Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-27 / 148. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚNIUS 27., HÉTFŐ 13 Környezetvédők a koalícióhoz Harmadik számú nyílt levél a környezet- és természetvédelmi társadalmi szervezetek nevében: Hóm Gyulához, a Magyar Szocialista Párt elnökéhez és Pető Ivánhoz, a Szabad Demokraták Szövetsége elnökéhez! Korábbi nyílt leveleinkre csak áttételes válaszokat kaptunk, és a koalíciós tárgyalásokról szóló szűkszavú hírek sem nyújtanak elég tájékoztatást, annak ellenére, hogy a nyílt levelekben megfogalmazott kéréseinket a társadalmi szervezetek számottevő és folyamatosan növekvő közössége — kereken kétszáz társadalmi szervezet — támogatja. Önök választási programjukban társadalmi párbeszédet és szakértői kormányt ígértek. Ehhez képest a ke- rekasztal-megbeszélést sürgető kéréseinkre még válasz sem érkezett, és külön környezetvédelmi koalíciós egyeztető bizottság létrehozása helyett a tárgykört a gazdasági bizottság munkái közé sorolták be. Az alábbi három pontba sűrítjük kéréseinket: 1. Elvárjuk, hogy a tárca élére erős szakembert állítsanak, olyat, akit elfogad a szakma, az adminisztráció és a társadalmi szervezetek egyaránt. A környezetvédelmi miniszter ne a fejlesztésben és építésben érdekelt körökből való — vállalkozások, építésügy, infrastruktúra, beruházások, expó stb. —, hanem a környezetért valóban aggódó, elismert személy legyen. Olyan minisztert szeretnénk, akivel hatékonyan együtt tudunk dolgozni. Emlékeztetjük önöket a Maróti miniszter úr ellen rendezett kecske— káposzta-tüntetésre. Úgy gondoljuk, hogy sürgető közös feladatainkra való tekintettel — ezek: a gyorsan romló kömyézeti állapot,, a kimerülő természeti erőforrások és a pusztuló természeti örökség ügye stb. — nem lenne célszerű újra ellenségeskedésre okot adó döntést hozni. 2. Elvárjuk, hogy a környezetet közvetlenül érintő tevékenységekkel kapcsolatos minden hatósági feladat — tételesen: természetvédelem, környezetvédelem és környezet-egészségügy, vízügy, erdő-, talaj- és ásványvédelem, vadászat, halászat — kerüljön végre a környezeti tárca ágazati hatáskörébe. A felsoroltak az eddigiekben legalább öt tárcához tartoztak, így nem csoda, hogy alkotmányos jogaink és nemzetközi kötelezettségeink teljesítésére nem sok esély volt. 3. Elvárjuk, hogy a tárca programját jóval az országgyűlési vita előtt, de lehetőleg még a koalíciós megállapodást megelőzően, kerekasztal-megbeszé- léseken vitassák meg a társadalmi szervezetekkel. A nyílt levelekhez eddig csatlakozott környezet- védő társadalmi szervezetek: Álba Kör; Asszonyok a Tiszta Vízért Egyesület, Budapest; BME Zöld Kör, Budapest; Életfa Környezetvédő Egyesület 44 tag- szervezete Észak-Magyar- ország területén; Fiatalok az Erdőkért (EYFA) Magyarország, Budapest; Göncöl Szövetség, Vác + 12 tagszervezete Pest és Nógrád megyében; Ipoly Unió, Balassagyarmat; Környezetgazdász Kör, Budapest; Levegő Munka- csoport, Budaörs + a csoportban dolgozó 37 szervezet országszerte; Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület + 37 tag- szervezete országszerte; Magyar Természetvédők Szövetsége + 62 tagszervezete országszerte; Magyar Közlekedési Klub, Budapest; Óbudai Beton Biotop; Óbudai Környezetvédelmi Koalíció; Pángea Környezetvédelmi és Kulturális Egyesület, Pénzes- győr; Reflex Egyesület, Győr + 8 tagszervezete az ország északnyugati részében; Városi Biciklizés Barátai WWF Magyarországi Programiroda; Zempléni Környezetvédő Egyesület. (További információ: Kiszel Vilmos — telefon: (06-27)-311-179.) Kiszel Vilmos Göncöl Alapítvány Kórház a város szélén Amikor bevonul- ') jS tam a kisvárosi ■JW$) kórházba, pillana- v'*'• tokon belül kiderült, hogy illúzió lenne a „fekete-erdei klinika” színvonalára számítani. E sorok írója abban a szerencsétlen helyzetben leledzik, hogy egy évvel ezelőtt ugyanennek az intézménynek azonos osztályán „élvezte” a társadalombiztosítás vendégszeretetét, így van módja összeHISTÓRIA Sose tudjuk meg, mivel fenyegették s Újvárosi Ernő szomorú története (V.) Az aláírásokat el kellett vinni a püspökségre. A kis közösség, amely ettől a pillanattól fokozottabban és elszakíthatatlanabbul vállalta a Tőkés László harcához való csatlakozást, annak a fedezését, Újvárosi Ernőt választotta ki a maga köréből arra, hogy a küldöttséget vezesse és szószólója legyen. Higgadtnak, józannak tudták; úgy vélték, jó diplomáciai érzéke van, tiszta, világos szellem, s a hűségéhez, ügyszeretetéhez sem férhetett kétség. Feladata — előzetes elképzelésük szerint — nemcsak az aláíráslajstrom átnyújtása volt, hanem az is, hogy győzze meg a püspököt: szüntesse meg a Tőkés László elleni hajszát. Tehát védje meg a püspökkel szemben, s ez is világosnak látszott: a hatalommal szemben Temesvár lázadó lelkészét, aki ekkor már — az országban mondhatni egyetlenként •— a falurombolás programjával is szembehelyezkedett. Nehéz feladat volt ez, akkor még csak el sem lehetett képzelni, mi hogyan alakul, miként "Végződik. De egy dolog biztos volt: hogy a feladat nem veszély- mentes. Nyílt szembehe- lyezkedést jelentett az akkori Kelet-Európa (Távol- Kelet-Európa, mondta akkoriban egy angol diplomata) legaljasabb, legkegyetlenebb hatalmával. S ha eddig még szabadkozhatott volna Újvárosi, hogy ő szakember, hogy neki semmi köze a nagyobb ügyekhez, hogy rábíztak egy építészeti munkát, azt_végzi, s ha elvállalta, nem hagyhatja félbe — most, attól a pillanattól, amikor felült a nagyváradi vonatra, viharos vizekre evezett. Már sohasem fogjuk megtudni, mi történt benne, hogyan, mivel fenyegette a hatalom. De hogy egyre nyugtalanabb lett, egyre borúsabb, egyre zaklatot- tabb, azt mindenki meséli, aki kapcsolatban volt vele. A legközelebbi s mondhatni bizalmas barátja. Tőszó Árpád, akivel feltehetően a titkait is inkább megosztotta, mint mással, már szintén nem él: titokzatos körülmények között került ő is az áldozatok sorába. A gyermekeit — sem idegbeteg fiát, sem a lányát — nem avatta be a gondjaiba, félelmeibe, és ez természetesnek látszik. „Nekem azt mondta, mert nem beszélt sokat a dolgairól, beteg voltam, s kímélt, szóval azt mondta: a vállalat elküldte Aradra. Amikor jöttek, vártam őket az aradi vonatnál, s ott tudtam meg, hogy Váradon voltak a püspöknél.” Hogy a küldöttség fogadása miként zajlott le, arról írásos dokumentumaink nincsenek, az emlékezők vallomásaira vagyunk utalva. Érdemes felidézni — mert kifejezi az akkori vá- radi püspök és udvara viszonyát Tőkés Lászlóhoz s a hívekhez — a küldöttség egyik tagjának, Tóth Sándornak, a templomi munkálatok kőművesmesterének a tanúvallomását: „Öten voltunk Nagyváradon a püspökhöz, hogy ne helyezzék át Lászlót. Mikor megérkeztünk oda, hát sehogy nem fogadtak. A püspökhelyettes, aki ott volt a hivatalban, azt mondta, hogy a rendőrséget hívja, ha nem megyünk el azonnal. Mi kitartóan hangoztattuk, ismételgettük: Akarjuk látni a püspökünket! Akarjuk látni a püspökünket! Érre a püspökhelyettes úr, hogy így meg amúgy, hogy Tőkésnek nem tetszik falura menni, ő csak flaszteron szeret járkálni, pedig mehetne ő is, mint más! Újvárosi próbálta belátásra bírni. Majd miután ez nem ment, megkérdezte tőle: Magyar ember maga, tiszteletes- úr? — Én az! — Na, kérem, ha az, akkor egy kicsit szégyell- hetné magát. Mi azért jöttünk, hogy a püspökünkkel akarunk találkozni, személyesen. — A püspök úr foglalt! A püspök úrnak vendége van! — Nem baj, megvárjuk. Nem sietünk. (Ezt ő mondta, s mi is megismételtük, mert együtt voltunk.) — De kérem, hagyjanak már békét, nem ér rá, mert dolga van, most foglalt. S nem fog kijönni. — Mi addig nem megyünk el, látni akarjuk. Soha nem láttuk. Fél tőlünk, vagy mi? Magyar emberek vagyunk, reformátusok... De nem jött ki.” Ekkor igen különös dolog történt: összeszedték az igazolványaikat. Vajon miért? Hogy a református hívek püspöke név szerint tudja feljelenteni azokat a híveit, akik arra vetemedtek, hogy saját papjuk ügyében — akit szeretnek s akihez ragaszkodnak — hozzá folyamodjanak? „Adjuk oda, azt mondta, kéri a püspök úr, hogy nézze meg, kik vagyunk. S mi, kérem, szépen odaadtuk, ő meg bevitte, hogy lefotózza, vagy mit akart, nem tudom. Visszakaptuk, s akkor végérvényesen, határozottan közölte velünk: — A püspök úr önöket nem fogadja! — Hát el kellett hogy jöjjünk, nem volt fogadás. Nem engedte meg, hogy találkozzunk ve- !e!” A váradi kudarc után úgy döntöttek, hogy Aradon, az esperesi hivatalban nyújtják át az aláírásokat. De előbb fénymásolatot kéhasonlítást tenni az akkori és mai állapotokról. Egy éve is a nagy zsúfoltság volt jellemző, a betegek szinte sorban feküdtek a folyosókon a kórházi ágyakért. Már akkor is megdöbbentett, mennyi (aránylag) fiatal ember szenved érrendszeri betegségben, milyen sokan zsibbadnak le idegi alapon. Ebben sajnos életmódunk kialakításával is ludasak vagyunk! A mértéktelen dohányzás, a betokosodott étkezési, italozási szokások, a zsírok, a cukrok mértéktelen fogyasztása mindmind károsan hatnak érrendszerünkre. A gondos és lelkiismeretes orvosi ellátás ezen hatékonyan tud segíteni, de jó lenne lakossági segítséggel is megelőzni a betegségek kialakulását. Amivel egy éve még körvonalaiban sem találkoztam, az jelenleg kínzó gondként jelentkezett: példátlan csótányinvázió volt a kórtermekben. Jómagam, aki korábban a vendéglátóiparban dolgoztam, jól tudom, gondot jelent e szapora rovarok irtása. Mégis meg kell próbálni, mert azon kívül, hogy gusztustalan a jelenlétük, fertőzések hordozói is lehetnek, hiszen válogatás nélkül megmásznak mindent, csakúgy, mint a legyek... Engem például el- borzasztottak, amikor a mellettem haldokló betegtársamon ezek a paraziták kényük-kedvük szerint mászkáltak. Ekkor arra gondoltam, bárcsak a miniszter úr látná ezeket az állapotokat. Vajon így képzeli el ő azt a bizonyos népjólétet?! Ettől függetlenül kötve hiszem, hogy Csehák doktornő vagy más színrelépésével megváltozna minden... Az ápolónővérek szüntelenül panaszkodtak tarthatatlan bérezésükre, úgyhogy a betegeknek folyamatosan olyan érzésük volt: kész csoda, hogy egyáltalán működik még az egészség- ügyi szolgálat. Ilyen körülmények között „csak” az orvostudomány vívmányai működhettek pozitívan. Pedig az egészségügyben nincs helye semmiféle takarékoskodással álcázott kisstílűségnek. Hiszen bár sok minden elavult a bolsevik frazeológiában, de az emberre mint legfőbb értékre minden társadalomnak kiemelten illik vigyáznia! Brezovich Károly Vác szítettek az egészről, nehogy nyoma vesszen, s aztán senki se akarjon tudni róla. Balaton Zoltán és Sep- si Béláné vállalta a küldönc szerepét. „Öt és fél órán át tárgyaltam az esperessel. Megint elmagyaráztam szépen, hogy ha jót akar magának az egyház és a magyarság s a történelem előtt, s nem akar valamilyen mocskos szerepet vállalni, akkor ne avatkozzon bele. A kivégzőosztagba ne álljon be... Ahony visszajöttem, másnap reggel hívtak az igazgatóságra, ott volt az intézet szekusa, s felolvasták nekem az én mondataimat, amiket az aradi esperesnek mondtam, egy az egyben.” Az egyház ügye ekkor már régen nem az egyház belső ügye volt. ( Folytatjuk) Gazda József Vác visszavétele a töröktől Vác városa 1684-ben sokat szenvedett a meginduló felszabadító harcoktól. A keresztény seregek az év elején nagy reményekkel kezdték a hadjáratot, a cél Buda bevétele volt. A Lotharingiai Károly vezette fősereg június 18-án bevette Visegrádot, és elindult Pest felé. Musztafa pasa Vác környékén jelentős erőkkel próbálta feltartóztatni a keresztény hadat. Az összecsapás 1684. június 27-én kezdődött. A török seregben csakhamar kitört a pánik, egy jól irányított lövés ugyanis leterítette Szeidi Ahmed pasát. Mintegy kétórás küzdelem után az oszmán erők hátrálni kezdtek, egy részük Vác megerősített falai között keresett menedéket. A szövetséges had délután kezdte meg a város ostromát. A tüzérség szünet nélkül lőtte a török állásokat, a nagy veszteséget szenvedő szultáni had este a megadásról próbált tárgyalásokat kezdeni. Lotharingiai Károly azonban nem kezdett tárgyalásokat, parancsára még erősebben lőtték a törököket, akik végül este 11 órakor kinyitották Vác kapuit. A keresztény had jelentős győzelmet aratott, mintegy 3000 török harcos vesztette életét, a szövetségesek közül viszont mindössze 60. Az út szabad volt Pest felé, melyet könnyen birtokba vett Lotharingiai Károly. Vác azonban még nem lett végleg szabad, a szívósan harcoló törökök ugyanis novemberben visszafoglalták. A teljesen romos város csak 1685 tavaszán szabadult fel a török alól. Pogány György
