Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-29 / 176. szám
i » PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚLIUS 29., PÉNTEK 13 Fogjanak össze az üldözött újságírókkal! Tisztelt Főszerkesztő Úr! Szívemből szólt Gerencsér Károlyné írása, amely- lyel mindenben egyetértek. Kérem önöket, tegyenek meg mindent az adakozás megindítására, hogy lapunk megmaradhasson. Jó lenne, ha megszólítanák a nyugat} magyarságot is, biztosan támogatnák ezt a nemes célt. Azonkívül, hogy megrendeltem ezt a lapot, havonként tőlem telhetőén támogatom. S többen is vagyunk, akik hasonlóan gondolkodnak. Azon is el kellene gondolkodni, hogyan lehetne megismertetni az országban ezt az újságot, mert még megyénkben sem tudják sokan, hogy van ilyen lap. Nálunk tapasztaltam, hogy az újságárusok mindig hátulról húzzák elő a lapot, míg a többi kirakva „díszeleg”. Csak azt lehet gondolni, hogy utasítás van rá, hogy ez a lap ne fogyjon. Már a Pest Megyei Híreket kínálgatják helyette. Felháborító! Tisztelt Főszerkesztő Úr! Legyenek szívesek ösz- szefogni újságírókkal, a most elbocsátottakkal, a MÚK-kal, hogy egy média- centrum valóban létrejöjjön, s a nemzeti és keresztény érzelmi! emberek hiteles tájékoztatást kapjanak. Ezért imádkozunk önökért, hogy bírják egészséggel, idegekkel az emberfeletti munkát. Tisztelettel egy hűséges olvasójuk B. E. Gödöllő (Pontos név és cím a szerkesztőségben) Ostobák gyülekezete? Válasz Komlós Péter rádi nyugdíjasnak • Tisztelt Uram! Hogy mennyire nem a valóságnak megfelelő volt az ön azon feltételezése, miszerint a Pest Megyei Hírlap munkatársai csak a lapjukat dicsérő olvasói leveleket jelentetik meg, ezt igazolja, hogy írása — melyet nyugdíjas barátaival egyetértésben készített — napvilágot látott a lapban. Engedje meg, hogy mint szintén (kis)nyugdíjas budapesti asszony néhány sorban válaszoljak önöknek. Tudtommal senki nem nevezte a nyilvánosság előtt az MSZP és az SZDSZ szavazótáborát az „ostobák gyülekezetének”. Kénytelen vagyok azonban önt tájékoztatni arról, hogy itt, Pesten igenis napirenden volt a 3,60-as kenyér kérdése. Saját szememmel láttam Kispesten, ahol leányom lakik — az MSZP-s jelölt képe alatt a következő szövegű cédulákat: „Rövidesen itt lesz a 3,60-as kenyér!” Én magam a Gellérthegy alján, úgynevezett „elit” kerületben lakom. Amikor a kopogtatócédulákat gyűjtöttem MDF-es képviselőjelöltünk részére, több elegáns lakásba csengettem be. Azt tapasztaltam, hogy az itt lakóknak fogalmuk sem volt arról, ki volt eddig a képviselőjük, sőt legtöbbjük azt sem tudta, milyen pártok vannak! Eltűnődtem azon, hogy ha itt, ebben az „elit” kerületben ekkora a tájékozatlanság, s ily csekély a politikai érdeklődés, vajon mi lehet akkor mondjuk Hajdúházán vagy Bükkszentkereszten? Hát csak ennyit az ostobaságról. Persze, nem lehet általánosítani, lehet hogy az önök lakóhelyén ez egészen másként van... A választás lezajlása után én nem is az ostobaságon csodálkoztam, hanem azon, hogy a magyar nép nagy része — különösen az idősebbek — milyen nagymérvű emlékezetkiesésben szenved! Ha ön és barátai már nyugdíjasok, akkor körülbelül 60—70 év között lehetnek. Szinte lehetetlen, hogy ne emlékeznének faluhelyen az erőszakos téesz-szer- vezésekre, a padláslesöpré- sekre, s arra, hogy ha valaki ezek ellen szót mert emelni, máris súlyos büntetés fenyegette. Mindezen felül sokan vagyunk még olyanok, akikHISTÓRIA A honfoglaló magyarok (XIV.) Sokatmondó helynevek Vajon mi tette lehetővé, hogy a magyar nagyfejedelem házanépe, valamint a törzs- és nemzetségfők dúskáljanak minden földi jóban, asszonyaik kincsesládá- it színültig megtöltsék, rangos udvart tartsanak, lakomákat rendezzenek, szállásterületük gazdasági és katonai tisztségviselőit szolgálataikért időről időre megjutalmazzák, a náluk megforduló követeket méltóképpen fogadják, a kapott ajándékot megfelelően viszonozzák? Egész vagyont emésztett fel a kisebb-na- gyobb szolgálattevők seregének eltartása: egy-egy nagyúr szálláshelye körül testőrök, kapuőrök, ajtónállók, tolmácsok, hírvivők, regösök, táltosok, szállásmesterek, tárnokok (azaz vagyonának, raktárainak gondozói) éltek, és valóságos hada azoknak, akik különféle szolgáira, lovászokra, szakácsokra, pohárnokokra és másokra felügyeltek. Ennek a csillogó életmódnak a fenntartása aligha vált volna lehetővé a társadalom kezdetleges fejlettségi szintjén, amikor az egyenlőtlen vagyonmegosztás kezdeti szakaszában szokásos rokoni, illetve később a gazdagok és szegények között, ún. kölcsönös segítségnyújtás révén a gyengébb a hatalmasabbak szolgálatába kényszerül: állatok, eszközök, szerszámok kölcsönzése vagy ellátása fejében munkát végez, a nyerstermékeket egy bizonyos hányadért feldolgozza, sőt gyermekeit szolgálatukba állítja. Ez a kapcsolat még esetleges, alkalomszerű, és kedvezőbb lehetőségekért bármikor felbontható. A honfoglalástól századokon át folyamatos köznépi temetők bizonyítják, hogy a magyar közrendű tömegek kapcsolata a földdel és a föld urával betelepülésüktől kezdve szilárd, állandó, szabályozott viszony volt. Sem a kalandozó hadjáratok zsákmánya, sem a helyben talált, a honfoglaló magyarság felénél is kevesebb, legfeljebb 200 000 lélekre tehető őslakosság megadóztatása nem tette volna lehetővé önmagában a rangosak állandó jólétét; ez csakis a széles néprétegek munkáján és rendszeres szolgáltatásain alapulhatott. Az új hazába érkező magyarság megtelepedésének rendje tanúsítja, hogy társadalmát szilárd szervező erő irányította, s a fejedelem é§ a vezetők egész népükkel mint alávetettjeikkel szabadon rendelkeztek, az őket eltartó területet pedig tudatosan, tervszerűen osztották fel. A keleti népeknél szokásos volt, hogy a rangosak táborhelyei a vezéri sátorpalota körül gyűrűszerűén helyezkedtek el, ugyanígy a magyarok fejedelme az egész településterület központjában választotta meg szálláshelyét. Ezért a magyaroknál, ahogyan Kelet más népeinél is, az „ország közepe” kifejezés jelölte a fejedelem székhelyét. A központi terület birtoklása az uralkodó föltétien biztonságát szolgálta. Sokatmondó változások figyelhetők meg az előkelők megtelepedésénél a politikai viszonyok változása szerint: a honfoglalás utáni első központokat a folyók nyugati oldalán alakították ki (Óbuda, Szolnok, Csongrád és az erdélyi uralmi székhelyek), természetes védelmet keresve az esetleg megismétlődő besenyő támadás ellen. A kalandozások sikereinek leáldczásával, a nyugatról fenyegető veszedelem hatására helyeződött át, Taksony idejében, az óbudai fejedelmi központ a Duna túlpartjára, a keleti oldalra; majd a X. század utolsó harmadában, Géza fejedelem nyugati tájékozódása idején rakták le az esztergomi királyi székhely alapjait. Ahogyan a fejedelem az egész törzsszövetség fölött rendelkezett, ugyanúgy alattvalóikként kezelték a törzs- és nemzetségfők a hatalmuk alá tartozó népeket. A számukra kijelölt területen megszabhatták mindegyik közösség szálláshelyét, fenntartva maguknak a legjobb földeket, s központjuk számára kiválasztva a legkedvezőbb fekvésű, vízi és szárazföldi utak csomópontjában levő védett helyet. A terület urának rendszeres jövedelme nem pusztán a szolgákkal műveltetett saját gazdaságaiból, a vára köré gyűjtött képzett kézmű- vesektermékeiből, a kereskedőktől szedett vámok jövedelméből, a révhelyek hasznából, a szokásjog alapján történő bíráskodás díjából származott, hanem az ellenőrzése alá tartozó terület valamennyi közösségét szolgáltatásokra kötelezte. A földterület használatáért és más hatalmasságokkal szembeni védelmük fejében különféle termékszolgáltatással vagy munkavégzéssel tartoztak a személyileg szabad, saját közösségükben élő falvak lakói is, és emellett a sok szolganéppel rendelkező hatalmasok tudatosan telepítettek udvarhelyeik köré állandó szolgálat- tevőket, nemegyszer falvan- ként különféle szolgálatokat róva ki rájuk, hogy maguk és kíséretük semmiben hiányt ne szenvedjen. Mindezt igen szemléletesen tanúsítják foglalkozást jelentő helyneveink, amelyeket Hekkenast Gusztáv térképezett fel, hogy eredetüket megvilágítsa. Ézek a helynevek csoportokban lelhetők fel, mégpedig nemcsak a későbbi szervezésű erdőis- pánságok vagy István király várispánsági székhelyeinek és a királyi birtokok központjainak környékén, hanem megtalálhatók már a X. századi fejedelmi székhelyek, a dukátusi-hercegi udvarhelyek, valamint Árpád közvetlen leszármazottai- nak nevét őrző szállások körül is. E szolgáltató népek falvai nyilván egy időben keletkeztek azokkal a központokkal, amelyeknek ellátására rendelték őket. A helynevekben fennmaradt X. századi ismert udvarhelyeket alapul véve nemcsak halászok (Halász), a hátaslovakat gondozó, valamint a kancákat fejő és a kedvelt nek 1956 után a férjét, a fiát akasztotta fel a jóságos Kádár János... Most pedig e cselekmények még élő elkövetőit vagy azok utódait szavazta vissza a hatalomba a magyar nép! Kedves Uram, el kellene gondolkodni előbb ezeken a dolgokon, mielőtt véleményt mondunk! Katona Istvánná Budapest S Uj szerelem... Más ez a szerelem..., de ugyanolyan fogyaszthatat- lan „lávsztori” a magyar gyomornak, mint ama régi volt az „átkosban”... Gondolom, nem egyedül voltam, akinek émeiygett a gyomra a nagy, hősi Szov- jetszkaja Armija dicsőségéről ömlengő filmalkotásoktól (...) Meg a Stirlitz kapitány lila ködben úszó folytatásos mesefilmje. Ezektől — hála Istennek — már megszabadultunk. Ám mostanában az US Army hősiességéről áradozó szirupos filmalkotások követik egymást nemzeti televíziónk műsorán. Az utóbbi napokban két ilyen remekműben is gyönyörködhettünk... (Jó reggelt, Vietnám!, A dicsőség szárnyai) Én úgy vagyok vele, hogy nem tudok szelektálni: számomra az egyik mili- tarizmus ugyanolyan visz- szataszító, mint a másik! Sőt: ama szovjet fajta kiszámíthatóbb volt. A világ- bolsevizmus céljából mindenhol megjelentek. (Legfeljebb később kitalálták, hogy behívták őket...) Az amerikai katonai inváziók ugyanakkor csak számító- ak voltak! Ha olajkutakról volt szó, vagy más érdekorientáció volt a láthatáron, tüstént mentek, hívás nélkül is. De ha „csak” embertömegeket, netán egész népeket mészároltak le valahol, kínosan ügyeltek a távolságtartásra. Ezért sem rajongok az amerikai hadsereget éltető alkotásokért. A végén róluk is úgy vélekedünk majd: „nem is töltöttek, csak lőttek”! Brezovich Károly Vác italt, a kumiszt köpülő lovászok (Lovász), a fontos táplálékot jelentő mézet és a belőle készült méhsört, azaz márcot szolgáltató méztermelők (Födémes), kenyeret adó szántók (Szántó), szakácsok (Szakács, Ho- ró), pohárnokok (Bocsár) tevékenykedtek a szálláshely körül, hanem a vadászmadarakat betanító solymárok (Solymár), a kutyákat idomító agarászok (Peszér, Ebes), a fényes öltözékekhez nemes menyét- és hódprémet gyűjtő vadászok is (Hőgyész, Hodász). Ezenkívül egy sereg mesterember, így vasolvasztással foglalkozók, vagyis vassal adózók (Vasas, Vinnye), a nyersvasat feldolgozók: kovácsok (Vasverő, Kovács), fegyverkészítők (Csatár, Csitár), kardművesek (Me- csér), sarlót szolgáltatók (Sarlós), valamint ácsok (Ács, Teszér), fazekasok (Fazekas, Gerencsér), szűcsök (Szűcs), tímárok (Tímár), ötvösök (Ötvös), esztergályosok (Esztergár), szekeresek állottak rendelkezésükre (Szekeres), akik egyebek közt a termékeket az udvarhelyre beszállították, amelyeket ott tárnokok kezeltek, raktároztak (Tárnok). (Folytatjuk) Dienes István Szőlőtelepítés Albertirsán Albertirsa vidékén — vagy pontosabban Albertin és Irsán — a szőlőtelepítés már a 18. században megkezdődött, tudjuk meg Novák László tanulmányából. A század vegén készült térképeken, így Balia Antal híres, Pest vármegyét ábrázoló lapján már láthatók a telepítvények. Nagyobb arányban azonban csak a 19. század elejétől, 1807-től ültettek szőlőt ezen a vidéken. 1803-ban új birtokosa lett Al- bertirsának Almásy János gróf személyében, aki nagyarányú határrendezési munkákba fogott „Mind az erdősítés, mind a szőlőtelepítés a futóhomok megkötését volt hivatott foganatosítani, mert a mozgásban levő puszta homok nemhogy használhatatlan legelőterület volt, de még a termőterületeket is veszélyeztette”— írja Novák László. A helybeli hagyomány szerint először a Haleszi szőlőket telepítették. A magyarázat szerint a Halesz nevet azért kapta, mert a homokba történt szőlőültetés eredménye meglehetősen bizonytalan volt és ezért mondták az emberek: „Ha lesz, lesz, ha nem lesz nem lesz”. A Kakasi szőlő onnan kapta nevét, hogy az uradalomnak nemcsak a szokásos járandóságokat kellett fizetni, hanem egy kakast is. A népi névadás egy területet Bahasnak nevezett, Novák László megállapítása szerint azért, mert a „baltások” zsellérek, gyalogmunkások voltak, akik „baltával” szolgálták az uradalmat, amiért kis földet, szőlőt kaptak. Pogány György
