Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-30 / 151. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP TERMÉSZETBARÁT 1994. JÚNIUS 30., CSÜTÖRTÖK 7 Gyógyító természet Ásványkiállítás Szentendrén A galagonya Az érelmeszesedés, a magas vérnyomás szinte már népbetegségnek számít hazánkban, és elsősorban helytelen táplálkozási szokásaink okolhatóak miatta. E betegség okozta kínok enyhítésére alkalmas gyógyszerek helyett újabban sokan próbálkoznak a különböző gyógynövények kivonatával, forráza- tával. Az emberiség régen rájött — csak mára valahogy feledésbe ment — a galagonya virágának és termésének vérnyomást csökkentő hatására. Sőt azt is tudjuk róla, hogy az érelmeszesedésnek egyéb tüneteit is csökkenti. A galagonya szinte mindenütt fellelhető az országban, erdei tisztásokon, mezőkön, utak mentén. Virágait közvetlenül a kinyílás előtt szokták gyűjteni a levéllel együtt. Árnyékos helyen szárítják. Nagyon kíméletesen kell bánni a megszáradt növényi részekkel, mert az elhullajtott szirmokkal elvész a szárít- mány értéke is. A szárít- mány akkor jó, ha fehér virágszirmokból és zöldre aszott levelekből áll. A galagonya termését éretten, tehát szeptembertől kezdve lehet gyűjteni, ko- csány nélkül. Ha napos, meleg az időjárás, a szabadban Egybibés galagonya (Crataegus monogyna) virága is szárítható, de használhatunk valamilyen szárítóberendezést is, a fontos az, hogy kíméletesen, 40-50 foknál nem nagyobb hőmérsékleten tartósítsuk. Az egybibés galagonya termése kevésbé, míg a többmagvú fajrokonainak vastagabb húsú bogyói alkalmasabbak a drog készítésére. Megszáradva a termés színe lilás, barnásvörös. A rozsdabarna, szürke szín a magas hőfokon, rosszul száradt bogyókon alakul ki. A szárított galagonyavirágból és a termésből készített tea a szívműködés erősítésére, a magas vérnyomás és érelmeszesedés ellen használható. A természet- gyógyászok, akik mindenekelőtt az erdők és mezők füveinek, virágainak gyógyító hatására esküsznek, leginkább a galagonyaforrázatot ajánlják a betegeknek. M. j. Szárnyas szomszédaink Szárnyalhat az égen a büszke sas, hasíthatja a levegőt a sólyom. Mégis, a falun, városon élő ember a megmondhatója: kismiskák ezek a koronázatlan királyok a civilizációhoz alkalmazkodó madárkákhoz képest. Mert mit tud a parlagi sas vagy a kerecsensólyom? A zsákmányszerzést tekintve mindent, de emberi léptékkel számítva szinte semmit... sajnos... Visszavonultan él háborítatlan fészkén, ha hagyják. Ám a legritkább eset az, hogy hagyják. S ez a tény fajok katasztrofális csökkenését okozta az idők során. Nem így áll a helyzet azokkal az apró madarakkal, melyeket szinte észre sem veszünk. Fejünket föl sem kapjuk, ha úgy nyáridő elején csiripel a verébkórus, ha balkáni gerle huhuk- kol a virágát tovaröppentő kanadai nyárfán, és alig vesz- szük észre, ha feketerigó bóklászik a fűben, előttünk néhány lépésnyire. Tetszik, nem tetszik, ők a mi társaink ebben a szűkre szabott emberi közösségben. Ezek az apró szárnyasok vállalták az emberrel való együttélést, mondhatnánk inkább, hogy alkalmazkodtak természetellenes szokásainkhoz, rigolyáinkhoz. A balkáni gerle a század harmincas éveiben került hazánkba — mint neve is mutatja, a Balkán-félszigetről —, azóta annyira itthon érzi magát, hogy a többi gerlefajt úgyszólván otthontalanná tette. Fészkeléséhez elég egy kiszáradt ág, villanyoszlop, akár drótokat is felhasznál fiókái bölcsőjéhez. A házi verebet nem hisszük, hogy különösképpen be kellene mutatni, csak annyit fűznénk e madárka jellemzéséhez: lehet, hogy korábban károsnak tartották ezt a szárnyast, ám tudnunk kell: a lakóhelyeinken fellelhető szemét jelentős részét ők takarítják el. Hogy hangosak, időnként szemtelenek? Sivárabb lenne az élet nélkülük. Csakúgy, mint a feketerigó nélkül. Lábunk előtt kaparászik a parkban, okos fejét fölveti, ránk néz: látod, nem félek, ezt a gilisztát még kiemelem... Ha netán megzavarjuk munkájában, méltatlankodik egy sort. Igen, ők azok a nemesnek soha nem nevezett szárnyasok a verébtől a rigóig, a varjútól a cinegéig, amelyek önnön túlélésük érdekében elfogadták emberi közösségeinket, nap mint nap alkalmazkodnak rendhagyó szokásainkhoz. Alkalmazkodnak, hogy fajuk, fajtájuk életben maradhasson. Rajtunk, embereken is sok múlik, hogy megőrizhessük velük a jó szomszédságot. T. S. A természet ékkövei Selmecbányái radokrozit Üvegplasztikák? Domborművek? Festett medalionok? Ékszerek? Igen is, nem is. Szentendrén, egy ásványkiállításon találkoztam velük június második szombatján. Közös vonásuk, hogy emberi kéz beavatkozása nélkül jöttek létre. A természet nagy ékszerész — a jelek szerint szobrász és festő is —, kincseket hoz létre évezredek, -milliók során. Ami üvegnek látszott, gipsz-, kvarc-, kalcitkristály volt. A dombormű pedig kagyló, csigaház lenyomata mészkőben. A szennyezettség fogalmaink szerint rosz- szat jelent. Nem mindig az, mert az ásványok esetében sokszor a szennyeződés okozza a szép színt, mintázatot. Az ilyen darabok látszottak medalionoknak. Csoda hát, hogy e kövek a ma ékszerészeinek fantáziáját is meglódítják? A kiállításon az ő munkáikkal is találkozhattunk, ám végeredményben a gyűjtőké volt a terep. Az ásványok mellett kis cédulákon feltüntették származási helyüket: Namíbiát, Ausztráliát, Brazíliát, az Andok és az Urál hegységet. Tulajdonképpen mind az öt földrészt. De a hazai gyűjtőnek nem kell mindig hosszú kincskereső útra mennie. A tárlók tanúsága szerint megyénkben, Dunabogdányban járva is gyarapíthatja gyűjteményét. Hogyan válik valaki ásványgyűjtővé? A gyermek kavicsokat szedeget össze. Ezek ugyan nem ásványok, de a kiránduláson gyakran talált mészkő már igen. A hegyekben más színű, formájú kőzetfajtákra is bukkanhat, s ezek a barangolás végeztével otthonába kerülhetnek. Ezután veszi kézbe a lexikont, kézikönyveket, szerzeményei azonosítására. Később már tudatosan, kézikönyvvel a tarsolyában indul el a hegyekbe. Erről már Rápa György, a Szentendrei Ásványbarát Kör elnöke beszélt. Tőle tudtuk meg azt is, hogy a kör tagjai, a kiállítás szervezői minden pénteken találkoznak a Duna-parti Művelődési Központban. Előadásokat hallgatnak, tartanak, felkészülnek gyűjtőútjaikra. A hegyekbe, bányákba szervezik expedícióikat. — Vannak-e olyan védett ásványok, amelyeket semmilyen körülmények között sem szabad gyűjteni? — kérdeztem. — A ritka ásványokat is lehet, de csak engedéllyel — mondta Rápa György, majd hozzátette: — Az ásványoknak saját, külön világuk van, amelyet meg kell érteni. Az iskolai földrajztanítás egyik feladata, hogy ebben elsőként nyújtson segítséget. Kopasz János Libetbányáról származó kalkopirit A Kvassay-zsilip névadója 75 esztendeje hunyt el Kvassay Jenő mérnök Libalakoma szüléi felügyelettel. Nyári ludak a júniusi mezőn Tóth Sándor felvétele Kvassay Jenő mérnök nevét viseli a Ráckevei (Soroksári-) Duna-ág létesítménye, a Kvassay-zsilip, a csepeli kikötő zárt medencéjének bejárati zsilipje, ahol emléktábla jelöli kiváló hazánkfiának, a magyar vízügyi szolgálat megszervezőjének a nevét s emlékét. Kvassay 1850-ben Budán született, gépészmérnöki tanulmányait követően Magyaróváron, majd német és francia főiskolákon folytatott mezőgazdasági és vízépítési tanulmányokat. Miután hazatért, megbízták az őáltala javasolt mezőgazdasági és vízügyi szolgálat, továbbá a kultúrmérnöki intézmény megszervezésével, melynek 1880-tól a vezetője lett. Később őrá bízták a vízügyi igazgatás egységes irányítását, a vízépítészeti és talajjavítási hivatal vezetését. Kvassay Jenő négy évtizeden át a hazai vízügyek legfőbb irányítója. Elvitathatatlan érdeme a kultúrmérnöki intézmény megszervezése, amely belvízrendezésre, alag- csővezetésre, öntözésre, mederrendezésre, továbbá a halászati ügyek felügyeletére, valamint a közegészségügyi mérnöki szolgálat ellátására terjedt ki. Az általa létrehívott intézmény — 1879 és 1939 között — összességében mintegy kétmillió kataszteri holdon biztosította a korszerű mezőgazdasági termelés előfeltételeit. Nevéhez fűződik még a balatoni kikötők felügyelőségének a felállítása, s ugyancsak Kvassay kezdte meg 1910-ben a Soroksári-Dunaág csatornázásának s a Csepeli Nemzeti Szabadkikötő építésének nagyszabású munkálatait. Mindemellett a szakirodalmi munkássága is igen jelentős. Mezőgazdasági vízműtan című műve a kultúrmérnöki munka kézikönyveként szolgált — évtizedeken keresztül. A vízi utak fejlesztése érdekében kifejtett munkásságáért 1918-ban, nyugalomba vonulásakor, a Magyar Tudományos Akadémia magas elismerésében részesült. Hetvenöt esztendeje, 1919. június 6-án Budapesten hunyt el. Tevékenysége teljesen új korszakot nyitott hazánk vízépítés-történetében. (bozó)