mondta, senki sem jelent meg. Na, szóval már csak ezért is jó, ha most nem csak a fizetésüket szavazzák meg a képviselők, hanem hogy polgár- mesterek is lehetnek. Nem azért, mert a képviselői alapfizetés ötszörösét is meg lehet keresni a különböző pótlékokkal, és nyilván nem is azért, mert a polgár- mesteri fizetés nem sokkal kevesebb, mint egy miniszteré, és a kettő együtt kisebbfajta beruházást ér Hanem azért, mert — mind mondtam — ez így praktikus. A leendő törvényváltoztatás egyik lelkes apostola a napokban azt mondta a tévében, hogy ez nagyon helyes, már csak azért is, mert így a polgármesterek teendőiből többet fognak átvállalni a helyetteseik. Jellemző, hogy az előző parlamentnek ez nem jutott eszébe. Hát persze, dolgozzanak többet a helyettesek, amit pedig már nem tudnak elvégezni, azt vegye át vállaikról az önkormányzati testület. N a de azt ki helyettesíti, amikor dönteni kell, ám nem lehet összehívni, mert annak is két állása van, vagy — mint az említettek — csupán lusta? Akkor leáll az ország? Erre természetesen nem tudok felelni, azonban tovább kérdezek: így talán működni fog? Szitányi György M. úr rendet remél M. úr, az egyik fővárosi közhivatal igen jól fizetett hájas és minden hájjal megkent, középkorúnak mondható irodai alkalmazottja erősen baloldali gondolkodású lévén nem nagyon örült, amikor négy év előtt keresztény-nemzeti szellemű pártok alakítottak kormányt. Úgy érezte: kicsúszott a lába alól a talaj, s ami korábban nem volt jellemző rá, kap- kodóvá vált, elveszítette szokásos jó kedélyét. Kereste a helyét, s hónapokig abban a hitben élt, hogy az új, számára idegen rendszerben elveszíti jól fizető, fusizásra is időt és energiát hagyó kényelmes bizalmi állását. Eltelt egy év, kettő, három és M. úr azon vette észre magát, hogy még mindig a helyén van, s a jelek szerint nem kell távoznia. Azután a politikai széljárás alaposan megváltozott, mivel társadalmi méretű nosztalgia ébredt a szocializmus iránt, s M. úr is visszanyerte régi önmagát. Új erőre kapott egy gyakorta fölemelte hangját az ország vezetői ellen, majd amikor a kormányfőt régebben lappangó betegsége ágynak döntötte, szó szerint ezt mondta: „Dögöljön meg minél előbb. Ha én lennék a kezelőorvosa, nem teketóriáznék, adnék neki egy kis ciánt.” Amikor kívánsága tavaly év végén teljesült, s az ország szabadon választott kormányfője meghalt, M. úr kéjes örömmel arra gondolhatott, hogy a közelgő újabb parlamenti választások eredményeként biztosan a neki tetsző politikai irányzat, vagyis a baloldal kerül hatalomra. Mondhatnék: nincs semmi érdekes ebben az emberben, hiszen M.-hez hasonlóan gondolkodó egyén bőven akad e kis hazában. Nos, ez igaz, ám M. úr némiképp mégis kilóg a sorból. Még a „halottról jót vagy semmit” íratlan szabályát is megszegi, s fittyet hány a minden emberfiának elvben kijáró kegyeletre. Annak idején videón rögzítette a kormányfő temetését közvetítő egyenes tévéadást, azóta pedig időről időre újra megnézi a dokumentumértékű filmkockákat. Ilyenkor kényelmesen elterpeszkedik foteljában, kipé- céz a temetésen részt vevők közül egy-egy embert, akit aztán melegebb égtájakra küld, megjegyezvén: „Hogy mert ez részt venni ezen a nevetséges szertartáson?” M. úr ma cseppet sem elégedett. Keménykezű rendcsinálásra vár... Ribáry Zoltán Ellenzéki szerep N élkülözhetetlenek azok az elemzések, amelyekben a volt koalíció választási kudarcának okait keresik, vagy azokat az erőket kívánják felderíteni, amelyek az elkövetkezendő parlamenti ciklus magyar politikáját meghatározzák. Ha azonban a választási romhalmaz mögött a jövendőt akarjuk kitapintani, elengedhetetlen némely feladat felvázolása. Lehetnek áthidalhatatlan ellentétek a négy, hatalmon kívül rekedt, de a parlamentbe bejutott párt között, azonban az immár monolittá merevedő hatalommal szemben — amelyben egymásra talált az a két erő, amelyiknek együvé tartozásáról a világosan látók eddig is tudtak —, az ellenzék feladata azoknak az érintkezési pontoknak a meghatározása, amelyek mentén az egységes fellépést biztosítani tudják. Könnyű lesz ilyeneket találni, hiszen már az eddigi, újkoalíciós megnyilvánulások is okot adnak a tiltakozásra és az egységes fellépésre. A legkézenfekvőbb jelenség, hogy az MNB elnökét le kívánják váltani. Jól tudjuk, hogy — sajnos — jó úton vagyunk a hatalmi ágazatok rövid időre megvalósult szétválasztása helyett a föléjük növő ellenőrző-irányító hatalom egy kézbe kerüléséhez. A törvényhozó hatalom minden jel szerint szavazógépezetté alakul át. A két kormányra készülő párt legszűkebb, alig néhány fős vezetése egymásnak ígéri a garantált szavazatmenny iséget. Köztudomású, hogy még át sem vették a képviselők a parlamenti mandátumukat, az állampárt utódpártjánál hűségnyilatkozatokat kellett aláírni, ami szerint a képviselő a frakcióból nem léphet ki, hanem köteles a mandátumáról lemondani. A jelenlegi választótörvény mellett ennek a betartása ugyancsak hiú ábránd, de jelzi a „szakértőkből” álló elit mentalitását, jogismeretét, az emberi és lelkiismereti szabadság gondolatával kapcsolatos felfogását. Ráadásul ezt éppen az a párt teszi, amelyiknek jelöltjei közül a zöme az egyéni választókörzetekből jutott a parlamentbe. (Itt legfeljebb azt vethetik ellen, hogy ha Caligula híres lovát is indították volna adott színekben —, akkor a nemes állatot is beválasztotta volna a megbolydult közvélemény a törvényhozók közé.) A végrehajtó hatalom működését ugyancsak a két pártközpont, az ottani egyeztetések eredménye fogja meghatározni. Sajnálatos módon a bírói hatalom függetlenedésének a folyamata is elakad. Eddig ugyanis az igazságügyi miniszter bizonyos lehetőséget kapott, hogy a pártállami jegyeket magán viselő bírói apparátus pártatlanná válása irányában ráhatása legyen. Tudjuk és látjuk, hogy például bizonyos sajtóperekben, politikai jellegű rágalmazási perekben egyes bírák miként dobják sutba a pártatlanságot, s hoznak döntéseket, amelyekben az igazság serpenyője aszerint billen egyik vagy másik irányba, hogy a perben szereplők melyik világnézethez tartoznak. Az alkotmánybírókkal kapcsolatban sokszor elmondták már, hogy pártbeli múltjuk akadályozza őket egy nyugati típusú mentalitás kialakításában. A jogpozitivista felfogásuk csődje a két igazságtételi törvény alapján hozott döntésekben jól megmutatkozott. Sokan hivatkoztak már arra, hogy a megszűnt Kelet-Németország- ban az ügyfelek maguk követelték, hogy ügyüket nyugatról kirendelt bírák döntsék el: ebben korántsem az érintett bírák személyes kritikája rejlik, hanem egyszerűen a negyven év ítélkezési gyakorlata, az ennek alapján beivódott szemlélet, erkölcsi felfogás törvényszerűen vezet más ítéletek meghozatalához a valamikori vasfüggöny egyik vagy másik oldalán. A szakszervezetek újból elfoglalják a pártállam idején részükre kirendelt szerepkörüket. Most majd azt kell megmagyarázniuk a propagandájukkal átitatott szavazóknak, hogy az áhított életszínvonal-emelés helyett miért az az érdekük, hogy csökkenjék a reáljövedelmük. E magyarázatokban bő negyven év praxisuk van. A szegény szavazó meg majd átlátja, hogy ez lesz számára a jobb, a szebb. Ugyanezt látta ugyanez a szavazó a korábbi négy évtizedben. A pimla minden bizonnyal keserű lesz, de a sajtó elvégzi a reá hámló feladatot. A sajtóról már annyit írtak- beszéltek, hogy újat mondani lehetetlenség: a hirdetések azt a sajtót fogják eltartani, amelyik az immár egy kézbe kerülő politikai és gazdasági hatalmat fenntartás nélkül ajnározza. Azelőtt az ellenzék tagjai nyilatkozhattak direktben, s a riporterek egyszerűen kommentálták a kormánytagok kijelentéseit. Most fordul a kocka, a kormánytagok közvetlenül, élőben nyilatkozhatnak, az ellenzék felől pedig megtudjuk, hogy miként vélekedik róla az ügyeletes riporter. Ez az írott és elektronikus sajtóra egyaránt vonatkozik. A vidravas kíméletlenül fogva tartja majd az ellenzéket. Ezért nem engedheti meg magának egyik érdekelt párt sem — akár a parlamenti küszöbértéket éppen csak átlépve, akár a szavazatok 10% körüli birtokában —, hogy megfeledkezzék a közös veszélyről: a mindent elborítani készülő sajátos egyeduralomról. A z egyfordulós választási rendszer bevezetésének a szándékát már bejelentették. A küszöbön álló helyhatósági választásokon a szétforgácsolt ellenzék — ha nem fogja eltölteni a közösség iránti felelősség, a józan önérdekből fakadó kompromisszumkészség — egyértelmű vesztese lesz ennek a választásnak is. A helyi szervezetekben legalább olyan nehéz lesz az összefogást meglelni, az egyéni hiúság szempontjai fölé emelkedni, mint az országos központokban. A kezdeményezésben nagy vakság lenne a másikak kezdő lépésére várni. Újabb négy esztendő a már átvészelt negyven év után már-már helyrehozhatatlan károkat eredményezne a nemzet tudatában, magáratalálásában. Eszerint kell gondolkodniuk azoknak — a kiélezett árnyalatok feletti vitákat legalább rövid időre félretéve —, akik felelősséget éreznek az ország, a nemzet jövője iránt. Harsányi László Felmérés francia módra Nemrégiben alkalmam volt szlovák fiatalok egy kis csoportjával vitatkozni. Ugyanis a Le Monde című párizsi napilap szociológiai felmérést végez Szlovákiában. Politikusokat, szakszervezeti vezetőket és közéleti személyiségeket hív meg. Rövid bemutatkozás után, a fiatalok kérdéseket tehettek föl a meghívott vendégnek. Majd annak távozása után, közösen kiértékelték a beszélgetést. Meghívtak engem is. Amint az várható volt, terítékre került a táblatörvény és az autonómia kérdése is. Lehangoló volt tapasztalni, hogy ezeknek a huszonéveseknek szinte nincs saját véleményük. A sajtóból átvett kliséken keresztül közelítették meg a témát, tehát minden elfogulatlanságuk ellenére, a médiák eltorzították látásmódjukat. Amint elemezni kezdtük a kérdéseket, teljesen elveszítették biztonságérzésüket, mivel az általuk beszerzett információk már semminemű támaszt nem nyújtottak. így nem csoda, ha gyakran önellentmondásokba keveredtek. Az autonómia kérdéséről megoszlottak a vélemények. A legtöbben elutasították. De kiderült, halvány fogalmuk sincs róla, mit fed ez a fogalom és jelen esetben miről is van szó. Volt, aki még szögesdrótot is beleképzelt az autonóm határába. Kiderült, hogy egyikük hatéves koráig tudott magyarul, de azután szülei szlovák iskolába dugták és mára mindent elfelejtett. A másik édesanyja magyar volt, de „beilleszkedett”, s mára az anya elfelejtett magyarul. A harmadik is sajnálta, hogy nem beszéli ezt a nyelvet, bár majd egy évtizedig dolgozott magyarok között és ha aktul volna, megtanulhatott volna. Abban is a média lenyomatát kellett látni, hogy képtelenek voltak megérteni, ha „alul” a szlovákok és magyarok között nincsenek számottevő ellentétek, akkor politikusaink miért ágálnak, miért ,Jcöve- telőznek”. Teljesen a látókörükön kívül esett a jogállamiság mibenléte, amelyben világos szabályoknak kell érvénybe lépniük ahhoz, hogy mindenki biztonságban érezze magát, hiszen közlekedési szabályok hiányában a forgalom kaotikus, életveszélyes vállalkozássá válna. Csupa szorongás, bizonytalanság és félelem lenne osztályrésze minden autós életének. Egyikük, aki a szlovák államiság és szuverenitás fő védnökének mutatta magát, a többiekhez hasonlóan, nem tudta megfogalmazni, mit jelent számára az, hogy ő szlovák. Képtelen volt szavakba önteni, mi a nemzeti identitás. Arra a kérdésemre, ha netán Szlovákiát Ausztriához csatolnák, minek tartaná magát, habozás nélkül választotta, hogy osztráknak. Gyermekeit is német iskolába íratná. Mindennek ellenére kellemes benyomást szerzett az ember, mert vitapartnerei kultivál- tan és minden hátsó szándék nélkül mondtak véleményt és tették föl kérdéseiket. Halvány reményt csillantottak föl arra, hogy egyszer majd szót tudunk érteni, de ehhez a sok, reflektor- fényben tetszelgő pipacsot ki kellene „vonni a forgalomból” ahhoz, hogy megszűnjön a mérhetetlen arányú agymosás. Ennek receptjét azonban még senki sem találta meg. Balassa Zoltán Kassa
