Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-29 / 176. szám
X Pl PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. JÚLIUS 29., PÉNTEK 9 Szörényi Levente Ez a have lesz a végső?! N em csupán megtisztelő, de további erőt adó is volt számomra, amikor évekkel ezelőtt a sors akaratából, rossz társaságba keveredtem. Bűnömet tetézi, hogy nem az egyetlen, de összetételének életkori és hivatásbeli változatossága miatt talán a legérdekesebb volt, s máig is az: a Magyar Szellemi Védegylet. Mindezt azért tartottam fontosnak már az elején megemlíteni, mert itt ismertem meg egy embert, aki csöndes méltóságával, nem hivalkodó tudáskincsével, elhunyt édesapám emlékét idézte föl bennem. Később, az Atilla munkálataiban elmerülve, személyes élmények híján, írásait kezdtem olvasgatni egyes napilapokban. Észrevettem, hogy publikációról publikációra egyre elmélyültebb lelki átélésre késztettek ezek a gondolatok, s innentől kezdve elsőrendű bizalmat szavazva vártam, és várom az újabb megjelenéseket. Nos, hát nem ajzom tovább a kívácsiság húrját: természetesen Sándor Andrásról beszélek. Mielőtt azonban azt gondolnák, hogy dicshimnuszok zengésére van szüksége, és éppen tőlem, sietek megnyugtatni mindenkit, nem erről van szó. Nem ezért nyitottam fel az írógép fedelét. Amúgy is igyekszem tartani az arányt, helyes egyensúlyban maradni a nyilvánosság előtti megjelenésekkel, a belső értékítélet és a külső elvárások alapján. Éppen ezért történt az, hogy nyugtalanságomban megharaptam a szám szélét, miután végére értem Nosztalgia című írásának, amely a Pest Megyei Hírlap 1994. július 22-i, pénteki számában került az olvasók elé. Izgatottságom oka kettős volt: azt egyrészről az írása tartalma, másrészről az ennek nyomán feltóduló megszólalási kényszer váltotta ki. Ez utóbbiról szólva említem meg, hogy nemrég nyilatkoztam ezeken az oldalokon, hogy a Pest Megyei Hírlap vendégszeretetétől övezve választ adhassak sokféle, az olvasókat feltehetően érdeklő kérdésre. És most megint mit akar? Talán nem beszélte ki magát eléggé? — hallom a nem túlzottan ép májúak megjegyzését. Pedig ismét szólnom kell, vállalva ennek minden ódiumát, mert bizonyos értelemben érintett vagyok, másfelől pedig okosabb nem megvárni azok káromkodását, akik valójában magukra ismertek. Mert abban nem lesz köszönet és legfőképpen nem tudunk meg belőle semmit. S. A. pontosan fogalmaz, mint mindig, csak a sanda lelkű értheti félre, ha akarja: „Műveletlen dzsigolók, akiknek ismeretei a legutóbbi számig terjednek, melyet kábítószeres bódulatban a legvisszataszítóbb rocksztár hörög el, a kornak ezek a mindenen átgázoló termékei, akik politikusnak, politológusnak, filozófusnak, vagy médiaszakembernek képzelik magukat, az üresfejűség gúnyos lenézésével emlegetik e föld boldogtalan fiainak nosztalgiázását az iránt, ami számukra a gyökereket, az emberlétet, a valahová tartozást jelenti.” Ám ha ezt így hagynánk, magyarázatlanul (S. A. eredeti gondolatmenetének természetesen nem ez a.dolga!), akkor csak a kisebbik baj lenne az ellenség számának gyarapodása — kisebbségi szempontból nézve már majdnem egyre megy —, hanem elvesztenénk azt a lehetőséget, hogy végül megértsük: mi vezetett el idáig? * Nosztalgiával gondolok arra az időszakra, amikor azt hittük, talán nem is minden ok nélkül, hogy — mai felfogással kezdetlegesnek tűnő — beatzenéi működésünkkel megváltoztatjuk a világot: minden, ami „rossz” volt, ezentúl „jóra” fordul, és ehhez nem szükségeltetik más, mint őszinteség, szeretet, szerelem és persze egy jó adag eltökéltség, hit abban, amit képviselünk. És mindezt muzsikálva, szinte önfeledten, szórakozva-szórakoztatva. Hogy túl vadul és hangosan? Nekünk természetesen nem volt az, és talán itt tapintható ki elsődlegesen ennek a megnyilvánulássorozatnak kozmikus indíttatása, hiszen az emberek hallószerve lényegében egyforma. Mégis mitől viseli el az egyik az elviselhetetlent, a másik meg nem? Kozmikus indíttatás?! Mi mástól lenne, ha egy újra- születésnél, mai kifejezéssel élve valódi esélyegyenlőség adatik az indulóknak — s csak később ismerszik meg a tehetség és az akarnok közti különbség — és mi másnak köszönhetően fognak bele az egész világon, többnyire értelmiségi fiatalok ezrei, hogy javarészt kezdetleges, hangszernek nem mindig nevezhető eszközökkel fellármázzák a világháború utáni, csöndesen csörgedező nyugalmat. És ebben a tekintetben nincs különbség Kelet és Nyugat közt, legföljebb időbeli, az sem túl hangsúlyos. Ami jelentős, az a rendszerek közti különbség, mint tudjuk: itt, Kelet-Európábán a csönd teljesen más természetű volt, mint odaát. Mégis, szinte azonos mondanivalóval, megszállott lendülettel üvölt föl megany- nyi kisebb-nagyobb csoportosulás, indulatba hozva a farkascsorda ösztönű tizenéves milliókat. Az ilyesmi spontán dolgok sohasem gyanús íróasztalok kiszámíthatatlan tartalmú fiókjaiból kerülnek felszínre. Bizonyítéka ennek, hogy megjelenésükre nemcsak a körön belüliek rettennek meg, kibiztosítva ellenük a rendfenntartó gépezetet, hanem azok is, akik épp a kör felé igyekeznek nagy- nagy buzgalommal. Egy, csak egy társadalmi réteg nem riad — lett légyen bár életkorát tekintve kívülálló, ezzel is erősítve a sors átléptető gondoskodását —, ez pedig a lecsúszott polgárság, egykét arisztokratával kiegészülve. Vajon miért? Kevés olyan szívet-lelket melengető látvány volt annak idején, mint amikor a füsttől és az együvé tartozás örömétől áthatolhatatlan pesti ifjúsági klubban őszbe forduló, s még annál is fehérebb vendégeket fogtak közre a gyerekek, szinte átlényegítve számukra a dübörgést, egy születő vulkán félelmetes feltartóztathatatlansá- gát sugallva. Az idősek pedig bemozdultak, ütötték kézzel-lábbal az egy-hármat, vagy a kettő négyet, és közben belül önfeledten nosztalgiáztak olyan dolgok felett, amit akkoriban nem volt tanácsos emlegetni. Lehet, néhányuk- ban megfordult a gondolat: — Dunának, Oltnak egy a hangja — többet kellene beszélgetni ezekkel a gyerekekkel. Aztán mégiscsak tovább ringatták magukat, hátha ez a világ a felejtésre van berendezve és akkor hiába az erőlködés. Vagy mégsem? És ott ültek nagyon sokan fehér fejjel, de csillogó szemekkel a Városliget fái közt is egy gyönyörű augusztusi estén, az István, a király 1983-as ősbemutatóján. Eljött az idő, és a magasabbren- dű Szellem megtöltötte értelemmel a kezdeti nyers lelkesedést, miután már milliók és milliók kerültek azonos hullámhosszra. Akkor a világban az érzékenyebb muzsikusok felfedezték a különböző népek zenéjében rejlő csodálatosan egyedi motívumokat, dallamfordulatokat, valamint azt is, hogy ezeknek tehetséggel művelt összeházasítása a működő populáris zenével, egyedülálló hatást vált ki a hallgatókból. Megszületett egy új, zene, egy teljességgel új minőség, amely mégis képes volt nosztalgiát előidézni, soha át nem élt korok, élethelyzetek — egyszóval az őskultúra iránt. És akkor jöttek a kufárok, később a politikusok! Aztán már együtt jöttek, sőt néha csak egy jött mindkettő képében és tevékenységük nyomán elemyedt az atavisztikus indulat, kómába esett az értelem. Számunkra nem vigasz, hogy nem csak nálunk, de az egész világon ezek vették át a hatalmat és kikiáltották a „sóbiznisz” egyeduralmát, aminek az a lényege, hogy csak semmi spontán folyamat, minden úgy történik, ahogy ők megtervezik: pacsulitól a melltartón, intimbetéten át, az önki- szolgáló, valamint zenei abrakig. Let’s go! Nincs idő, termelni kell, mert egyre több a fóka és egyre kevesebb a hal! Eladni, eladni, és eladni! (Ez nem Lenintől van). Üzlet a fegyver, üzlet a szeretkezés és üzlet a zene. Ez utóbbi minél hülyébb, annál jobb. így most együtt van minden: gyilkolás, pornó és zenének már semmiképpen sem nevezhető neu- robuzoid hablatyolás. Annak idején rockzene gerjesztette extázissal a fülükben támadtak rá a dzsungel sűrűjében megbúvó védtelenekre, iszonyatos népirtást eredményezve közöttük, és sajnos hosszú halállistát íratva fel saját országuk gyászoló családjai számára is. Utóbb country muzsikára szálltak föl a gépek, hogy számukra érdektelen-értéktelen életeket oltsanak ki, no persze „sebészi beavatkozással”, merthogy tanultak az előzőből. És ezeket, és más szégyenfoltokat pedig a mai napig senki nem nevezi holocaustnak! Nincs kiút! A szép reményekkel induló új minőség minden tekintetben áldozatává vált könyörtelen irányítóinak. Művelőinek többsége már régen nem saját elképzelése, lelki késztetése nyomán alkot, hanem minél gyorsabb egzisztenciális felemelkedésben bízva beáll a zenei, és egyéb tömeggyilkosok fanatikus táborába. És aki a saját útján jár, természetesen kirekesztik. No, de hol vannak a „kábítószeres sztárok? Hát az biztos, hogy nálunk nem nagyon látni ilyet, mert az utolsó sztár Honthy Hanna volt, és legjobb tudomásom szerint nem élt kábítószerrel. Igaz, kiváló rockénekeseink sem rombolják magukat ilyesmivel, viszont nem is sztárok. (Én sem voltam, és nem vagyok az!) Ebben a műfajban úgy látszik a magyar közönség nem tartott rá igényt; jobb szerette, ha haverként könyvelhette el magának imádott muzsikusát, énekesét. Jobb volt ez így, mert szerencsére kevés kivételtől eltekintve elmaradtak az ezt föltupíro- zó kísérőjelenségek, netán tragédiák. Sajnos azonban e tekintetben is változás állt be nálunk mostanság. Mert az Ördögi Kör, amely mára szinte kizárólag kufár politikusokból áll, nehezen viseli, ha egyenvilágtérképén még sok fehér folttal találja magát szemben. Ő az egészet akarja! Azt pedig csak szívós, kétség- beejtően nihilista szuggesztióval — az amúgy természetes emberi ösztönöket itt a piros, hol a piros technikával folyamatosan megzavarva — képes elérni, hogy megrendüljön az értelmes életbe vetett hit, a családhoz, az ősökhöz való tiszteletteljes ragaszkodás, a nagyobb közösség, a nemzet szellemi-lelki összetartozásának tudata. És megfélemlítse azokat, akik erről időnként tanúságot tesznek. És hol van már innen gondolatmenetünk főszereplője, a kábító- szeres rocksztár. Jobb esetben még haknizik valahol, ha bemegy rá a közönség. * Úgy érzem, tartozom még egy szál el varrásával. Korábban azt a kifejezést használtam a születő ifjúsági mozgalom megnyilvánulásaira, hogy kozmikus indíttatású- ük. így gondolom, mert személyes átélője voltam a folyamatnak. „Miképpen Mennyben, azon- képpen a Éöldön is” — tudatja velünk a Biblia, és ez egy olyan ősi felfogás átkerülése a keresztény vallásba, amelynek alanyai nemcsak hitték, de meggyőződéssel élték át ennek lényegét. És anélkül, hogy mélyebb fejtegetésbe kezdenénk, elégedjünk meg annyival: az ősi népek, elsősorban azok papjai, mágusai eredendő nosztalgiát érezhették a kozmosz, a csillagos ég irányába, aminek feltételezhetően nyomós oka volt. De ezt itt ne firtassuk! Megállapították, hogy a földi élet teljes mértékben a világmindenség változásainak függvénye, ezen belül elsősorban a Napé. Ez utóbbi, a Földről észlelhető hosz- szú, sok ezer éves, hátráló mozgású vándorútján (precessio) mostanra a mélyponthoz érkezett. (Ezt a periódust közismerten Vízöntőnek nevezzük, mely korszak kardinális átalakulást eredményez a földi életben, illetve kultúrában.) Ez a hétköznapi életünkben any- nyit jelent, hogy érzékelhetően elvesztettük a természetes kapcsolatunkat az EGY-gyel, és ne tévesz- szen meg senkit a látszat, hogy megfogyatkozva, több-kevesebb hittel templomba járunk. A nagyobb tömegek inkább show-ra vágynak a vallás terén is: színpadi látványosságként szembesülve a pápával, a szupersztárt látva Jézus Krisztusban! És ugyan miért is csodálkoznánk májusi parlamenti szavazásunk végeredményén, ha látjuk korábban még elnyomott, bátor, „beatgenerációs” papjaink amné- ziás állapotát, s önfeledt belesimu- lásukat a gépezetbe, természetesen akadálymentes előmenetelük biztosítására. Fontos leszögezni, hogy ez a zavar nem most keletkezett! Mindenesetre az alkotó ember, a művészet mindennél korábban jelezte, s jelzi, hogy valami nincs rendben, valami nagyon — de talán mégsem végzetszerűen — elromlott körülöttünk, bennünk. Rendkívül összetett lelki folyamatok révén létrehozza művét, melyben a világ elé tárja kétségbeesett gyanúját: sötétedik! És kőbe, fába, fémbe vésve, agyagba formálva, vászonra festve, fonállal szőve, szavakká formálva, hangokat gerjesztve felmutatja a FÉNYT is, ami iránt nosztalgiát érez. De egyre terjed a sötétség, aminek következtében a tömegek lelki bizonytalansága a kétségbeesésig fokozódik, ugyanakkor egyre kevesebben figyelnek a jelzést adókra, mind érthetetlenebb számukra az érkező figyelmeztetés. Majd világra jön egy csomó gyerek a második világháború környékén és felcseperedve egy eredendő nosztalgiával a lelkében a húrok közé csap, csecsemősíráshoz hasonlatos hangot előidézve ujjai közül hírül adja a világnak: ITT VAGYUNK! A többit már ismerjük. Próbáljuk meg elfogadni, hogy a rockzene az utolsó jajsikoly, s mint ilyen, nyilván a legkétségbe- esettebb, ebből fakadóan azonban a legsallangmentesebb is. Végezetül pedig nem kívánhatok magunknak mást, mint egy olyan utolsó detonációt, amelyről később kiderül, hogy csupán egy elektromos gitár által keltett hangörvény volt, mert ha mégsem, az csakis annak következtében keletkezhet, hogy az Ördögi Kör egy- szercsak eltaposhatatlan, világméretű tiltakozáshullámmal találja magát szemben, melyet fanatikus megszállottsággal igyekszik megtorolni. Ja, hogy közben ők is odavesznek?! Sebaj! EZ A HAVC LESZ A VÉGSŐ! * A túlpartról mintha kiáltozást hallanék: — Hagyd abba, elég volt! „Nincs szükségünk HGR fiaira... ”, mint ahogy a te okoskodásaidra sem! Hogyan? Foglalkozzam inkább a muzsikával? Teszem ott is a dolgomat, bár úgy érzékelem: odaát abban sem lelik igazán örömüket. Hát akkor mit tegyek? Hagyjam abba a lélegzést? Na, ezt a szívességet sok mással együtt talán mégsem tehetem meg, és ha csupán ez barátságunk és szemükben a személyes jó hírnevem záloga, akkor ezt is, azt is felejtsük el!
