Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-31 / 125. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1994. MÁJUS. 31., KEDD Beszélgetés a FICE magyarországi egyesületének elnökével Sok a vitás kérdés a gyermekvédelemben Pusztazámori fejlesztések Olcsó telkek részletre Gyermeki jogokkal, azok nevelőotthoni keretek között való érvényesülésével foglalkozó regionális konferenciát rendeztek csütörtökön az Aszódi Fiúnevelő Intézetben Pest, Nógrád, Jász-Nagykun- Szolnok megyéből érkezett nevelőotthoni gyerekek és pedagógusok részvételével. A rendezvényen jelen volt Blumenfeldné Mikola Júlia, a Nevelőotthonok Nemzetközi Szövetsége (FICE) magyarországi egyesületének, a konferencia szerzőjének elnöke is, aki készséggel válaszolt lapunk kérdéseire. — Lévén, hogy az aszódi konferenciát megeló'zően az ország több más régiójában is sor került a közelmúltban hasonló eszmecserékre az egyesület szervezésében, bizonyára van már némi tapasztalatuk arról, mennyire ismerik jogaikat a nevelőotthonokban élő fiatalok. — Jómagam három gyermekjogi konferencián vettem részt néhány hét leforgása alatt — folytatta Blumenfeldné aszszony. — A résztvevők mindhárom esetben nevelőotthoni gyerekek és pedagógusok voltak, s valamennyien felkészülten, vitára készen érkeztek az eszmecserékre. Látható volt, hogy szőkébb keretek között korábban is beszélgettek már a rendkívül szerteágazó kérdéskörről. Hozzáteszem: az egyesület jó előre megismertette a részt vevő intézményekkel a tervezett témakört, s írásos vitaanyagot — az ENSZ gyermekek jogairól szóló 1989-ben megfogalmazott egyezményének kivonatát is rendelkezésükre bocsátotta. — Az ENSZ-konvencióhoz — három évvel megszületése után — hazánk is csatlakozott, ám ennek jogrendszerünkben még nincs nyoma. Mi lehet ennek az oka? — kérdeztem. — Az, hogy rengeteg vitás kérdés van a gyermekvédelem területén. A családvédelmi, a közoktatási, a gyermekvédelmi, valamint az egészségügyi törvényt feltétlenül ki kellene egészíteni gyermeki jogokról szóló paragrafusokkal. Reményeim szerint a közelgő új parlamenti ciklusban meg is teszik ezt a honatyák. — Szóljon, kérem, a Nevelőotthonok Nemzetközi Szövetsége tevékenységéről. — A szervezet 1948-ban alakult Svájcban. Létrehozását az indokolta, hogy a II. világháború következményeként nagyon sok, több százezer gyermek maradt árván, csatangolt elhagyottan Európa-szerte. Kezdetben az ő elhelyezésükről, nevelésük, oktatásuk koordinálásáról gondoskodott a FICE, később a csatlakozott nevelőotthonok szakmai hátterének biztosítása lett a fő feladata. Hazánkat, mely az ötvenes években csatlakozott a szervezethez, öt évvel ezelőttig egy néhány főből álló bizottság, azóta pedig önálló egyesület képviseli a FICE-ben. — Milyen anyagi háttere van az önök egyesületének? — Minden évben kapunk ugyan pénzt az államtól, ám ez rendre kevésnek bizonyul ahhoz, hogy céljainkat maradéktalanul meg tudjuk valósítani. Ezért évente két alkalommal, karácsony és anyák napja kapcsán adománygyűjtést szervezünk. — Végezetül egy szűkebb hazánkat érintő kérdés: mi a véleménye a Veresegyházon felépítendő gyermekligetről ? — A tervek ismeretében úgy vélem, hogy korszerű intézmény valósul meg Veresegyházon a közeljövőben, olyan, amely családias otthona lesz a gyerekeknek. Hozzáteszem: túl nagy lépésnek tartanám, ha a nevelőotthoni rendszert azonnal nevelőszülői váltaná fel, ahogy sokan hirdetik. (ribáry) Pusztazámor polgármesterével, Pátrovics Benedekkel a község fejlesztéséről, az új építkezésekről beszélgettünk a minap. Örömmel újságolta, hogy végfe lehetőség nyílt a polgármesteri hivatal felújítására és bővítésére. Megszűnik az az állapot, melyben a hivatal épületében működött eddig a posta és az orvosi rendelő is. A rendelő egy elkülönített részbe kerül, külön bejárattal, a posta pedig a falu centrumában, egy felújított épületben kap helyet. így a hivatalban felszabadul néhány szoba, amire eddig is igen nagy szükség lett volna. Kétmillió forintba kerül majd a központi fűtés és a gáz bevezetése. Ezzel is korszerűsödik az eddig oly elhanyagolt épület. Bővítik a helyi épületet, s ennek a beruházásnak az eredményeképpen egy szép és modem házasságkötő teremmel lesz gazdagabb a falu. Erre is nagy szükség van, mert sok a fiatal a faluban, és sokan itt is maradnak, nem költöznek el a városba. A felújítások között szerepel az általános iskola szolgálati lakásának renoválása, a gáz és a fűtés bevezetése is, hogy az itteni pedagógusok is kulturáltabb környezetben készülhessenek másnapi teendőikre. Pátrovics Benedek polgármestertől megtudtuk azt is, hogy ősztől 37 új telket kínálnak megvételre a faluban kedvező feltételekkel: 35 százalék előleg befizetése után egyéves kamatmentes részletfizetéssel már telket lehet vásárolni, olyat, ahol egyelőre a víz és a gáz be van vezetve, sőt lehetőség lesz az áram bevezetésére is. Ezek azonban még csak tervek, hiszen a testületi ülésen még meg kell szavazniuk a képviselőknek ahhoz, hogy őszre valóban megkezdődhessen a parcellázás, amire már engedély is van. így még több fiatal telepedhetne le Pusztazámorban, ahol az ifjúság sok segítségre számíthat. S. A. Kuláklistáról munkaszolgálatra Beszélgetés Pauló János domonyi nyugdíjassal — 1949-ben egyéni gazdálkodók voltunk édesapámmal együtt — kezdi élettörténetük tragikus szakaszának elbeszélését a ma már nyugdíjas, betegeskedő domonyi nyugdíjas, Pauló János. — Volt két lovunk, új vetőgépünk, boronafogasunk, ekénk. Minden felszerelésünk volt, ami a háztáji mezőgazdasági munkához kellett. — Családjukat Domonyban elsőként vették kuláklistára. Mikor? — 1950-ben. A szüleimmel egy néven volt a 24 hold föld. Szüleimnek — id. Pauló Jánoséknak két gyermekük volt; én 19 éves, a húgom pedig 12 éves volt ekkor. Tehát 1950-től elkezdtek sanyargatni minket. Például 5000 forintra büntettek meg bennünket azért, mert az udvarunkban lévő kutya nem volt megkötve. Másik nap megint jött a rendőr, és kérdőre vont bennünket, miért nincs az udvarunk összesöpörve, a hpmok miért nincs a padláson. És ez így ment nap mint nap. Jött a rendőr, és kaptuk a pénzbüntetéseket!... Arra ébredtünk: belepett a dér A padlásunkat lesöpörték, mindent elvittek! Semmink se maradt, még kenyerünk se!... 1951 júliusában elvittek katonának, munkaszolgálatosnak. Ennél még talán a börtönbüntetés is jobb lett volna, mert ott legalább éhen pihentem volna! De itt' éhen dolgoztattak minket! Cikóriakávén éltünk, mert étel helyett azt adtak. Betont hordtunk az építkezésnél, nagyon nehéz munkát végeztünk. Én bírtam, mert parasztgyerek voltam. Az okos, tanult, de gyenge fizikumú katonák összeestek, megbetegedtek. Szörnyű dolgokat műveltek velünk! — Hol teljesített munkaszolgálatot? — Nyíregyházán építettünk laktanyát, utána kijártunk Polgárdra, ahol hizlaldát építettünk. Amikor munkaszolgálatos voltam, született meg a második kislányom, de nem engedtek haza még látogatóba se!... Egy év után áthelyeztek Újfehértóra, ahol nagy benzintartályokat fektettünk le, és felépítettünk egy laktanyát. Barakkokban aludtunk. Arra ébredtünk, hogy deresek, havasak vagyunk. Alighogy leszereltem a katonaságtól, a vesémet ki kellett venni. Amikor Újfehértóról eljöttünk Diósjenőre, sokan már betegek voltunk. A koszt gyenge volt! A minisztériumba eljuttattunk egy panaszlevelet. Utána jobb lett valamivel a helyzetünk..; — És amikor leszerelt, mi várta magát otthon? — Otthon addigra minden tönkrement. A földjeinket szét-Idősb Pauló, a domonyi kulák osztották azok, akik a téesz vezetőségébe kerültek; a beadást meg ránk erőszakolták. így volt! Sok volt az adó, a beadás! Eladtunk a jobb földből, hogy kitisztázzuk az adósságot. Édesapám elment Aszódra — a Csapó nevezetű adóügyi előadóhoz —, aki azt mondta apámnak, hogy most már minden ki van fizetve; nyugodtan aludhat. Egy hét se telt bele, újra annyi adósságunk volt, mint azelőtt! Olyan tanácselnök volt Domonyban, aki se írni, se olvasni nem tudott, csak keresztet rakott a neve helyett, de ellenben minket sanyargatni, rendőröket hozzánk irányítani, azt tudott — Ungi Istvánnak hívták. Mi voltunk egyedül a faluban, akiket így tönkretettek! Elvitték még az ingóságainkat is! Amikor munkaszolgálaton voltam, már semmink nem volt, ott volt a súlyos beteg anyám, kishúgom, feleségem és két kislányunk. — Mi történt édesapjával? — Édesapámat 1951 őszén hízóeladásért elhurcolták és elinternálták. Előbb a Markóban volt három hónapig. Elítélték a leadásért, mert kulák volt. Ezért két évet kapott. Kikérte magát dolgozni, így elvitték Dunaújvárosba, Rácalmásra, ahol rabként dolgoztatták. Amikor engem és édesapámat elhurcoltak, a feleségem volt otthon a három gyerekkel, a húgom 12 éves volt, meg a beteg édesanyámmal, akit nem bírtunk kezeltetni, mert nem volt rá pénzünk. A feleségemet noszogatták, hogy vesse be a földeket, mert ha nem lesz elvetve, megbüntetik és elvitetik. Nem bírták a munkát, hiszen férfi nem volt a háznál, így büntetésből beteg édesanyámat elvitték az aszódi tanácsházára, ahol adtak neki gereblét, kapát, hogy az udvart takarítsa. De nem bírt semmit csinálni, mert tüdőbeteg volt (nem volt már 30 kiló sem). A feleségem ment utána a három kiskorú gyerekkel, hogy hazahozza őt. Sírva mondta az illetékeseknek, engedjék haza, hiszen úgyis beteg. Az acsai Zima nevezetű nyomozó volt ott, aki azt mondta, menjen haza, mert neki jogában áll őt is elvitetni, állami gazdaságban dolgoztatni, és a három gyereket pedig elviteti a menhelybe. A feleségemet székkel kínálta, ő viszont édesanyámnak adta át a széket. Zima azt felelte: ő nem ülhet le, mert meg van büntetve. Kirántotta édesanyám alól a széket. Három nap és három éjjel kinn hagyták az udvaron. A harmadik éjjel jött haza... Könyörögtem: írja alá! Amikor le akarták szedni a falról a rózsás tányérokat, édesanyám baltát fogott. A bútorainkat is kocsira akarták pakolni. Ekkor már Kalmár nevezetű volt Kartalról a tanácselnök: lakót tettek a házunkba. Az udvarunkban ingyen borátvétel volt. Édesapám a két év büntetésből egy év és hat hónapot töltött le. Rácalmáson a büntetőtáborban dolgozott. Hála Istennek, amnesztiát kapott, és hazaengedték. Nem tudta mi vár rá itthon. Újra elkezdődött az üldözés, a verés, a sanyargatás. Mert minket tettek tönkre legjobban a faluban. Velünk akarták legelőször aláíratni a tsz-be való belépést. Azt akarták, édesapám adja be a földeket, a gazdasági felszerelést. De ő inkább tűrt. Azt felelte: ő nem kapta, hanem a szüleitől örökölte a földet, és azok megdolgoztak a földért. Inkább belehal, de nem ír alá semmit. Erre kivitték őt — másokkal együtt — egy kocsival a határba, megverték őket. Ez így folytatódott minden-Ifj. Pauló, munkaszolgálatos nap. Egy éjjel felzörgettek kétszer is. Szegény apám betegen feküdt, vizes borogatás volt a fején, és már nagyon félt. Hatan berontottak, részegek voltak — a pálinkaszag csak úgy bűzlött belőlük... Este jöttem haza. Kérdem, hol van apám? Azt mondja a feleségem, hogy a tanácsházán le van zárva, és addig nem engedik haza, amíg alá nem írja a papírt. Szaladtam a tanácsházára. Nem engedtek be. Erre betörtem az ajtót, így hoztam haza az apámat. Másnap már én könyörögtem neki: „Ezt már nem lehet kibírni, amit csinálnak velünk! Szégyen, nem szégyen, magát már tönkretették, agyonverték, börtönbe zárták. írjon alá, apám!” De mit szólnak a testvéreim, a falu? — kérdezte erre apám. Mire azt feleltem neki: a falu nem tudja, maga mit kapott és mit szenvedett, meg én is! Sírt az egész családunk otthon. Már nem volt semmink! Nem volt mit ennünk, így lettünk mi — a Pauló család — a falu áldozatai. Bekényszerítettek legelsőként, s utánunk jött aztán a többi gazdálkodó. Nagy árat fizettünk! Lejegyezte: Sári Katalin
