Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-29 / 176. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. JULIUS 29., P'ENTEK Életünk nagyszerű forradalmának, 1956-nak legcsodálatosabb pillanatai közé tartozott az a néhány másodperc, amikor meghallhatta a világ a bolsevik uralom legjellemzőbb ismertetőjét, nevezetesen, hogy „hazudtunk reggel, hazudtunk délben, hazudtunk minden hullámhosz- szon”. Megrendítő erejű volt ez a szózat, még a leg- bűnösebbek is belebor- zongtak. 1945-től csupán tizenegy esztendő telt el, de a hazugságcsömör olyan mélységes volt, hogy az egész ország szenvedett tőle. Kiderült, még a hazugság vezénylői is egyetlen józan percre megundorodtak önmaguktól. Ebben az erkölcsi mételyben legmélyebbre a sajtó ügybuzgó képviselői süly- lyedtek. Nemzetárulásuk azért volt feltűnőbb a pártapparátus jeleseinél, mert ők túllihegéssel parancsra tették. „Hazánkban önként álltak a kolhozokba (téeszek- be) a vidéken élők ezrei; énekszóval teljesítették országrészenként a beadási kötelezettségeiket; örvendezve jegyeztek terv- és békekölcsönöket; nálunk nem voltak internálótáborok; törvény nélkül senkit nem ítéltek el; nem vették el jogtalanul senki házát, vagyonát; olyan megelégedettség, boldogság soha nem ragyogta be az országot, mint Rákosi elvtárs bölcs vezetése alatt.” Mindezeket el kellett hinni. A kételkedők, a hitetlenek, a sajtó állításait tagadók számára „vesszeje s börtöne kész volt Ali úrnak”. Mindenkit kényszerítettek hazugságra minden módszerrel. Egyetlen védekezés maradt, a hallgatás. Persze hosszabb távon ez is gyanús lett, lépten-nyo- mon szégyenítették az embereket, valljanak színt: hívei vagy ellenségei a rendszernek? Irtóztató idők voltak. Forradalomra, fegyverre eszmélésünk felemelő, gyönyörű napjai, majd az ezt követő poklok kínjait járó véres leszámolás évtizedekig tartó megpróbáltatásai úgy meggyötörték a nemzetet, hogy csoda volt megmaradásunk. Az államvédelmis népkínzókat tucatjával engedték el a forradalmárok, azt remélték, tiszta szívből fakadóan, hogy hasonlóan a Magyar Honvédség számos és számtalan fiához, együtt küzdhetünk a közös ellenség, a szovjetek és a saját elvtársaikat is eláruló hazahagyottak ellen. A bajban csak pillanatokig megszorultak saját fogadalmuk, ígérgetéseik, önmaguk leköpdösése után vésztörvényszéket ültek, mint hajdan Caraffa vagy Hay- nau, Kun Béla és Szamuely elvtársak (egyáltalán nem véletlen az elvtársi Győz a hazugság, a Föld elveszett megtiszteltetés az előző urak számára sem, a lényegben, a hóhérságban elvtársak voltak). Kádár, Münnich, Apró, Marosán, Szirmai s még néhány száz hasonló bátorságé internacionalista az említett elődökhöz méltóan ítélte el a magyar nemzetet. Nem a nemzetét, az soha nem volt az övék, de a leigázottakat, a kiszolgáltatottakat, nézetük szerint a legsúlyosabb bűnben vétkeseket,^ minket, magyarokat. És két kardra kezdték vívni a meg- kötözöttek ellen a küzdelmet, Egyik fegyver ölt, kivégeztetett, tehát hóhér- bárd lett, a másik a hazudo- zás fullánkja: ferdített, mocskolt, sározott mindent, ami igaz, szent és jó volt, tehát a sajtó hazudott tovább, már nem csak írásban, hanem szóban-kép- ben, azaz rádióban és képernyőn, ahogy a leghatásosabb. írók, újságírók egész serege börtönben volt. Akiknek nem jutott ott hely, azok mindennapos megfigyelés, lehallgatás, ellenőrzés, besúgók, beugrató provokációi alatt álltak, a minden név nélkül való sere- gestől senkik bolyával erősítették meg a régi hű hazu- dozók válogatott csapatát, és kimerítésig ismétlődő áradattal zúdult a hazugság népre-hazára. Szirmai elvtárs kidőlt, előlépett az új, ravaszabb, az álnokabb Aczél elvtárs, s átvette a vezénylést teljes magabiztossággal, olyan megalázkodásnak tűnő gesztusokig, hogy például személyesen látogatott meg mákat. Elbeszélgetett, vitázott. A kimerítés tarkáját és technikáját kitűnően alkalmazta. Egyetlen cél, érdek lebegett szemei előtt: higgyék el végre a hazugságot, amit a párt akar. A sajtó hada az ő karlendítéseire szórta a visszhangot; ő volt az engedékeny, a népszerű, az okos, s hogy valójában ki volt, arra elég egyetlen kifejezés: a legkörmönfontabb szellemgyilkos volt. Az államvédelemnél sötétebb különítményt nevelt a magyarság elpusztítására: a szemérmetlen új hazudozókat. A sajtó minden területén beépített, a kultúra minden ágába betelepített, a művelődésügy minden apró bokrába lerakott képzett szolgáit helyezte el, akik számára egyetlen parancs volt: minden változást átvészelni, minden reformot látszólag segíteni, de soha, semmit sem egyenesen, hanem ferdítve, csúsztatva, szemrebbenés nélkül önmagukat is megköpdösve, látszatengedményekre bólogatva tudósítani az országot. A lényeget tekintve pedig rombolni, zülleszteni, elkedvetleníteni minden itt élőt. És ekkor a még nagyobb hazugsághalmaz egyszer csak eltemetett 'egy birodalmat. Szerencsénkre nem omlottunk a romok alá. Sőt mi voltunk, akik mindenkinél hamarabb eszméltünk, és gyorsabban szabadultunk másoknál. „Június volt, s ujjongtunk, nincs tovább...” Az utolsó szovjet csapat is elhagyta Magyarországot. Fellélegeztünk. Bár alig akartuk hinni, hogy megtörtént. Másfél száz év török,’ két és fél száz év osztrák—német megszállás után ez a harmadik összesen negyvenöt esztendő volt. Hittük, hogy nyomait egypár szabad év kiheverted és a magunk eszméin, amely mindig szomszédos volt a demokráciával, új életet kezdhetünk. Tévedtünk. Az őshazugság fondorlatosabbnak bizonyult. Négy kerek esztendőn át (a sajtó jóvoltából) áradt a szitok, dőlt a mocsok mindenre, ami új, ami más, ami megmenthetett volna bennünket a már újra tornyosodé szenvedésektől. Sajnos mégsem történt más, minthogy a többség bedőlt a hazugságoknak. Hitt a hitetőknek, és újra belemerültünk a hazugságmocsárba, amely lehúz, megbénít, minden egészséges értékünket megöli, elpusztíthatja a nemzetet. Veszedelmesebb kór minden eddiginél. Négy esztendőn át a hazugságbajnokok arról ismételték hamis, félrevezető tájékoztatásaikat, hogy itt eluralkodott a szegénység; eláraszt minket az adósság; bizonytalan a mindennapi élet; visszatért a keresztény kurzust óhajtó úri Magyarország. A többség elhitte. Négy év alatt, igaz, nem fonták kolbászból a kerítést, rétegenként kialakult bizonyos elszegényedő csoport, miközben fel- emelkedett egy nagyobb, polgárosodóbb tömeg. Érdekesség, de a szegénye- dők nagyobb része és az elvtársi vagyonból gazdagodott újpolgárság egyképpen a régi rabság adósságra osztott kenyerét dicsérte. Egyikük sértettségből, másikuk, hogy ne lássák, ne kérdezzék, ne firtassák, honnan a váratlan, gyors haszon. Biztosabb a szájas- kodók mellé állni, különben is igazi divat szidalmazni a kegyetlen körülmények között gyötrődve „Európát építőket”. Akik valamit takargatnak, az indítás mélyén ott áll örök őrségben a hazugság. A hazugság különben a legfontosabb szolgálatot mindig a hatalom mindenNégy intrikus nyár Nem tudom miért, de valahogy kerül a pátosz, a messzi múltba révedés. Az jut eszembe, ha valaki idegen megkérdezné: — Ez itt a magyarok országa? — mit válaszolnék. Talán azt: — Ez itt még Magyarország. — A térkép szerint mindenképpen. Azt mondják, a szabadság olyan mint a levegő, amíg van, mindenki természetesnek veszi, ám ha megszűnik, elviselhetetlennek érezzük hiányát. Ezen a nyáron nem csak az oxigént érezzük kevésnek... a hőséget fullasztónak. Itt azokra gondolok, akik emberhez méltóan szeretnének élni ezen a vidéken. Mert nem csak fizikailag lehet egy népet elpusztítani, elég annak a lelkét kiölni, emlékezetét kitörölni, máris földönfutó lesz. Tudom, tudjuk és sajnos ők is tudták és merték. Az hihetetlen, hogy ilyen gyorsan és összehangoltan voltak képesek céljaik közelébe érni ugyanazok az „arcok”, ugyanolyan hazugságok. Ki gondol arra, hogy még csak 5 éve annak, amikor azon a kora nyári újratemetésen egy tiszta szavú fiatalember ország-világ elé tárta: Harminchárom évvel korábban a forradalom leverésével a mai ifjúság jövőjét is eltemették. Sokan örültünk akkor a bátor szókimondásnak. Hallgattuk és elfogadtuk a keserű tényeket. És ott a téren és szerte az országban énekeltük milliónyian szomorú himnuszunkat. Izzó szemek és bizakodó tekintetek. Talán az volt az igazi nyár. Aztán választottunk életünkben először szabadon. Lett nemzeti kormányunk, parlamentünk, és szinte azonnal megszaporodtak félelmeink. Bőrünkön éreztük, hogy ilyen ágrólszakadtan védtelen vezetői talán egyetlen más államnak sem sikeredtek. Hiába az erkölcsi tisztaság, hiába a tudós képzettség, ilyen hátvéd nélküli hatalom képtelen megvédeni polgárait, a nemzetet. Képtelen volt segíteni a sok munkáját elvesztett emberen, a kiszolgáltatottak sokaságán. És a nép mindent megbocsát a választottjainak, csak a gyengeséget nem. A háttérben ugyanis az első pillanattól ott mozgott a régi hatalom. Majd minden munkahely és szinte minden pénz felett ők rendelkeztek. Minden számottevő propagandaeszköz értük harsogott, szinte minden újság értük epekedett. Megmutatták amit évekig sulykoltak belénk, hogy milyen a „rothadó kapitalizmus”. Ha ők csinálják, valóban még jobban bűzlik. Mert úgy dobták az utcára az embereket, mint a használt tárgyakat, aztán jó rt.-, kft.-vezető módjára a nemzet kormányára mutogattak. Tették ezt iparban és a tönkretett mezőgazdaságban egyaránt. Szakértőként. Négy aszályos, boldogtalanul intrikus nyár rohant el velünk. Ennyi ármány már szinte elképzelhetetlen. Egy fél ország kis idő alatt elvesztette emlékezetét, és megtörtént, amit semmilyen megszálló erő nem tudott soha elérni, elkezdte megtagadni múltját, önmagát. Csaknem mindenki kezdte úgy érezni, hogy pont ő a vesztes, és az olyan fogalmak mint hazaszeretet, hit, erkölcs, kezdtek kiüresedni. Egymás torkát kerestük. És a himnuszunk. Elmotyogták, kivágták, elhallgatták, lenótázták. Azt mondják: demokratának lenni annyi, mint nem félni. Lehet, hogy igaz, ám szerintem jobban hangzik úgy a mondat, hogy: demokrácia ott van, ahol nem kell félni. Mert torokszorító volt és az ma még inkább, ahogy rettegnek az emberek a szabad véleménynyilvánítástól, a holnaptól. Emberekről beszélek. És az is félelmetes, ahogy ők semmitől sem riadnak vissza. Nyugodtak, egészségesek, kiegyensúlyozottak. Mi pedig... Ezen a nyáron nagyon sokan fuldoklunk. A nép döntött. Más arasson, mint aki vetett. Önként, ha nem is dalolva, fejét a hurokba... Most aztán jönnek a szakemberek. Timur és csapata. Oleg Kosevoj és a Foxi Maxi egyetem. Segítségként Hollywood és az amerikai álom. Világnézetileg semleges prototípusok. A himnuszok árulkodnak. Láttuk a nyáron, ahogy más nemzetek sportolói együtt lélegeztek, együtt könnyeztek, amíg az övék szólt, amíg értük szólt. Azok az arcok nem hazudtak. Magabiztosság, elszántság, gyengédség. És szeretet azok felé, akik értük szorítanak. Szent István országa azonban továbbra sem hisz a könnyeknek. Pedig lehet, hogy most elvesztette nemcsak ifjúsága, hanem kisgyermekei jövőjét is. Aradi József áron való megszerzése érdekében gyümölcsözteti. Aki leghűségesebb szövetségesét a hatalomfuvallat kedvéért cserben hagyja, cselekedetének mozgatója a hamisság. Történelmi esetünkben elég a két liberális párt szövetségének kettészakadására utalni. Az árulás indoka az SZDSZ részéről ismét csak a hazugság. Aki legnagyobb ellenségével a hatalom kedvéért kibékül, mert osztozni óhajt, az örökre sutba dobja az őszinteséget. Márpedig a hatalmat hazugsággal megtartani lehetetlen. Több mint hét évtizedes hazudo- zás, amelynek alapja is hamis volt: tudniillik a bolsevik, azaz többségi uralom igazi őshazugság volt. Soha nem lett többségi uralom, de a szűk kisebbség terrorja. Az egyszerű hazugság dogmává merevedett, a dogmák ideológiát szültek és a világ egyhato- dán összeroppant bele a nemzetközi hazugsághatalom. Nálunk most mégis mintha újra írnák némelyek a jövendő vásznára: folytatása következik az elmúltaknak. Hivatkozás: a többség erre szavazott. Felhatalmazást a hazugság magukat örökös szóvivőinek kikiáltott bajnokai nyertek. Megkezdődött minden 1945, 1949, 1957 „haladó hagyományai” nyomán. A sajtó elnyomottjai, akik valójában a teljhatalom zavartalan birtokosai voltak, most ismét átveszik a tőlük soha el nem vett örökségüket. Jelszavuk: mindent elnémítani, mindenkit megfenyegetni és új dicshimnuszokat fogalmazni egy eddig soha nem látott (öszvér) államformáról, amely egyértelműen most is kizárólag az övék. Néhány apróságra a teljes diadal meghirdetése előtt szeretném felhívni a figyelmet: 1. Európát nem szadeszes—szocialista koalíció irányítja; 2. vasfüggönyt soha többé nem ereszthetnek le országunk határán; 3. erkölcsi hulla lesz, aki hazugsággal, árulással próbál kormányozni, legyen az államelnök, pártvezető, háttérből irányító súgó vagy lapfirkász, ha- zugság-hírharsonák szerkesztője és ideológus. írásom címét Madách Imrétől kölcsönöztem. Az ember tragédiájában a Földet s az embert siratták meg az angyalok, amikor az első emberpár az őshazugság hízelgő szavának behódolt. Csakhogy az Úr nem engedte elveszni a Földet és az embert. Minket sem hagy, még ha most vigasztalan is a jövendőnk. A józan ész és a hit lebírja az álhatalom ideiglenes fenntartóját, a hazugságot. Fábián Gyula
