Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-26 / 173. szám
É PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚLIUS 26.. KEDD J3 Isten veled, Magyarország á Egy rövidke írásodé mat — pár hete — fi miniszterelnökünk ........... váratlan ötletétől v ezérelve „az ország legkedveltebb napilapjánál próbáltam elhelyezni, de a gádorizálódott „Népszabadság” (nóta bene: tisztázandó, mely népnek milyen szabadságáról szól a napilap) nemigen felelt meg a Horn űr által ajándékozott „ellenzéki” jelzőnek, ugyanis — horribile dictu! — írásom náluk nem jelenhetett meg. Ezek után önökhöz fordulok. (...) Most, hogy bebizonyosodott: egyetlen igaz ember élt a közelmúlt Magyarországán — sajna, ma már nem minket boldogít — nos, kimondhatjuk: ez az igaz ember nem volt más, mint Landeszmann főrabbi úr. Ő nemcsak (le)nézett, látott is; nemcsak gyűlölt minket: azt hittel tette; s nemcsak tette, azt vállalta is (ki ne emlékezne rá?)... és igaza lett. (...) Most, hogy sikerült volt KISZ-titkárokból, valamint MSZMP-s pártfunkcionáriusokból, avitt ávósokból, leninistákból, maoistákból, rákosistákból, sztálinistákból megnyugtató parlamenti többséget verbuválni,... most engedtessék meg elbúcsúznom: Isten veled, Magyarország! Jó volt veled. Rövid volt, szép volt, igaz se volt. És Isten legyen velünk is! Másra már úgysem számíthatunk. Räde Vilmos Budapest Ha elromlik a hűtőszekrény... Nyár van, nagyon meleg, a szabadságok ideje... A pihenés, kikapcsolódás lenne most időszerű, ha történetesen nem romlik el a fél éve vásárolt Zanussi Lehel hűtő- szekrényünk! Az enyém július 10-én délután úgy döntött: nem hűt tovább, ő is „nyaral”... Ezért 11-én (itthon nincs telefonom és szabadságon vagyok) bemegyek kislányommal a munkahelyemre, hogy felhívjam •a jótállási mellékleten szereplő szervizet, amely a garanciális javítás végzésére jogosult. Órákon keresztül próbálkoztam, több mint tíz telefonszámmal, de sikertelenül (kicsengett legtöbbször és nem vették fel, vagy éppen foglalt volt)! Kínomban felhívtam a Pest megyei javításokat végző, Nógrá- don élő kisiparost is, akitől megtudtam, hogy a váciak azért nem veszik fel, mert szabadságon vannak... Hívtam Jászberényt, a gyárat és a márkaszervizt, a mintaboltot, mindhiába, foglalt volt több mint három órán keresztül... Végül a tudakozótól (már ötödszörre) egy budapesti Zanussi Lehel-mintabolt telefonszámát kértem, hátha ők tudnak segíteni, ekkor már délután 3 óra volt. Kezdtem hívni ezt a számot, majd a sokadik foglalt után, fél 4 körül sikerült, felvették, s tőlük tudtam meg: amelyik számot órák óta hívom, az jó, de 3 óra után már biztosan nem veszik fel... Abbahagytam tehát a próbálkozást, annál is inkább, mert kimaradt az ebéd, a kisHISTÓRIA A honfoglaló magyarok (XL) A kézműveseket nagy becsben tartották Visszacsapó reflexíj Az egyszerűbb háztartások szerényebb használati tárgyaik jó részét maguk teremtették elő. A bőr- és prémkikészítés, feldolgozás, fatárgyak faragása férfimunka volt, a szövés-fonás, varrás az asszonyokra hárult. Fáradságos asz- szonyi munka volt a sátrak borítására, bélelésére, a köpenyekhez, nyeregtakarókhoz használt nemez készítése is. Többnyire felesben végezték ezt a módosabbaknak, akiknek hatalmas juhnyájairól temérdek gyapjút nyírtak. Egy-egy jurta borításához rengeteg, 130—160 kg gyapjúból készült nemezre volt szükség. Ezért volt elérhetetlen a szegényebbek számára saját jurt felállítása, hiszen a nemez rövid, 5-7 éves élettartama miatt sűrűn kellett javítani, sőt cserélni. A faluközösségek legügyesebbjei bizonyos mesterségeket házi- iparszerűen is űztek, hiszen a feltárt településeken szövőházak, vasfeldolgozó műhelyek, azaz vasverő házak, edényégető kemencék is napvilágra kerültek. így egy-egy településen belül a legszükségesebb kézművestermékek csere útján megszerezhetők voltak. Erre abból is következtethetünk, hogy első törvényeink a vásáron kívül, azaz a házak táján folyó cserét — mint megvámolhatat- lan adás-vételt — szigorúan tiltották. A szegényebbek kézműveskészítményeikkel a vásárokon is megjelentek, hiszen kevesebb termékük a gazdagok nagy tömegű nyerstermékével csak a rááldozott munka révén vehette fel a versenyt, s csak így juthattak olyan árufélékhez, amelyeket maguk nem tudtak megtermelni. Egy-egy település élelmesebb tagjai a irtásoktól összegyűjtött árukat a vásárokon haszonnal cserélték tovább. Őket említheti úgy a törvény, mint kereskedésből élő szegényeket. Az előkelők ruházata, felszerelése, háztartása jóval igényesebb volt, ezért képzett mesterembereket igyekeztek telepíteni szállásaik köré, akik családjuk és rangos kíséretük számára kívánságaik szerint dolgoztak. Honfoglalás előtti török eredetű mesterségheveink, mint az ács és szűcs, valamint a finnugor szavakból képzett vasverő (kovács), fazekas, fonó és mások tanúsítják, hogy már régen megtörtént bizonyos kézműveságaknak a mezőgazdaságtól való elkülönülése. A honfoglaló hagyatéknak az egész népre kiterjedő egyöntetűsége, az egyes tárgyfajták megállapodott formái, a méreteknek és a sokszor igen bonyolult szerkezeti elemeknek az egyezése, díszítési elveik azonossága nyilvánvalóvá teszi, hogy mindezt sok évszázados gyakorlat alakította ki és állandósította műhelyeikben. Számtalan lelet győz meg arról, hogy a magyaroknak nagy mesterségbeli tudással, gazdag tapasztalatokkal rendelkező, igen képzett kovácsai, fegyverművesei, nyergesei, íjasai, ötvösei, szíjgyártói voltak. Az emlékek egyöntetűsége mellett is jelentős különbségek mutatkoznak azonban az egyes társadalmi rétegek használati tárgyainak finomságában, anyagában, díszítettségében. Példaként említjük itt a magyarok legfőbb harci és vadászfegyverét, az íjat, amelynek készítése gondos szerkesztést, aprólékos, alapos munkát követelt. Rugalmas fából készült ívére szar- vasínt préseltek, s vékony szarulemezt ragasztottak, végeit és markolatát csonttal vagy keményfával merevítették. Csontos íj azonban az egyszerűbb közösségeknél legfeljebb csak egy-egy sírban akad, amíg a rangosabbaknál sorozatosan kerül elő. Ugyancsak csont borította a gazdagabbak felszerelésénél a tegez szájának fedelét, sőt olykor oldalait is, a bőrből való íjtegez végeit; részben csontból készültek a zablák pofarúdjai, a szablyák markolata, a nyergek berakásai is. A gazdagok műhelyeiben a fegyverkovácsok, íjasmesterek mellett csontműves dolgozott, s munkájához a nyersanyagot — a csontleletek egyöntetű bizonyság szerint — az előkelők kedvenc időtöltése, szórakoztató gyakorlatozása, a vadászat szolgáltatta. A csonttárgyak ugyanis az elejtett szarvasok agancsából készültek, s e leletek feltűnésének gyakorisága azt vetíti elénk, hogyan oszlott meg a vadászzsákmány az előkelők és a köznép között. Miként más keleti népeknél, úgy a magyaroknál is a jó vadászterületek nagyvadjai a köznép számára tilalmasak voltak, s a hadgyakorlattal felérő vadászatokon ők csak hajtőkként vehettek részt. Az elrendelt vadászatokon elejtett szarvasokat — legalábbis azok bőrét, agancsát — még a távolabb élőknek is be kellett szolgáltatniok. Az új hazába érkezés után a központi hatalom a vastermelésről szervezetten gondoskodott, hiszen biztosítania kellett az egyik legnélkülözhetetlenebb kézművesség, a kovácsmesterség nyersanyagát. Heckenast Gusztáv és Nováki Gyula a -felszíni salaknyomok megfigyelésével, a vaskohók feltárásával, valamint az oklevelek és helynevek együttes vallomásával bizonyította, hogy a X. század elejétől két jelentős vaskohászati központ működött: az egyik a Nyugat-Dulányom lefektetése, hiszen 11 után kezdtem el telefonálni... Történik ez Pest megyében, nem egy eldugott helyen, s számomra felfoghatatlan, hogy ez megtörténhetett. Nyáron, melegben egy garanciális szervizt (szerelőt) találni, ahol felveszik a hiba bejelentését. Tizenkettedikén reggel próbálkozom tovább és szinte azonnal sikerült az előző nap hiába próbált számmal kapcsolatot teremtenem. Nem tudott a hölgy választ adni, hogy előző nap miért nem vették fel a telefont — ő nem dolgozott. A hibabejelentés megtörténik, majd egy hét múlva jönnek javítani — még jó, hogy szabadságon vagyok! Báthori Gizella Főt Borzasztó Július 18-án a Napkel- KAs '( te műsorában Erdélyi (WM) Tamás úr, a Magyar Külkereskedelmi Bank vezérigazgatója ekképpen áradozott a Bayerische Landes Bankkal megkötött privatizációs szerződés okán: ,A jövőben borzasztó nagy lehetőségeink lesznek a nemzetközi pénzvilágban!” Csak nem egy pénzügyi horror bontakozik ki a háttérben, amely Erdélyi úr bizarr jelzőjét indokolja?... A financiálisán minden bizonnyal kitűnően képzett szakember nem sűrűn hallgathatta az Édes anyanyelvűnk adásait. Nekem a vezérigazgató úr jelzőjéről egy tréfás definíció jut eszembe: borzasztó lehet egy borotva élén meztelen fenékkel lecsúszni... Brezovich Károly Vác nántúlon, a másik Borsod megye északi részén. E vidékek Vasvár nevű központjaiból ellenőrizték a környék vasat szolgáltató népeit, termékeiket itt tárolták és innen osztották szét. Vasat a bányászott ércen kívül a felszínen gyűjthető gyepvasból nyertek, s ezt a domboldalba vágott kis olvasztókemencékben darabkákra törve s faszénnel keverve, kézi fújta- tással olvasztották ki. A vaslepényben maradt salakot kalapáccsal verték ki, s újraol- vasztással tették a színvasat felhasználhatóvá. Egész napi munkával 1-2 kg alakítható vascipó készült. Aligha tudták volna széles körű, rendszeres vastermelés nélkül biztosítani a lószerszámokhoz, fegyverekhez, a kilőtt megszámlálhatatlan nyílcsúcshoz szükséges óriási vasmennyiséget. Csupán az állandó kíséretnek tekinthető 20 000 lovas felszereléséhez, nem számítva egyebet, mint a szablyákat, kengyeleket, zablákat, Bartha számításai szerint 20 tonna vasat kellett felhasználniok. Mindazon népeknél, amelyeknél, a fényűzési cikkeket készítő kézműveságak nem érték el az igényeknek megfelelő szintet, a vezető réteg igyekezett külhonból odacsalogatott vagy akár behurcolt mesterembereket letelepíteni. Kazárország híres központjaiban elsősorban a mohamedán népesség űzte a finomabb kézművestevékenységet, s ezért is természetes, hogy a magyarok a hozzájuk csatlakozott kabar elemek közül a khorezmi és alán kézműveseket kiválogatták, és nagy becsben tartották. Minden bizonnyal éppúgy a fejedelmi, törzsfői, nemzetségfői szálláshelyekre telepítették szét őket, mint a mongolok, akik a meghódított országok foglyul ejtett mestereit szétosztották a kán és családtagjai között, akik udvarhelyeiken foglalkoztatták őket. (Folytatjuk) Dienes István Vita a vasútról Az elsó' magyarországi vasút megnyitását évekig tartó viták, az országgyűlési felszólalások, beadványok elűzték meg. A vita lényege az volt, hogy a Duna jobb vagy bal partján haladjon-e a pálya. Elsősorban gazdasági jellegű kérdések és érvek csaptak össze. A Duna jobb partján — vagyis a Dunántúlon — húzódó vonal következtében az ottani megyék, területek részesülhettek volna a vasút közvetlen és közvetett hasznából; a bal parton épülő viszont az Alföldnek és az ország keleti részeinek, többek között Erdélynek lett volna előnyösebb. Pest vármegye — részben földrajzi helyzete miatt is — a bal parti vasút híve volt, ám 1836-ban, amikor először foglalkoztak ezzel, még nem nyilvánított határozott véleményt, a közgyűlés úgy határozott, hogy „annak a kérdésnek eldöntésére, hogy a jobb vagy a bal parti vasútvonal közül melyik a közönségre hasznosabb”, a vármegye nem hivatott. A környező megyék azonban erélyesebb fellépésre buzdították Pest vármegyét. Végül 1841-ben nyíltan állást foglalt a gyűlés: feliratot intézett az uralkodóhoz, melyben kérte, utasítsa a Helytartótanácsot, ne akadályozza a bal parti vasút építését — írja Borossy András egyik tanulmányában. Mint ismert, végül is a bal parti nyomvonal hívei kerekedtek felül, és 1844. július 26-án a vasúti társaság „ajánlati tárgyalásit hirdetett a pest—váci vonal al- és felépítményeire, nevezetesen 50 000 darab „kereszt-gerendely”-re. Pogány György
