Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-31 / 125. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. MÁJUS 31., KEDD Béni bácsi jutott eszembe Az idő nektek dolgozik Valóságos vasgyúró volt, nyugtassa Isten, ha tudja. Ő sem bír velem, nemhogy ezek, mondta a vörösökre. Földet osztottak, most meg elveszik; hiába, ahol hülyeség van, ott hülyeség van. Megmondtam? — kérdezte, amikor Rajkot akasztották. Nekem volt igazam — morogta, amikor rehabilitálták. Ezek ilyenek, az emberek pedig olyanok. Hiába, ahol hülyeség van, ott hülyeség van: most siratják a hóhért. A felnőttek ilyenkor óvatosan körülnéztek. Azt hitték, Béni bácsi lázit, pedig nem mondott ő semmi újat, hiszen legfeljebb a hülye nem tudja, hogy ahol hülyeség van, ott hülyeség van. Világszerte megjelent a budapesti Hősök terén 1957. május elsején készült fénykép. Látni való volt, hogy dolgozó népünk tényleg hitet tett élcsapata mellett a vészterhes idők után fél évvel. A Szabad Európa úgy vélte, hamisítvány, mivel az úttörők ingben, míg egyes felnőttek ballonban és esernyővel látszottak a képen. Béni bácsi tudta, hogy az úttörőing alá remekül befért akár két pulóver is. Te is ott voltál? — kérdezte. Nem, mert a mi ginünkből csak az elsősök vonultak fel, ez volt az iskola hagyománya. Az elsősök mind elmentek? Persze. Az osztályfőnököknek jelenteniük kellett, ha valaki nem ment, hát szóltak a szülőknek, ott volt szépen mindenki. Több mint százhúsz gyerek. Mondd, fiú, minden kerületben van iskola Pesten? Több is van. Tehát legalább huszonkét gimnázium, igaz? Bőven annyi — mondtam urbánus büszkeséggel. Több mint harmadfélezer gimnazista, legalább mégannyi inas, jő ötezer, meg vagy ugyanennyi, ha nem több úttörő, bizony ak-Minden társadalom életében két embercsoport van: szereplők és nézők. Az egyik hatékonyan részt vesz a világ alakításában, a világ történéseiben, a másik nézi, figyeli, mit tesznek és mit mondanak. Az egyik olvassa, a másik írja a történelmet: írja, de nem tintával, hanem életével, személyes elkötelezettséggel. Amikor azt éneklitek az egyik ballagási énekben: „filiszter leszek magam is” — diákos, mindent a humor oldaláról néző, olykor fejre állító pejoratív ízzel arra utaltok, hogy ezentúl nem elégedhettek meg a történelem puszta ismeretével, hanem annak formálói is akartok lenni. Döntöttetek amellett, hogy tevékenyen részt akartok vállalni belőle. Nemcsak az érdekel titeket, hogy mi volt eddig, hanem az is, ami van, de leginkább az, aminek lennie kell és amit ezért meg kell tenni. Aktivitásotokat illetően nem maradhattok meg a szenzációhajhász újságolvasók soraiban (bár a tájékozódás is fontos), de ezentúl segítenetek kell egy adott helyzet meg* P. Fekete András a Szentendrei Ferences Gimnázium igazgatójának 1994. május 14-én elhangzott beszéde kor is tízezer, ha alulbecsülöm — morogta —, elég sok. De ha húsz is — jött méregbe —, honnan a százezer, amenynyiről az újság írt, mi? Legalább nyolcvanezer lelkes dolgozó?! Mit szólsz ehhez, fiam? Mit szóltam volna? Hiszen láttam, hogy '56 novemberében, amikor már tuti volt, hogy megint csak álmodtunk, nyájas felnőttek veregették a ruszkik vállát, ölelgették őket, akár negyvenötben. Valamiért ott voltak, talán örültek, mert a szabadság veszélyes dolog. Mit nem beszélsz, te fiú — mondta erre —, még hogy veszélyes! Igaz ugyan, hogy aki hülye, annak parancsolni kell, különben éhen hal, mert nem tudja, mit csináljon. Hiába, ahol hülyeség van, ott hülyeség van. Ahol pedig szemétség van, ott szemétség van, mert kutyából nem lesz szalonna. Kutya a magyar? — ágaskodott bennem a kuruc. — Nem azt mondtam — magyarázta az öreg —, én a kutyákról beszélek. Mérgében borospohámyi szilvóriumot nyelt le, olyat, amit nem lehetett megköszönni közvetlenül a korty után. Lángolt a feje, mintha kigyulladt volna. Gutaütés vitte el néhány évvel később. Amikor híre jött, hogy az ENSZ általános amnesztia fejében hajlandó ejteni a magyarügyet, Béni bácsi ágynak esett. Olyan ferde lett a képe, hogy elszédültem, amikor megláttam. Csak a fele szája mozgott, amikor azt mondta dühösen: ahol hülyeség van, ott hülyeség van. Odaát azt hiszik, ezzel segítenek. Fiacskám, ezennel a forradalmat el lehet felejteni. változtatásában. Meg kell kísérelni a pozitív együttműködést világunk jobbításában. Most, amikor elhagyjátok az iskolát, Szent Ágoston 1600 évvel ezelőtti mondása kívánkozik ide: .„értéktelen minden tudás, mely nem változik szeretetté”. Az is igaz, hogy a nagyobb tudás nagyobb szeretetre képesíti az embert. Ha megtapasztaljátok, hogy a magyar társadalom polgáraként mennyi szeretetre számítanak embertársaitok: rá fogtok döbbenni, talán nem is tanultatok eleget! Tudástok, amit megszereztetek. mégis képessé tesz titeket arra, hogy sokrétűen részt vegyetek világunk építésében, ill. megváltoztassatok egy közösséget, ha szükség van rá. Azt tudjuk jól: „szabad nép tesz csuda dolgokat”. Ha bennetek az evangélium igazsága, szabadok vagytok. Jézus mondja: „az igazság szabaddá tesz titeket. Az igazság pedig Ő maga.” Jéáus Krisztus szabadulást hozott a világnak, melyet a történelem folyamán emberek tanúságtételével akar eljuttatni mindenkihez. Küldetésetek óriási ma, amikor felnőtté váltok, megértek a pol-Szinte igaza lett: egy emberöltőn át azt sem tudtuk, mennyi nyolcszor hét. A napokban láttam a tévében az apolitikus szendvicset. Ez olyan, hogy két úttörőcsapat között egy cserkész. Ettől eszembe jutott Péter bá’ is, a bazilika teológiát végzett hajdani sekrestyése, aki nem hagyta magát pappá szentelni, nehogy békepapot csináljanak belőle. '57 nyarán ő szervezte és vezette a táborozásunkat a Bakonyban. Komplett cserkésztábor volt, Béketábor volt a neve. A hatalom bedőlt az egyszerű ötletnek: azt hitték a komcsik, béketábor csak az lehet, ami harcol a tőkés Nyugat ellen. Eszükbe sem jutott, hogy ez a tábor maga az antibolsevista métely, ahol reggelenként másmás gyerek képében még imádkozik is az ellenség. Széttépték volna Péter bá’-t, ha csak sejtik, mi a dolog lényege-Erről persze eszembe jutott néhány még régebbi tábor, afféle átmenet egy kemény cserkész- és puha leventetábor között, általános iskoláim csodálatos táborai az ötvenes évek elején. Szakadatlanul tanultunk, túráztunk, próbáztunk, vizsgáztunk, játszottunk és szolgálatot láttunk el: a szolgálatos őrs főzött, rendet tartott, őrködött. Meg voltunk győződve, hogy á hajszában szörnyen lefogytunk, hiszen minden szál izmunk külön látszott a közel háromhetes tortúrák végén. És otthon jött a csoda: kiderült, hogy alig tizenévesen hét kilóval lettem nehezebb, de egy deka fölösleg sem maradt rajtam. Aki felnőttnek elmondhattam, hogy vasárnaponként, aki akart, misére mehetett (a táborparancsnoksággal együtt), gárságra és a tanúságtételre. Miért? A szabad ember felelős azért, aki nem az. A szabadság és rabság egymástól való távolságára hívja fel a figyelmet a Kivonulás könyvének címadó története. A rabszolgaság Egyiptoma és a szabadság Palesztinája között a hatalmas Sínai-sivatag húzódik. Izrael népének negyven évre van szüksége, hogy megérlelődjék az átkelésre. Ez a szám szimbolikus, és nagyon hosszú időt jelent. De minél jobban előrehaladnak a sivatagban, annál inkább visszasírják azt az időt, amikor rabszolgák voltak. Akkor legalább megvolt a bérük, most pedig itt a bizonytalanság. Megdöbbentő a felejtés sebessége. Mózes végül eléri, hogy a nép kövesse, és eljusson az ígéret földjére, vagyis a szabadság hazájába. Lehetetlen kikerülni a sivatagot, nincs más választás. A választott népnek az az érzése, hogy a halál felé mennek, holott valóságban az igazi élet felé haladnak. Az ember nem alakulhat át anélkül, hogy át ne menne egyfajta halálon, hogy fel ne áldozna egyfajta boldogságstílust, mondjuk ki világo-és ministráltunk is, sehogyan sem értette, hogyan lehetett ezt megcsinálni, hiszen a táborban volt egy-két elvtársgyerek is, akik nem jöttek templomba velünk. Hogyan lehetett ezt megúszni? Akkor természetes volt, hogy azok nem jönnek, mert nem szoktak. Talán a község tisztességessége hatott rájuk; őszintén szólva már magam sem értem. Ebbe a táborozó gárdába bejutni Bizonyítvány és fizikum kérdése volt. Nem adták olcsón a strapát. Szóval, a mi táborainkhoz képest ezekben a szendvicsbeli úttörőtáborokban minden ej-haj csupa vidámság, szabadok, mint a madár, nem kötelező a napi jócselekedet, nem gyötrik őket tanulással, kemény túrákkal meg ilyesmivel, és ettől jó nekik, olyanok, mint a mókus fenn a fán. Se felelősség, se kötelesség. Az édesdeden semmittevők állítólag az összes magyar ifjúsági szervezet létszámának egyharmadát teszik ki, Barbie-babás világhoz való viszonyukkal. Bár élne még Béni bácsi! Akkor most ütné meg a guta, hogy látná, milyen remekül meg lehet szerettetni a lustaságot; hogy milyen szeretettel lehet költeni a kapun belül munka nélküli szülők nosztalgiázása árán a lomposság fenntartására, mert arra is nevelni kell. Ahol hülyeség van, ott hülyeség van — mondaná —, ezek nem fogják őket eltartani soha, aki megvénül, mehet a szemétre. Arra a csudára, hogy amikor a tömeg Barabást kiált, az összességében is Barabásnak hangzik, nem szólna semmit, hiszen ez így logikus. Az ártana meg neki, amiért csak Barabás jut eszükbe. Szitányi György san: az önző boldogságot a szabad ember boldogságáért. Dosztojevszkij: Karamazov testvérek című regényében az inkvizítor szájába adja a tapasztalatot: „Ha a nép választhat a boldogság és a szabadság között, ó jaj! képes rá, hogy inkább a boldogságot válassza.” Egy olyan nép boldogságát, mely semmiért nem felelős, nem vesz részt a nemzet életében, nem kell felelősséget vállalnia (felelősséget, mely nélkül nem ember az ember!), hanem beéri valami egészen középszerű tengődéssel, csak legyen lakása, ruhája, kosztja. Amikor választani lehet boldogság és boldogság között: a puszta boldogságot választjuk a szabad ember boldogsága helyett. Kilépve a kapun Magyarország polgárai lesztek. Azt mondjuk: sivatagon átvonuló és feledékeny, elbizonytalanodó nép történelmébe kapcsolódtok be. Elgyengült lelkű, megfáradt embercsoportok mellé kell állnotok, ébren tartva a szabad ember boldogságának eszméjét és reményét. így legyetek történelemformáló polgárokká! Maradjatok meg szabadnak, hogy igazán boldoggá is lehessetek, másokat is azzá téve. Isten veletek! Két évvel ezelőtt egy szerény kiadvány szerzőjeként kijutottam Izraelbe. No nem én, csak a könyv, melyben horgászélményeimet kötöttem csokorba. Ezekre az írásokra reagált egy Pestről elszármazott úr, R. Benny (a teljes nevét érthető okokból nem írom ki), aki 1994 végén, kamaszként, a csodával határos módon menekült meg a haláltól. Egy óvatlan pillanatban kilépett a sorból, megbújt egy szögletben, s innen nézte végig, miként lövik a rakpartról a Dunába hitsorsosait, a nyilaskeresztes Szálasi-legények. 1945 tavaszán elsők közt emigrált, s hosszas hányódás után érkezett Izraelbe, ahol elvégezte a katonai főiskolát, s nyugdíjba vonulásáig hivatásos katonatisztként szolgált. Benny első levelét még sok másik követte, melyekben már nemcsak horgászatról, hanem faji, vallási, történelmi és persze politikai kérdésekről is véleményt cseréltünk. Nem kétséges, barátom mélységesen elítéli a nácizmust, mely kiirtotta az egész családját. De ugyanígy nem szíveli a kommunizmust sem. Erre utal a május 18-án kelt levele, melyben a magyarországi választások első fordulójának eredményeit minősíti, pontosabban azokat a volt honfitársakat, akik mit sem tanulva az elmúlt negyven év eseményeiből, újfent a gulyáskommunizmusra voksoltak. Sorai igen tanulságosak, ezért úgy döntöttem, hogy utólagos hozzájárulásával levelének egy részét megosztom az olvasókkal. „A magyar választások eredményei csak részben leptek meg. Mivel alaposan tanulmányoztam, tehát ismerem a Cseka, GPU, NKVD, Ávo és a Securitate jellegét, tevékenységét, engem már semmi nem lep meg. Annak idején nagyon is furcsálltám, hogy az AVH (mögötte nyilván a KGB) olyan csendben és simán hajlandó volt elengedni a pórázt és nyakörvet. Hasonló okokból, nem csodálnám, ha talán már a közeljövőben hasonló hírek érkeznének a levitézlett Szovjetunióból is. Már régóta az a véleményem — s ezt kivált a romániai események látszanak igazolni —, hogy a kelet-európai kommunista pártok jó előre elkészítették a házi feladatot, és alaposan felkészültek a rendszerüket leváltó eseményekre. Szerintem évtizedek óta földalatti pártszervezetek működnek, azzal a feladattal, hogy szükség esetén ún. párhuzamos ellentámadást hajtsanak végre, és a helyzetnek megfelelően elnevezett és arra szabott új ideológiával ismét kezükbe ragadják a hatalmat. Ez történt Romániában, és ugyanez, de elegánsabb módon készül történni Magyarországon. Személy szerint egy percig sem hiszem, hogy az 1956-os eseményeket és a magyar—szovjet „barátság” tankokkal való visszaállítását megélt magyar társadalom az elmúlt négy év során „észhez tért”, s a mostani választásokon önszántából kívánja a fejét ismét iga alá hajtani. Ez valami fatális tévedés! Létezik, hogy ugyanazok, akik olyan örömmel rázták le magukról a diktatúrát 1990-ben, most meggondolták magukat? Ilyen hamar és ennyire kiábrándultak a demokráciából? Rehabilitálnák Rákosit, Farkas Mihályt és követőiket, netán újra elátkoznák Nagy Imrét és társait?! Nincs olyan nép, amely önszántából lemondana szabadságáról és saját nyakába ültetne bármilyen elnyomást. Örökéletű diktatúra nincs! Számtalan példát találunk, miként süllyedtek a történelem szemetesládájába az elnyomó hatalmak. A Római Birodalom, Nagy Sándor, a tatár hódítók, Napóleon, a nyugat-európai kolonializmus, s japán és a náci rémuralom, s ugyanez a sors vár a kommunizmusra is. Népeket, országokat meg lehet hódítani erőszakkal, csellel, fortéllyal, ámítással, de az emberi szellem hosszabb lélegzetű, végül is lerázza magáról a brutális elnyomókat. Ami mostanában történik Magyarországon vagy Romániában, nem más, mint a kommunizmus utolsó rugdalózása. Szilárdan hiszem, hogy mindez csak idő kérdése. A történelemnek van ideje, a történelemben néhány év nem jelent semmit. Az idő és történelem összefüggéséről Willem van Loon azt írta: „Valahol északnak a legészakibb csücskében van egy óriási szikla. Mérföld a hoszsza, mérföld a szélessége. Erre a sziklára minden évezredben egyszer leszáll egy kismadár és megcsiszolja a csőrét. Amikor majd ettől elkopik a szikla, akkor telik le a történelemben egy másodperc.” Bárhogy is végződjön a választás, ne adjátok fel, az idő nektek dolgozik. Akik a demokráciát választottátok. Tessék harcolni, és komoly, felelősségteljes alapossággal felkészülni a jövőre.” A levelet közreadja Matula Gy. Oszkár Isten veletek!*
