Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-31 / 125. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁJUS 31., KEDD J3 Feledjük el? A Magyar Szocialista Párt alelnöke, Szekeres úr a győztesek magabiztosságával nyilatkozott a Napkeltében, most éppen az ominózus ügynöktörvény kérdésében, a „háromperhárom”ügyben, mely még sokáig klasszikus példája lesz a kommunisták rendkívül hatásos „népnevelő” módszereinek. Szekeres úr az életbe lépett törvény kapcsán nyilatkozta a következőket: 1. Az MSZP-ben nincs ügynök, 2. Hozzák nyilvánosságra az egész listát, vagy feledjük el az egészet. Kiváló nyilatkozat, csak éppen bajok vannak a piros kréta körül. Kezdjük talán azzal, hogy az „ügynökséghez” két dolog kellett Talleyrand és Berija óta egyaránt. Valaki, aki beszervez, és akit beszerveznek. Ennek a korántsem idilli kapcsolatnak azonban az a logikája, hogy az ügynököket nem a pártban, hanem az ellenzékben toborozták. Csellel, fondorlattal, kényszerítéssel, többnyire a legaljasabb eszközökkel (letartóztatás és súlyos elítélés, családtagok zaklatása stb.) vették rá a kiszemelt ellenfelet, hogy önmaga és társai ellen valljon, vagy szolgáltasson adatokat. A beszervezést a korlátlan zsarolási lehetőségek miatt gyakorlatilag nem lehetett visszautasítani, mert azzal családtagok és teljesen ártatlan emberek kerültek volna rendkívül hátrányos helyzetbe. Ne legyenek kétségeink, ha oly hóhérokat, mint Raj kot és bandáját, rá tudták kényszeríteni, hogy az ország nyilvánossága előtt tegyenek beismerő vallomást soha el nem követett bűnökért, és végül ezekért végezték ki őket, mennyivel könyebb volt egy tisztességes értelmiségit „együttműködésre” bírni. (Például a Fő utca, Markó utca, Gyűjtőfogház, Recsk, Szibéria varázsszavak segítségével.) Az ügynökök döntő része ugyanis így lett beszervezve. Ezért nem jelent a „beszervezési karton” tehát önmagában semmit. Egy aláírást könynyen meg lehetett szerezni, sőt még hamisítva is. A döntő az, hogy ki „énekelt” és ki nem. Egy pillanatig sem állítom, hogy minden kényszerből beszervezettet fel kell menteni. Nem, mert közülük sokan aljas kollaboránsok lettek. Sokan jöttek rá ugyanis, hogy az árulókat megfizetik. Ep-Tófalvi Zoltán Az órája még jár (Bálint Ferenc) I Sokan azt hiszik, bom• lott elmével járok, pedig én csak az uramat keresem. Sokszor odaülök az ablak elé, nézem az utat, ki jön, ki megy. Mert azon a hideg februári reggelen ránk borult a gyász. Immár olyan lett minden, mint az őszi árnyék, amíg élek, ki nem tudok bújni alóla. Hogy mi történt az 1987. február 25-ére virradó éjszaka? Ma sem tudjuk. Mindent sötét titokzatosság és homály takar. Ez a legborzasztóbb, hogy kétségek között vergődöm, nem tudom, kihez forduljak, hogy kiderítsem, hogy végre tiszta képet lássunk a két lányommal, a vejemmel együtt. Arról az éjszakáról azóta is csak álmomban merek beszélni. Bizonyára akkor is rettegek, valaki még nehogy meghallja. Csak anynyit tudok, hogy Feri nincs közöttünk. Temetése után a Szabad Európa Rádió románul is, magyarul is bemondta: „a régeni sörgyár párttitkárának különös és gyanús halála”. Az ismerősök azóta is gyakran megállítanak: hallottam-e? Nem hallottam én semmit, csak menekültem mindenki elől. Már félni * Részlet a Kövek egy siratófalhoz című könyvből sem merek. Gyergyóalfaluban születtem, láttam a fekete kocsit, ahogy éjnek idején vitte el az embereket, aztán vagy jöttek haza, vagy nem. Már akkor megtanultam, hogy a széllel nem lehet szembe pisilni, s a hatalommal pláne nem. Mindenesetre nekünk ne mondja senki, hogy természetes halállal halt meg! A vejemet is állandóan nyaggatták: hát apósod nem lett öngyilkos? Amikor a koporsót hazahozták, mi kinyitottuk, s a holttestet teljesen levetkőztettük. Nem igaz, amit a Szabad Európa állított, hogy zárt koporsóban hozták haza, és nekünk nem szabadott megnézni. A lányom, Sarolta, és a vejem, Viorel vetkeztette, öltöztette. Ők is azt mondták: láttak már halottat életükben, de senkit nem úgy összekaszabolva, mint Ferit. A teste elöl egészen az álláig - fel volt hasítva. Sarolta még szúrást is látott rajta. Biztosan gyilkosság volt, azt mondja mindkét lányom. Viorel, a vejem, román ember, jelenleg Nagykőrösön dolgozik. Magyarországon, mert itt egyik napról a másikra munka nélkül maradt, nincs miből megélniük. Ő ment kocsival az apósa után, mert pen ezért nemcsak az ügynöki listákat kell nyilvánosságra hozni, hanem a pénztári belégeket, melyeket mindig alá kellett írni, ha felvették a vérdíjat. A belégek ugyanis nagyon beszédesek. Ha valaki jól — tehát elég aljasul — dolgozott, akkor sok pénzt, sok jutalmat, sok előnyt (lakást, külföldi utat, díjat, kitüntetést) érdemelt ki, és ennek nyoma volt, mert a pénzzel mindenütt keményen el kellett számolni a kezelőtisztnek. A fentiekből — az említett vaslogika alapján — nagyon érdekes következtetéseket lehet levonni. Mindenekelőtt azt, hogy a kommunistákat és a rendszer pártonkívüli lelkes kiszolgálóit nem kellett beszervezni. Minek? Ők maguktól is jelentettek és intézkedtek, ha „ellenforradalmi” jeleket észleltek. Ők kényszer és beszervezési nyilatkozat nélkül dolgoztak. Ha pedig — „jó kommunista” módjára — feljelentésekre, vagy az AVH feltétel nélküli segítésére mégsem voltak kaphatók, akkor ők is megnézhették magukat. Legjobb esetben is repültek a munkahelyükről és a pártból, s nem egyszer lettek így ők is az „ellenforradalmárok” cellatársai. Szekeres úr dicsekvése bizony csak annyit jelent, hogy az MSZP-tagok jó része elkötelezett kommunista volt, közülük senkit sem kellett)!) beszervezni, mert nem volt rá szükség. Nem bizony, sőt nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, a munkáspárti és MSZMP-s elvtársak sem szerepeltek semmiféle ügynöklistán. Készségesen elhisszük a nyilatkozatot, csak hát ez önmagában semmit sem jelent. Főleg azért nem, mert nincs módunk megnézni azoknak a névsorát, akik az ügynöklistákat készítették, és azon utasítások — szolgálati jegyek — aláíróit, amelyekkel az ügynököket és az általuk feljelentett ellenzékieket mozgatták. Tisztelt alelnök úr, ezt a listát kellene talán nyilvánosságra hozni a fizetési listákkal együtt, hogy kiderüljön és mindenki megérthesse: nem a karton teszi az ügynököt, hanem a feljelentései és az ezekért felvett összegek. Önnek teljesen igaza van, amikor azt mondja, hogy vagy a teljes listát (listákat és fizetési bonokat) hozzák nyilvánosságra, vagy felejtsük el az egészet. Igen, mert nem szabad a volt ÁVH-sokat hülyének nézni. Az ügynöki kartotékokból ugyanis időközben kiemelték mindazok papírjait, akik a rendszernek kiválóan dolgoztak, tehát az igazi kollaboránsokét, és bent hagyták azokét, akik nem voltak hajlandók dolgozni nekik, vagy csupán „fal”-jelentéseket írtak. Arról nem is beszélve, hogy ilyen beszervezési kartont bárkiről ki lehetett állítani, mert a szakma jól ismeri a „főkönyvelői tehenekhez” hasonló papírügynököket, akiket soha be nem szerveztek, csak karton volt róluk, és különféle „dologi költségeket” el lehetett számolni az „ő segítségükkel”. Mindent azonban nem szeretnénk elfelejteni. Egyes személyeknek joguk van ezt megtenni, de a „köztisztviselőknek” és a hatalmi apparátusban dolgozóknak — kormánypárti és ellenzéki oldalon egyaránt — erre nincs sem joguk, sem felhatalmazásuk. Nekik csak kötelességük van, mely az alkotmányból folyik, hogy mindent, ami az állampolgárok emberi és politikai jogaival kapcsolatos, ki kell vizsgálni, és a nyilvánosság elé kell tárni. Ha pedig ez a tételes törvényekbe ütközik, akkor az illetékes államhatalmi szervek kötelesek eljárni. Arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy ügynökök nemcsak 1956-ban léteztek, hanem azután, folyamatosan is sokan működtek közre emberek zaklatásában, a rendszerrel szemben állók leleplezésében és más oly tevékenységben, mely az akkori törvények szerint is büntetendő volt. A „háromperhármas” ügyeket tehát át kell vizsgálni, minősíteni és értékelni kell. Elfeledés helyett a nyilvánosság elé kell tárni az élőket és el nem avultakat. S nemcsak az számít büntetendő cselekménynek, ha valakinek a letartóztatásában működött közre az illető, hanem az is, ha valakit szakmailag tettek tönkre. Sőt az is, ha valakinek akadályozták a munkáját, és kizárták egyes állampolgári jogaiból. Azt viszont soha ne feledjük, hogy „az ügynök soha nem vész el, legfeljebb átalakul”, akárcsak a régi „kezelők”, a jutalmakat és vérdíjakat osztogató beszervezők. Práczki István Monorierdő HISTÓRIA nekem a sörgyárnál azt mondták: nici vorba! Hogy szó se lehet róla, nem mehetek a férjem holtteste után. Én akkor annyira ki voltam akadva, azt sem tudtam, mi történik velem. A vejem indult el Bukarestbe. Pénzzel ment, nyolcezer lejt vitt, az akkor nagy pénz volt, nem mint most, meg mindenfélét, pálinkát, egy egész karton külföldi cigarettát. Ő mesélte, hogy kétszer boncolták fel. Harmincöt éves volt akkor, három esztendeje esküdött meg a lányommal, erős, nyakas férfi, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Amikor az uramat meglátta — a homlokáról, az arcáról ismerte fel, ott nem volt öszszetörve —-, annyira elhagyta az ereje, hogy pálinkát kért a körülállóktól. Azért szaladt ki az erő a lábából és a testéből, mert a férjem körme alatt meglátta a fehér olajfestéket. Szóval ő kapaszkodott, mielőtt kiesett volna. Vagy így próbálta védeni az életét azoktól, akik el akarták tenni láb alól. Vajon az igazságot sose fogom megtudni? Érdekes, az uram órája, akárcsak az arca, nem tört össze. Ma is pontosan úgy mutatja az időt, mint hét esztendővel ezelőtt. Sokszor kézbe veszem, mintha megkérdezhetném tőle: mi történt ott a bukaresti Boulevard Szállóban, a negyedik emeleten? Hogy lehet az, hogy abban a szobában aludt a sörgyár igazgatója, C. elvtárs — most C. úr —, meg M. P„ a vállalat szakszervezeti elnöke, akikkel az uram együtt ment fel a gyűlésre, s ők nem hallottak semmit? Nyitvá volt az ablak, a holttest a vendéglő feletti tetőn feküdt. Egy rendőr is volt ott a recepción. Ő se hallott egy árva neszt sem. A férjem már három órája halott volt, amikor keresni kezdték. Azt én is tudom, hogy ennyi idő alatt megkékül a tetem, de az uram, amikor felemelték, olyan pirospozsgás volt, mint életében. Vagy a boncolóorvos írt hamis jegyzőkönyvet, hogy elkendőzzön valamit? Hát nekem már soha senki nem mond igazat? Tessék megnézni, itt a törvényszéki látlelet. Igen, ez az, kézzel van írva. Meg lehet ebből tudni, mi történt az urammal? A nála talált holmik leltárával piszmogtak, nem annak a kivizsgálásával, hogy vele mi lett. A jegyzőkönyvben az áll: a karórája teljesen szétment. De hát mondom, ma is pontosan mutatja az időt. Szeretnék egyszer a szemébe nézni ennek a bizonyos V. ügyésznek meg C. V. alezredesnek, akik a balesetet — ahogy ott írják — kivizsgálták. Ki parancsolta nekik, hogy az egész halálesetre borítsanak fátylat minél hamarabb? Az uram valamit érezhetett, mert aznap, amikor elindult Bukarestbe C. M. vállalati igazgatóval és M. P. szakszervezeti elnökkel, hogy részt vegyenek az iparközpont gyűlésén, behívott a szobába. „Te, Julis — mindig így szólított engem —, hívd Viorelt is, koccintsunk egyet, mert ki tudja, még mikor találkozunk.” Régi aktivista volt, de az igazságot, az emberséget, az őszinteséget mindennél fontosabbnak tartotta. Nem tudott hazudni. Sajnos itthon soha nem tárgyalta meg a dolgait. Ha valami nem ment jól vagy nem tetszett neki, napokon át emésztette magát. Nekem s a gyerekeknek csak annyit mondott: „Van mit egyetek? Na, akkor üljetek a feneketeken és hallgassatok!” (Folytatjuk) Garay János Gödöllőn Garay Jánost napjaink olvasója már csak Az obsitos költőiéként tartja számon, a nagyokat lódító kiszolgált katona, Háry János megteremtójeként, pedig életműve megérdemelné a nagyobb figyelmet. Az 1830-as, 1840-es évek egyik legtermékenyebb írója volt, aki szinte minden műfajban értékes műveket hagyott hátra. Vörösmarty hatására írta Csatár című hőskölteményét, melynek Hunyadi János a főhőse. Garay legnépszerűbb költeményei balladák voltak a reformkorban, az 1838-ban írt Kant a zsarnokság ellen tiltakozott: akkor keletkezett, amikor a kormányzat letartóztatta Kossuth Lajost és Wesselényi Miklóst. Garay versei mellett rendszeresen írt újságcikkeket, publicisztikát is, és korának egyik jeles kritikusa volt. Kortársaihoz hasonlóan ő is bejárta az országot, tapasztalatairól önálló kötetben számolt be. 1846-ban Gödöllőh járt. Május 31-én érkezett a kastélyhoz, és aznap írta Egy nagyúri kastélyban című versét. A költemény nem tartozik Garay legkiemelkedőbb versei közé. A Grassalkovichok akkor már nem éltek, a kastély elhagyatva állt. A költő az egykori nagy életet állította szembe a jelen sivárságával: „Mindent találok... csak ki ennyi kincsen / Örülne, embert nem és életet! / A fény s pazar holt gazdája nincsen... / A szív szorongást érez kéj helyett. / Hol állok én? élőknek csarnokában? / Vagy néma holtak közt járok, kelek?” Pogány György
