Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-21 / 169. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP INTERJÚ 1994. JULIUS 21.. CSÜTÖRTÖK Rést ütni a nemzet megmaradása elé magasodó falakon Beszélgetés Szörényi Levente zeneszerzővel A Szörényi—Bródy szerzőpáros munkássága, a magyar zenekultúrában betöltött szerepe közismert, azonban már jó ideje a legendás múlté. Eleinte csak rebesgették, később pedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Szörényi Levente és Bródy János között szinte áthidalhatatlan szakadék tátong, s hogy ez mindenekelőtt a világnézetük, a politikai szemléletük terén bekövetkezett változásokkal áll összefüggésben. így van-e? Többek között erről kérdeztük Szörényi Leventét. Szörényi Levente: Hamarosan leköpik azt, aki kijelenti — mi már 1100 éve itt vagyunk — Annak idején, az 1989-et megelőző években, kettőnk közül ő járt különféle, úgymond ellenzéki gyűlésekre, én nem annyira. Nyolcvankilenc szeptemberében jeleztem neki: szerintem az lenne a helyes — még ha ez számunkra megerőltettőbb is lenne, mint korábban —, ha megpróbálnánk sűrűbben egyeztetni gondolatainkat, s együtt maradni. Ez nem azt jelentette volna, hogy ha nem tudunk valamiről közösen szólni, akkor is mindenképpen meg kell nyilvánulnunk, hanem azt, hogy kidolgozunk erre a várható, következő periódusra egy stratégiát, ami csupán attól politikai, amitől politikai volt az előző huszonöt év is. Végül is ez nem történt meg. Később — ha nem is vele, de a korábban kijelölt irányba haladva — igyekeztem új művet csinálni, amit persze lehet támadni, azonban ettől még nem sérül a múlt, a közös múlt. — Az talán vitán felül áll, hogy a közös múlt oszthatatlan. Vagy mégsem? — Bródynak ma nem jut eszébe semmi új. Hivatkozási alapja az elmúlt harminc év, és ezt bocsátja áruba. Ezt én kudarcnak tartom. — A kettőjük kudarcának? — A magaménak kevésbé, mert mint említettem: új-régi hangzással, mély mondanivalóval megszületett az Atilla, és bármily keményen bírálták, azért a mű és a tavalyi tizenhat előadásból álló sikersorozat önmagáért beszél. Nem érdekel, hogy ez mit jelent egy olyan körnek, amelyik el akarja fogadtatni velünk: ném érdemes ilyesmiről beszélni. Amelyik azt hangoztatja, hogy elégedjünk meg azzal, amit erről az iskolákban tanítanak, aztán azt is felejtsük el minél előbb, mert a magyarságnak nem az a feladata, hogy magyarul éljen és gondolkozzon, hanem az, hogy megfeleljen bizonyos, a fogyasztói társadalommal szemben támasztott elvárásoknak. Kösse le a figyelmét a divatos öltözködés, az autó, a csillogó piaci kínálat. Perceken belül beköszönt 1996, a nagy évforduló, és ma ott tartunk, hogy hamarosan leköpik azt, aki kijelenti: mi már. 1100 éve itt vagyunk. Ezért, bármilyen fájdalmas ez egyeseknek, hacsak rajtunk múlik, 1996-ra megcsináljuk a Honfoglalás című filmet is. — Az István, a király című rockopera sokakban azt a meggyőződést erősítette, hogy a Szörényi—Bródy szerzőpáros művészi felfogása, szellemisége azonos. — Számomra az 1983-as bemutatót követően vált gyanússá a dolog. Akkoriban egyes neoliberális csoportosulásokat ellenzékként emlegettek, s ezekből a körökből egyre többen jöttek hozzám azzal, hogy micsoda zseniális zenei mű ez az István, a király. Én ilyenkor rendre azt feleltem, hogy ez a kettőnk műve, és a- szöveg legalább olyan zseniális, mint a zene. És erre mit mondtak? Azt, hogy Bródy alulmúlta önmagát. Ez gyakran megtörtént, de akkoriban nem tudtam, hogy mit akarnak elérni ezzel. Jóval később, az 1990-es választások idején esett le a tantusz nálam, s vált világossá számomra, hogy minek a kezdete volt ez. Bródy János túl jót alkotott. Meglátta a darabban rejlő lehetőséget, azt, hogy kifejezheti önmagát. Azonosulni tudott Koppány, majd István szellemiségével. Szóval túl jót alkotott, magyar szellemben gondolkodott, ezért a teljesítményét degradálni kellett, és ennek meg is lett az eredménye. Az akkori énjétől olyan messzeségbe került, mint Makó Jeruzsálemtől. — Lát-e a jelenség mögött mélyebb összefüggéseket? — Egyre világosabb, hogy az új elrendeződésnek elvi és kemény gyakorlati feltételei vannak. Komoly érdekek fűződnek ahhoz, hogy azok az országok, amelyek évtizedekig ették a bol- sevizmus keserű kenyerét, csak látszólagos szabadságot nyerjenek. így könnyebben besorolhatók az idegen érdekeknek megfelelő világba. Mi ketten ennek a folyamatnak picinyke leképeződése vagyunk. A mi együttműködésünk, közös programunk egyesek szemében szálka volt. S mivel erről a programról az egyik felet nem lehetett lebeszélni, mert már széllel szemben is meg lehetett állapítani róla, hogy nem tudja lekaparni magáról a szűrmellényt, Vimola Károly felvétele ezért nem tehettek mást, igyekeztek leválasztani mellőle a másikat, akire szükségük volt. És akire — szomorúan mondom ki, mert nem kéne, hogy így legyen — ösztönösen számíthattak. — Mit jelent ez az ön munkássága szempontjából? — Ez azt jelenti, hogy például rendkívül büszke vagyok a fiam-- ra, Örsre, aki az elmúlt hetekben mutatta be az első nagylemezét, jóllehet egyáltalán nem támogattam, mert nem akartam, hogy erre a pályára lépjen. És kellő tisztelettel gondolok az édesanyjára is, akivel tizenöt esztendeig éltem egy fedél alatt. Ám legalább ilyen büszke vagyok a Bródyval létrehozott számainkra, színpadi műveinkre. De mint ahogy nevetséges lenne azt terjesztenem, hogy Örs fiam az én érdemem, legalább olyan szánalmas, amikor azt látom, hogy ma egyoldalúan, soviniszta módon próbálják kisajátítani ezt a közös életművet. Ha valakinek újabb felhajtóerő híján szüksége van a múltra, az érthető. De a célzatos hangsúlyeltolás, a múlt torzítása már nem. Nagyon remélem, hogy Bródy Jánosnak mindez nem fog sikerülni. — Az embernek olykor az az érzése támad, hogy önnel szemben előszeretettel alkalmazzák hol az elhallgatás, hol a rosszindulatú kritika módszerét. — Ezt magam is érzékelem. Viszonylagos elzártságban élek, és erre okom van, de azért eljutnak hozzám a hírek olyan emberektől is, akik nem kifejezetten Bem tériek, hanem egyszerűen csak szerették azt, amit huszonöt évig csináltunk. Döbbenten mesélték nekem, hogy tavaly a Sportcsarnokban szinte a gyomruk fordult ki attól, ahogyan ott pejorative foglalkoztak velem. Énnél azért okosabbnak tartottam Bródy Jánost és Koncz Zsuzsát, hiszen ezzel nyilván sokakat elgondolkodtattak. A közönség el is veszítette a kedvét, s úgy tudom, komoly erőfeszítésükbe került, amíg feltámasztották a jó hangulatot. — Jövő év elején lesz harminc éve, hogy testvérével, Szabolcs- csal az Illés-együttes tagjai lettek. — Igen, és szeretnék tisztességei emlékezni az elmúlt évekre, évtizedekre, bármilyen fájdalmas is látni, hogy Bródy úgy tesz, mintha a volt társait kirekesztve akarná ünnepelni a múltat. — Az ön mai zeneszerzői, szövegírói munkássága egyenes eszmei folytatása a közös életműnek, mégsem törekszik a kisajátításra. — Miért törekednék? Miért lenne erre szükség? Számomra fontosabb kérdés az, hogy-valaki miért veti le a régi gúnyáját. — Társak nélkül nehéz előbbre jutni. Vannak-e társai, s egyáltalán miféle körökben mozog? — Természetesen vannak, bár ezzel kapcsolatban már hallható volt, hogy a Levente rossz társaságba keveredett... — Vajon kiket érthettek ez alatt? — Nem tudom. Éppen most voltam egy baráti társaságban, amely rajtam kívül öt régészből verődött össze. Dienes István, a honfoglaláskor ismert kutatója, Makkai János, ismert őskoros régész, Kovalovszky Júlia, a középkor jeles kutatója, illetve két ifjabb visegrádi régész: Gróf Péter és Gróh Dániel volt jelen. íme egy rossz társaság, amely egyébkén nem most alakult, hiszen évek óta ismerjük egymást. Számomra rendkívül fontos, hogy egy-egy nagyszabású művészi produkcióban, amilyen az Atilla is volt, és remélhetőleg a Honfoglalás című film is'lesz, megtaláljuk azt az utat, amely nem provokálja a tudósokat további vitákra, és amely tömegeket vonz a téma környékére. Lehet, hogy irritáló, de nem tehetek róla: a Kőműves Kelementől az István, a királyon, a Fehér Annán, a.Sumér oratóriumon, az Atillán át egyenes út vezet a Honfoglalásig. Ha a Jóisten segít és ad hozzá erőt, akkor az ezredforduló ünnepségeire az István, a király második részét is elkészítjük, ami az öregedő István és Imre herceg történetét dolgozná fel. Ebben rejlik ugyanis az igazán nagy tragédia. István meghal és nincs körülötte egyetlen hozzá hasonló formátumú, potenciális utód. Tűnődjünk csak el azon, ami a keresztény Magyarországon az államalapítást követő első kormányzási periódus után történt: a Velencéből érkezett Péter vette át a hatalmat. — Valóban érdekes párhuzamok vonhatók, ám ha szóba került a magyar történelem, jó lenne tudni, milyen források alapján alkotja azokat a magyar őstörténetet idéző dallamokat és szövegeket, amelyeket az utóbbi időben hallhatunk. — Erre viszonylag nehéz felelni, mert túl misztikusnak tűnik, ha azt mondom: az embert benyomások érik. Olyan ez, mint amikor az esővíz átmegy a karsztos vidéken, s a folyamat végén előbukkan a tiszta forrásvíz. Nem tudom, mi megy végbe bennem, s egyáltalán mi a magyarázata az alkotótevékenységnek. A mi esetünkben a titok nyitja talán az, hogy zenét kell hallgatni. Évekkel ezelőtt, már készülve az Atillára, Kiszely István antropológus Kínából hazatérve hozott nekem vagy fél tucat magnókazettát. Ezekre többnyire ujgur népzene volt felvéve. Áz ilyen zenei anyagokat egy hétköznapi ember nehezen tudja végighallgatni, aminek az is a magyarázata, hogy túl messze estünk attól a fától, amelyhez az őseink még nagyon is közel álltak. Ám, ha az érdeklődő ember kitartóan hallgatja ezeket a dallamokat, egyszer csak felleli azokat a motívumokat, amelyeket az Alföldön, a Dunántúlon, Erdélyben énekelnek azok, akik még őrzik a népi hagyományokat. A motívumkincs szinte egy az egyben ugyanaz. Például az István, a királyban a Géza fejedelem temetéséről szóló rész tulajdonképpen egy ma- gyarpalatkai — erdélyi — halott- siratónak az átdolgozása. Oly mértékben hatott rám ez a dallamsor, hogy arra gondoltam: ha ezt odaillesztem, ez fogja legjobban kifejezni az ősiséget. Sokan mondták, hogy miért nem szól hosszabban ez a dallam, amelyből valami titokzatos keleti hangulat árad. S valóban áz érzelmekre hat, bár ennek nem tudjuk a a pontos magyarázatát adni. Az Atilla kapcsán sokan észrevették, hogy a motívumkincs és a hangszerelési effektusok mintegy jelzik azt a helyet, ahonnan a hunok egykor elindultak. Ez a hely a mai Mongólia, illetve a Kínával északon határos, nagy kiterjedésű terület. — Tavasszal tölti be az ötvenedik életévét. Miként vonna mérleget mindarról, amit eddig tett és alkotott? — Ennyi idő után rá kellett jönnöm arra, hogy sajátos feladatom, küldetésem van az általam választott pályán. Nem volna helyes valami másba fogni, mást csinálni, mint amit elkezdtem. Most, amikor az ember gyakrabban tekint vissza és jobban eltűnődik a dolgain, mindez már nem bátorság, hanem elhivatottság kérdése. Mostanában úgy érzem magam, ahogyan annak idején Búvár Kund érezhetett, amikor halált megvető bátorsággal úszott a germán hajók alá, és iszonyatos lékeket vert rajtuk. Én- sem tudok többet tenni, mint ő, s igyekszem réseket ütni azokon a hatalmas falakon, amelyek a nemzetként való megmaradásunk elé magasodnak. Ezeket a falakat ma úgy hívják: „Nyitott Társadalom”. Bánó Attila
