Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-15 / 164. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP GAZDAKOROK 1994. JULIUS 15.. PENTEK A gazdák fogjanak össze Apajpusztai reneszánsz Erősebb érdekvédelmet A kenyérkereseti lehetőségek közül bizony nem a legkönnyebbet választják ma azok, akik a mezőgazdaság valamelyik ágában próbálnak szerencsét. Papírforma szerint a magán- gazdaságoknak van jövőjük. Annál is inkább így kellene ennek lennie, mivel a termelőszövetkezetek jó része gazdaságtalannak bizonyult, sőt közülük sok felbomlott. Ám mind az állattenyésztőknek, mind a növénytermesztőknek sok gonddal kell megküzdeniük. A problémákról és a megoldási lehetőségekről Szabó Kálmán körzeti falugazdászt faggattuk Duna- bogdányban. — Néhány évvel ezelőtt a mezőgazdasági termékek csaknem minden fajtájára a túlkínálat volt jellemző — mondja Szabó Kálmán. — Persze az sem volt jó. Ám akkor a magángazdálkodás —, ahogy annak idején hívtuk: a háztáji — is kifizetődőnek bizonyult. Legalábbis mint a fizetéskiegészítő jövedelem megállta a helyét. Azóta viszont sok minden változott, s nem kifejezetten előnyösen. Az állattenyésztőknek már akkor is voltak. gondjai. Tudom, hiszen a termelőszövetkezetben főállatte- ilyésztőként dolgoztam, s otthon is tartottam állatokat. Ez egy olyan foglalkozás, amely teljes embert kíván. Kora reggeltől késő estig kell dolgozni, s persze nem mindegy, hogy miként. Csak akkor lehet jól csinálni, ha az embernek van legalább egy társa is. Bérmunkásokkal nem megy, hiszen itt egyfajta tulajdonosi szemléletnek kell kialaKulnia. Tehát társra van szükség, összefogásra. —- Mi okozza napjainkban a nehézséget? — A legkomolyabban a keleti piacok összeomlása érintette a gazdákat és a termelőket. Mind a termelő- szövetkezeteknek, mind pedig a magángazdáknak nagy károkat okozott. Egészen addig a Magyarországon megtermelt árut ők vásárolták fel. Jelenleg fizetésképtelenek, tehát abba az irányba nem tudunk eladni semmit. A nyugati piacokra viszont szinte lehetetlen betörni. — A magyar mezőgazda- sági termékek nem felelnének meg nyugaton? — Nem erről van szó — véli Szabó Kálmán. — Mi azért nem tudjuk eladni ott a termékeinket, mert azon a piacon nagyon erős érdekvédelem működik. Magyarországon a mezőgazdaság szerkezetét újra kellene szervezni, az új szerkezetben pedig meg kell keresni az állattenyésztés helyét és megfelelő arányát. Ámi szintén nagyon fontos: hazánkban is ki kell alakulnia egy roppant erős érdekvédelemnek, a piac- gazdaság megteremtéséhéz ez is hozzátartozik. Például. ha egy termékből kevés van, akkor ezek árait kell megemelni, s nem az a megoldás, hogy külföldi árukat hozzuk be az országba. — Említette az összefogást is. Gondolom, erre nem csak az állattenyésztőknek lenne szükségük. — A növénytermesztők is csak úgy juthatnak előre, ha összetartanak. Szerencsére tudok mondani, ilyeneket. A múlt héten vettünk egy német gyártmányú nagy teljesítményű kombájnt. Egy ember ezt nem lett volna képes kifizetni, s ezért a környékbeli gazdák együtt vásárolták meg a gépet, amely a jövőben nagy segítségünkre lesz. Aratni ugyanis akkor kell, amikor a gabona a legjobb minőségű. — Nem lett volna jobb bérelni? — Lehetett volna a szövetkezettől is bérelni, de mint az imént mondtam: nem mindegy, hogy mikor aratunk. A szövetkezetre nem lehet hagyatkozni, mert bizonytalanná válik az aratás sikere. így viszont minden rajtunk múlik, s természetesen mindent megteszünk a sikerért. (nádai) Lépéselőnyben Az új földtulajdonosok többségének nem telik új mező- gazdasági gépekre. Márki Gyula, a tárnoki gazdakörök elnöke is áthidaló megoldást választott, az ősszel összevásárolt néhány kiszuperált gépet, köztük ezt a traktort is — majd a tél folyamán, közösen a fiával kijavították, felújították őket. A traktor nem csak szuperál, de még a vizsgáztatás tortúráit is kibírta Ezer hektár parlagon Apajpuszta. Olyan, mint egy kisimulni készülő tenyer, benne a dűlők és mezsgyék számtalan ráncával, meg a sás és nád közt kanyargó életvonallal, melyen át a Duna küld némi vizet a különben vízszegény szikes pusztának. A hajnali pusztát két szín uralja, a zöld és a sárga számtalan árnyalata. A kukorica harsány, a lucerna méregzöld. A gyér fűvű legelő fakó, az érett búza aranyló sárga. S mind efölé úgy borul az ég, mint egy frissen mosott, halványkék damasztterítő, csipkézett felhőmintákkal. Ezen a csalfa álomvilágon, mely oly sokakat megihletett már, hosszú évtizedekig két nagyhatalom osztozott. A Kiskunsági Nemzeti Park és a Kiskunsági Állami Gazdaság. Az utóbbi soha nem tartozott a pártállami agrárpolitika sikerélményei közé. A jólét látszatát milliós nagyságú dotációkkal tartották fenn, ám a lassú de biztos csődbejutást így sem lehetett elkerülni. A rendszerváltás után egy angol szakembercsoport gondjaira bízták a lepusztult gazdaság felvirágoztatását. Mint később kiderült, pénzük az angoloknak sem volt — sőt szaktudásuk sem. A szükséges egymilliárd forint értékű dollárt, egy amerikai csoporttól reméltek, de ehhez az kellett volna, hogy megszerezzék a tulajdonjogot, így lehetett mire rátáblázni a hitelt. Szerencsére a térség akkori képviselője, Vona Ferenc időben „kapcsolt” s egy bősz interpellációval meghiúsította, hogy az őszi rög idegen kezekbe kerüljön. Az angolok mindazonáltal nem távoztak üres marokkal, a gazdaság értékeinek egy részét — köztük jó néhány majdnem új mező- gazdasági gépet — elkótyavetyéltek. Az angol „uralom” után Apaj olyan volt, mint egy lerágott csontváz. Szembesülés a valósággal Annak idején próbáltam kideríteni, mi lehetett a valós oka, hogy a Kiskunsági Állami Gazdaság deficitesen működött, holott előtte a Coburg család több generáción keresztül sikerrel gazdálkodott tízezer hektáron. A szakértők mindenekelőtt az ötvenes évek szakszerűtlen lecsa- polásában látják a fiaskót, melynek következményeként a. föld elszikesedett. Ehhez társult a meglazult munkafegyelem, á sajátos tulajdonosi szemlélet, — ki mit tudott, azt fogott — a felduzzasztott admnisztráció, a dugába dőlt rizs-program, a magyar szürkeállomány elsorvasztása, s még jó néhány ballépés. Az angolok tiszavirágéletű országlása után az ÁVÜ új pályázatot írt ki az apaji gazdaságra. Az épületek és a megmaradt géppark 72 millió forintra lett felértékelve. A pályázatra két ajánlat érkezett, egy apaji vállalkozó 50, egy dömsö- di 25 milliót ígért. Értelemszerűen az apaj inak volt esélye, ám mint kiderült, hiányzott az anyagi fedezet. Szo- mor Dezső viszont le tudta perkálni a felkínált összeget. Egy ember leikébe nem lehet belelátni, így soha nem fogom megtudni, vajon örült-e igazán az „új földesúr” a győzelemnek. Mit gondolhatott, amikor először járta végig az 1600 hektáros birtokot, melynek nagy része — ezer hektár — évekig parlagon hevert, s a kőkeménnyé száradt talajt még a legerősebb traktorok is csak kínlódva tudták felszántani. Mit gondolhatott, amikor szembesült a tényekkel: a gépek zöme elöregedett, tíz-tizenöt éves. A gabonaszárító megérett a selejtezésre, a legszükségesebb felújítás is halomnyi pénzt igényel. És hol volt még a vetőmag, a gázolaj, a műtrágya, a növényvédő- szer és a 45-50 ember fizetése, s annak járulékai. Repce a túzokoknak Szomor Dezső nem öreg, de nem is fiatal, túl van a negyvenen. Eddigi pályafutására a siker a jellemző. Mint kertészmérnök, húsz év alatt létrehozta az ország egyik legnagyobb magán-vi- rágkertészetét. O már akkor milliomosnak számított, amikor mások százezerben mérték a jólétet. Szabad-e egy ilyen vagyont kockára tenni egy álomért, hol az a határ, ahol a meggondolatlan kockázatvállalás tönkretehet egy családot? Aggályaimat nem mondom ki, csöndben zötykölő- dök a terepjáróban, mellyel az apaji határt járjuk. Dezső óvatos, lassan „terelgeti” a Toyotát, egyrészt mert két kocsi dőlt ki alóla eddig, másrészt félti a fúrj-, fogoly-, bibié- és fácáncsibéket, melyek a legváratlanabb helyen bukkannak fel a kocsi előtt. Egy bozótnál hirtelen megállunk. — Látja őket?.— kérdi fojtottan. Nem látok semmit. Nyújtja a látcsövet, mely elém hozza a puszta kincsét, egy tíztagú túzokcsaládot. — Csak őértük egy táblányi repcét vetettem, mert azt nagyon szeretik. Az más kérdés, hogy van itt egy „gazdálkodó” a nemzeti park területén, aki lelegelteti nem csak a repcémet, de gátlástalanul rátereltet a búzára, kukoricára. Arról már nem is beszélve, hogy a disznói kitúrják a madártojást, felfalják a túzokcsibéket. Ez az ember nagyobb tehertétel számomra, mint minden más káros örökség. A szikes talajjal meg tudok birkózni, de vele nem, s úgy tűnik, még a ráckevei bíróság is tehetetlen, nem tud érvényt szerezni a saját ítéleteinek sem. Száz helyett három ember irányít Végtelen búzatáblák és kukoricások közt kanyargunk, s bár víz sehol, a lucerna vidáman virágzik. Dezső tárgyilagos, nem táplál dőre reményeket. — Másfelé 40-50 mázsa búzát is betakarítanak egy hektárról. Nálam 25 mázsa körüli lesz az átlag. Egy kizsigerelt, évekig parlagon hagyott földtől nem is várhatok többet. De még így is ki kell jöjjön a beléfektetett pénzem. Nyereség? Azzal indultam, jó ha nem zárok veszteséggel, sőt azzal is számoltam, hogy a béreket, törlesztéseket a virágból kell fedeznem. A vártnál jobban alakultak a dolgok, így aztán odáig bátorkodtam, hogy vettem egy új kombájnt. Persze hitelből. Közel tízmillió forintot fizettem érte. Beruházás nélkül nem megy. Az elkövetkező három évben minimum ötvenmilliót kell szánnom új gépekre, felújításra. Különben nem leszek képes megbirkózni ekkora területtel. Hogy milyen nagy terület 1600 hektár termőföld, plusz 1000 hektár kaszáló és legelő, amit a nemzeti parktól és a honvédségtől bérel Dezső, azt csak a bejárás végén érzékeltem. Apajon kezdtük és Táborfalva alatt, a lőtér déli csücskében végeztünk. Hajnalban ültünk a terepjáróba és ebédkor szálltunk ki, újra csak Apajon. Ezt a területet a régi „szép időkben” közel száz szellemi dolgozó irányította. Nem csoda, hogy csődbe jutottak. Manapság Dezső két társával dirigálja az ötven fős produktív gárdát, s egyetlen személy végzi az adminisztrációt, levelezést, könyvelést, bér- elszámolást. A jelek szerint mégsem fog koldusbotra jutni a Szomor család. Matulá Gy. Oszkár Közöny Július 9. szombat, 14 óra 40 perc Budapest felé robogok a régi ácsai úton. Az egyik kanyaron túl füst jön elém, a szagából ítélve valahol ég az avar. Nagyjából valóban ez a helyzet, az árok menti bozót, s az aszálytól megperzselt fű kapott lángra. A gyenge szélben apró, de veszélyes kakastaréjok araszolnak egy közeli búzatáblához. Sehol egy ember, a helyzet kritikus. Pedig nem én járok itt egyedül, kocsik jönnek, kocsik mennek az úton. Integetésemre kedélyesen visszaintenek, vagy teszik, hogy nem látnak semmit. Nincs más megoldás, vissza kell menni Ócsá- ra, s riasztani a helyi tűzoltóságot. Ha van. Ha nincs, Dabasról kell kihívni őket, mire kiérnek, rég leég a búza. A falu előtt négy férfi és egy nő görnyedezik a burgonyaföldön. Megállók, hátha ezekbe több emberség szorult — gondolom magamban. A gazda — ő a legidősebb — végig sem hallgat. Ordít a többinek: gyerünk fiúk, tűz van! Hozzatok kapát, lapátot! Én elöl, ők utánam egy furgonon. Az utolsó pillanatokban érkeztünk, a lángok már csak néhány lépésre vannak a búzától. Csapkodják, árkokat ásnak, útját állják a vörös kakasnak. Tíz perc az egész, közben legalább húsz kocsi halad el mellettünk, de nem áll meg senki. Végezvén a négy ember odajön hozzám. — Köszönjük, ez rendes volt magától — mondja az egyik. — Netán a maguké ez a búza? — kérdem tőlük. — Dehogy. Nem tudjuk, kié. — Akkor miért mond köszönetét? — Na hallja! A búza kenyér, a kenyér élet. Jóérzésű embernek az élet pusztulása akkor is fáj, ha nem az övé. Paroláznak, mennek. A nevüket nem mondták, én sem az enyémet. Nem volt lényeges. Ami fontos: rajtunk még nem uralkodott el a közöny. Nézem az órámat, 15 óra. És nézem a tízhektárnyi búzát. Negyven tonna kenyér, negyven tonna élet. Húsz percen múlt, hogy meghaljon. (gye) Pest Megyei Gazdakörök Szövetsége 1052 Budapest, Városház u. 7. II. em. 244. Tel.: 118-0111/367 Fáy András Alapítvány 219-98007 OTP Rt. Pest Megyei Igazgatósága, 760-000960
