Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-10 / 134. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚNIUS 10.. PÉNTEK J3 Hányszor lehet még átváltozni? Vilnius, majd Varsó..., s most már elesett Budapest is. így mondják a kicsinyhi- tűek. Pedig, ha elesik is, nem úgy esik el, mint Karthago Hannibál győzelmei után. Úgy esik el, hogy azért még talpra állhat és talpon maradhat. Nem is lengett vissza akkorát a politikai inga, mint amekkorát. ’90-ben kilengett. Akkor 42 százalékot szerzett az MDF, míg az MSZP csak 10-et. És akkor még a szabad demokratákra leadott szavazatok is a — múltjuk és gyökereik feledte- tésére szolgáló — radikális kommunistaellenesség- nek szóltak. Most viszont valószínűleg annak, hogy .jobbközépről” megint átsasz- széztak „balközépre”? Vajon meddig folytatható ez? Azért, adja az ég, hogy Moszkvában is csak ekkorát lendüljön az inga a másik irányba. Ha már lendülnie kell. Mindenesetre Márai Sándor látnoki szavai most már kasszandrai fényben ragyognak: „a kommunistáktól még sokáig nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem veszélyesebb, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az eszményt védi, hanem a zsákmányt.” Eszmei-erkölcsi legitimitása nincs is a győztes pártnak. Nemcsak egy „puha diktatúra” minden mocska, hanem igen sok mártír vére is tapad az elvtársak kezéhez. Ami a bukott(?) kormánykoalícióról minden hibája, vétke, bűne mellett sem mondható el. Ezt tudja a választó- polgár, még az is, aki az MSZP-re szavazott. Nem igaz, hogy annyira feledékeny. Csakhogy ez most mind nem fontos. Kit érdekel ma eszme és erkölcs, ha egy párt olyan szépeket ígér? Es mit jelent ma már a sok ártatlan vér ahhoz képest, ami Boszniában kifolyt és még folyni fog? Mit jelent a Rákosi- vagy a Kádár-korszak megtorlásainak minden kegyetlensége, szörnyűsége a boszniai vérengzésekhez képest? Amelyekben elsősorban mégiscsak a szerb „szocialisták” a vétkesek. A háborút mindenesetre — számos jel szerint — ők fogják megnyerni. Legalábbis annyiban, hogy a meghódított területeket megtarthatják. „Aki mer, az nyer!” A boszniai értekezlet pedig helybenhagyja az erősebb hódításait. Régi igazság: erő nélkül nem lehet politizálni. Ez a kormánykoalíció pedig, ha egészen nyíltan nem is mondta ki, de többször kiszivárogtatta: „megvagyunk zsarolva”. A régi hatalmi elit olyan körei által, amelyeknek erős külföldi támogatói vannak. A jog marad az erősebb joga, az erkölcs pedig az erősebb erkölcse. Amelyik választópolgárban — az anyagi gyarapodás reményén túl — ilyesmi egyáltalán fölmerül, annál érthető, ha úgy dönt: inkább szavazok a profi gengszterre és nem pancserre. Inkább az elvtárs-úrra — ha ő igazi úr — és nem a lakájra. (Ez még akkor is úgy működik, ha sokan ezt nem gondolják végig tudatosan.) De akkor miért ez a döbbent csend, miért ez a furcsa zavar a győzők táján? Örömmámorban kellene úszniuk a győztes pártoknak meg a választók nagy többségének is, akik a győztesekre szavaztak. Lehet, hogy mégis igaz volna: megijedtek, hogy eny- nyire „túlnyerték” magukat? Most mintha a frissen felinjekciózott veterán MSZP is tartana a nagy feladattól. Pedig még a sokat látott és tapasztalt ifjú világfi, az SZDSZ is besegít neki. Talán érzik, hogy hiába csapják be a násznépet, a „hatalom érett asszonyát” ők sem tudják becsapni. Érzik, hogy az átalakulás nem feltétlenül akkor tud továbbra is békésen végbemenni, ha ők kormányoznak. Érzik talán, hogy az eddigi stabilitás megőrzésének mégsem ez a kormányzás a biztos záloga? Mert nem bizony. Akik tetszetős ígéreteikben az anyagi boldogulást, a jólétet minden más szempont fölé helyezik, s elsősorban ennek köszönhetik választóik vok- sait, de sok más tekintetben korántsem makulátlanok a társadalom szemében, azokon többszörösen akarja majd a várakozásaiban csalódott társadalom behajtani ezeket az ígéreteket. Ha nem tesz majd gyors gazdasági csodát ez a régi-új baloldali hatalom, akkor nem lesz köny- nyű ennek az országnak egy újabb ’56-ot (’96-ot?) elkerülnie. Ezért is ügyeljünk rá, hogy az SZDSZ farvizén ne ússzon fel semmiféle baloldali restauráció. (Sándor András kitűnő cikke ugyancsak erre az életveszélyre figyelmeztet.) Egy biztos: a szabadmadaras pártnak már nem hihetünk akkor sem, ha egy újabb sasszéval megint másnak mutatja magát. Vajon hányszor lehet még eljátszaniuk ezt a nagy átváltozást? Kiss István Budapest Amitől borzong a hátunk A Vasárnapi Újság riportere interjút készített az MSZP két prominens vezetőjével, Szekeres Imrével és Vitányi Ivánnal. Szekeres a kormányHISTÓRIA Kalló Ferenc kivégzése a budakeszi erdőben I Kálló Ferenc .(1894—1944) Szegeden született. 1917. június 17-én, Nagyváradon pappá szentelték. 1927. január 1-jén tábori főlelkész lett főhadnagyi rangban az I. sz. vegyes dandárparancsnokság lelkészi hivatalában. 1930-ban a II. honvéd helyőrségi kórházba helyezik vezető lelkésznek. 1938-ban részt vett a Történelmi Emlékbizottság és a népfront szervezésében. 1942. június 15-én tartotta ezüstmiséjét a kórház kápolnájában. Röpcédulát terjesztett, a háború ellen prédikált, kapcsolatba került különböző ellenállási mozgalmakkal. Megszervezte a hatásköre alá tartozó honvédkórházakban az embermentést. 1944-ben tagja lett a Nemzeti Ellenállási Mozgalom budai csoportjának és vezetője a Helyőrségi Kórház általa szervezett fegyveres ellenállási csoportjának. Megalakította a Magyar Front helyi csoportját. (A Magyar Front az 1944-ben betiltott politikai pártok illegális szövetsége volt. Antifasiszta tevékenységében katolikus és protestáns egyházi szervezetek is részt vettek.) 1944. október 28-án, este 8 óra körül a nyilasok elhurcolták lakásáról, megkínozták, majd éjfél után a budakeszi erdőben meggyilkolták. 1946. október 29-én vértanúhalálának évfordulóján a Honvédelmi Minisztérium ezredessé léptette elő. Heté- nyi Varga Károly „Akiket üldöztek az igazságért” című könyvében a következőket írja Kálló Ferenc esperes részletes életrajzában: „Budapest, 1944. október 28., este 8 óra körül, fekete, Buick típusú személygépkocsi áll meg a Márvány u. 23. sz. alatt. Bőrkabátos férfi száll ki és eltűnik a sötét kapualjban. Kis idő múlva a bőrkabátos férfi újra megjelenik, maga előtt kísérve a láthatóan beteg, elesett embert. Szótlanul beszállnak a kocsiba, a Buick startol, és új utasával együtt eltűnik a budai hegyek irányába. Másnap reggel a Helyőrségi Kórház ügyeletén megszólalt a telefon: Ha hiányzik a papjuk, menjenek ki Budakeszire, ott megtalálják! — kiabált a vonal túlsó végén egy ismeretlen hang és válasz nélkül lecsapja a kagylót. Ehhez nem kellett magyarázat, mindenki megértette, hogy Kálló Ferenc tábori esperest, a Királyhágó utcai kórház lelkészét meggyilkolták és a gyilkosok telefonáltak. Kálló golyókkal átszaggatott holttestére először az arra vonauló zsidó munkaszolgálatosok egy csoportja bukkant rá október 29-én hajnalban, a budakeszi szanatóriumtól (Korányi) nem messze a Szent Antal-szo- bor melletti útmenti árokban. Hogy miként került oda, milyen kínzásoknak vetették alá, vallatásnak tragikusan végződő éjszakáján, máig sem tudjuk igazán, annak ellenére, hogy a gyilkosai a háború után kézre kerültek. De nemigen gondolnak erre a Pestiek sem, akik a budai utcákon sétálnak, megpillantják a felírást, Kálló esperes utca. Vajon büsz- ke-e rám még közülünk valaki és vértanúságának kijáró tisztelettel ápoljuk-e emlékét? Sírjánál minden év októberében kis csoport gyűlik össze, egykori barátai, orvosok, katonák, munkás- mozgalmi ellenállók, akiknek a nevét azon a bizonyos éjszakán elhalgatta. Mert »a Kálló csoportéból az esperes halála után nem bukott le senki, s akik a sírt ma körüljárják, olyan előtt tisztelegnek, ki mindennél jobban szerette őket, hisz életét adta értük és velük együtt a holnap Magyarországáért. Megpróbáltatásokkal és korai megaláztatásokkal teli pályája volt, mely végül is a budakeszi erdőben fejeződött be.” „1927-ben katona- lelkészi pályára jelentkezett, azzal indokolta elhatározását, hogy a szociális igazságtevés eszméit a honvédek leikébe plántálta, széjjel küldheti az országba. Az egyszerű parasztlegények és munkásifjak egyaránt a maguk papjának vallották. Káliét egy ízben Gömbös Gyula magához kérette — honvédelmi ninisztersége idején — s magas állást ajánlott neki, ha népszerűsíti hívei között politikáját. De Kálló visszautasított minden kitüntetést és megmaradt annak, aki volt. Minden alkalmat megragadott, hogy az eljövendő szociálisan kiegyensúlyozottabb magyarság építője lehessen. Összeköttetései a háború kezdetén már elérnek a kormányzó kabinetirodájáig, s hamarosan az illegálisan működő baloldali munkásszervezetekig is. Kálló esperes fedőneve az illegalitásban: »Néni«. A mozgalom jelszava: »Szereti Petőfit?«, melyre a válasz: »Mintha csak a testvérem lenne.« A magyar Munkásmozgalmi Múzeum részére összeállított 29 oldalas kéziratban Falus Ottó beszámol a Budán lévő katonai egészségügyi intézmények háborúellenes tevékenységéről és ezen belül zati szerepre utalva ezt nyilatkozta: „Amit két hete kimondhattunk, azt ma már nem mondhatjuk ki”. Nyilván az ígérgetésekre célzott. Kuncze Gábor is beszélt erről, amikor az MSZP kampányának illúziókeltő megnyilatkozásait emlegette. (Ámbár az SZDSZ is hasonlóképpen manipulálta a társadalmat.) Mindkét párt ígérvényeinek közös üzenete volt: „Másként — jobban”. Ám mindegy, hogy utólag miként magyarázkodnak majd szavazóiknak, „kenyérálmú” választóik a maguk — szinte egyéni — gondjaira várnak tőlük megoldást. A „léttudatú” tömegek türelmetlenek, ők az „adj Uramisten, de mindjárt” alapján az ígéretek azonnali beváltását várják a most egyezkedő győztes „szakértelemtől”. (Jellemző erre a szomszéd- aszonyaim beszélgetése a telekvégen: „Ha most sem jön be, akkor nem tudom, mit csinálok”.) Ez nyilvánvaló ostobaság persze, hiszen a „léttudatú” embert kielégíteni soha nem lehet. Amikor az előző parlamenti ciklus közepén Ántall József az Országgyűlésben felszólította az addig igencsak csaholó ellenzéket, hogy bírálják meg a kormányt, mit tett rosszul, s mit tett volna az ellenzék „másként — jobban”, a terem igencsak néma maradt. Noha Antallék soha nem keltettek illúziókat, sőt, csak fájdalmas átalakulást ígértek. A mostani illúziókeltőknek az ilyen „vokshatalmú” szomszédasszonyok alkalom- adtán benyújtják a számlát. A másik riportalany, Vitányi Iván egy kérdésre válaszolva ezt mondta: „A médiáknál is a szakértelemnek kell érvényre jutnia.” Nem árt figyelmeztetni a nyilatkozót, hogy ebben a kérdésben is a társadalom a döntőbíró, nem pedig a párt! Ugyanis ha itt a tájékoztatásban pártérdekek fognak érvényesülni, megismétlődhet, hogy az emberek nem fogják nézni, hallgatni a műsorokat, nem fognak olvasni sem, mint ahogy a diktatúrában is előfordult, hogy a szép kötésű könyvsorozatok a zúzdának készültek. Vitányi sajnos nem tudott az Esti Hírlap főszerkesztőjének — Franka Tibornak — az elbocsátásáról (amit a volt főszerkesztő főnöke azzal indokolt, hogy Franka túlságosan „vagdalkozott és pufajkázott”. Ugyancsak nem tudott Vitányi és Pesti Hírlap megszűnéséről sem. Ám, ha ez a sajtóban így folytatódik, a leendő koalíció gőzmozdonya ellenőrizetlenül (feszmérő és biztonsági szelep nélkül) fog az éjszakában robogni, ettől pedig borzong a hátunk! Cséplő István Kismaros Kálló szerepéről. Egyre több szervezet vezetőjével lépett kapcsolatba, mint Kiss János altábornaggyal, Nagy Jenő ezredessel. Tagja lett a »Márciusi ifjak« csoportjának és a Nemzeti Ellenállás Szent-györgyi Albert Nobel-díjas professzor által irányított csoportnak is. 1944 júniusában kapcsolatba került Pálffy György- gyel és Sólyom Lászlóval. Számos üldözött számára biztosított menedéket valamelyik budai kórházban, amíg megfelelő igazoló iratokkal el nem látta.” (Folytatjuk) Herein Gyula Kossuth indítványa a megyegyűlésen Pest vármegye 1842. június 10-ei közgyűlésén Kossuth nagy vihart kiváltó indítványt terjesztett be: „Horvátország nem ugyan a magyar szent koronától, hanem közigazgatási és törvényhozási tekintetben Magyarországtól elválasztassék”—javasolta. Mi késztette erre a lépésre? Kossuth jó érzékkel ismerte fel a bécsi kormányzat törekvéseit a nemzetiségi kérdés szítására, a magyarellenes mozgalmak támogatására. 1842-ben Zágráb ban a tisztújításon véres konfliktus robbant ki. A megyeházán az illír mozgalom — a Habsburg-barát Horvát Nemzeti Párt — fegyveresei kiszorították a magyar párt tagjait az ülésteremből. Az esetet követően számos tiltakozás, felszólalás hangzott el, de a törvénytelen tisztújításon nem lehetett változtatni. Kossuth „a magyarság hazai politikai túlsúlyának biztosítása érdekében tette meg elváló- si indítványát"— írta Szabad György. Úgy vélte, amennyiben Horvátország teljesen külön kormányzatot kap a Szent Korona tagjaként, megállíthatók lesznek a mind élesebbé váló magyarellenes mozgalmak. Pest megye közgyűlése érveinek hatására elfogadta ugyan javaslatát, de annak részletes kidolgozását egy választmányra bízta, amely azonban nem foglalkozott érdemben indítványával. A közvélemény felzúdulása miatt senki sem támogatta, Wesselényi csak magánlevélben nevezte „szomorú szük- ség”-nek a szétválást. Kossuth 1848-ban, a horvát támadás után jegyezte fel: „hogy le zúgott érte az ország, pedig bizton legokosabb volt volna". Pogány György
