Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-30 / 124. szám
_§ PEST MEGYEI HÍRLAP MAGYARORSZÁG 1994. MÁJUS 30.. HÉTFŐ 3 Amíg hagynak minket A négy éve letűnt baloldali diktatúrában a tisztességes írók, újságírók és általában-az írástudók egy része néma volt. Nem azért, mert nem lett volna miről beszélniük, hanem azért, mert amit megírtak volna, az abban a formában nem jelenhetett meg nyomtatásban. Ami viszont elfogadható lett volna a rendszer számára, ahhoz nem voltak hajlandók a nevüket adni. Inkább más „pályát”választottak, nem egy esetben vállalva a fizikai munkát is, mert nemzeti öntudatuktól, szellemi önbecsülésüktől és erkölcsi tartásuktól távol állt, hogy csatlakozzanak az idegen értékeket kiszolgálók széles hadához. Nemrég megdöbbentett a Nap Tv egyik adásában Forró Tamás kijelentése, amelyben kollégáinak egy részét — nemes egyszerűséggel — harmadrendű újságíróknak minősítette. Nos, nem nehéz kitalálni, kikről is van szó. Feltehetően ide tartozik Sándor András és Török Bálint, Kása Csaba és Benedek professzor, Deregán Gábor és Bánó Attila, Bor Ambrus és Vödrös Attila, vagy a tévéből az ugyancsak nemzeti elkötelezettségű Murányi László és Stefka István, Chrudinák Alajos és Pálfy G. István csakúgy, mint Moldoványi Ákos, és a sor még hosszan folytatható. Ugyanakkor nyilván az élvonalbeli újságírók közé soroltatik Bölcs István, Mester Ákos és Bánó András, de lehet, hoy újra találkozunk a képernyőn a hajlongó elvtárs-úrral: Hajdú Jánossal is... (no és természetesen az élvonalban lesz a legkedveltebb napilap társulata is). Mi pedig? Tesszük tovább a dolgunkat — amíg hagyják. Továbbra is képviseljük a magyarságot megtartó — és egyedül megtartani képes — irányvonalat, a nemzeti-keresztény szellemiséget, mert megmaradásunkon kívül ez az egyetlen lehetséges út vezet a kibontakozáshoz, az Európához való felzárkózáshoz. Tesszük a dolgunkat, szolgálunk, amíg tudunk, amíg hagynak bennünket. És inkább vállaljuk a megpróbáltatásokat, mint hogy „harmadrendű” tolláinkkal egy letűnt rendszer politikai tetszhalottjainak aszszisztáljunk. Horváth László Százhalombatta Kampánycsend-csel Kalász-találkozó Gyálon Legyünk erősek a hitben A szentmisét Keszthelyi Ferenc megyés püspök celebrálja Erdó'si Agnes felvétele Megsértette a kampánycsendet az egyik hirdetőújság Mátészalkán — közölte az MTI-vel a város jegyzője. Kelemen Barnabás elmondta, hogy a kerületi választási bizottság megállapítása szerint a lapot — melyben az MSZP és az SZDSZ reklámja is olvasható — péntek helyett szombaton, illetve vasárnap is terjesztette az egyik alkalmi munkát végző diák. A fiatalember azzal védekezett, hogy pénteken az eső miatt nem tudta az Arany hajú, kék szemű csöppség törli ki szeméből az álmot, amikor a vaku villanó fénye kihuny. Az alig kétéves emberpalánta a maga módján megrökönyödve néz anyjára, hiszen nem tudja, hogy mi történik körülötte. — A horvátországi Baranyából, a zöld határon át egy éjszaka menekültünk — válaszolja érdeklődésünkre a barna fiatalaszszony. — Nem volt más megoldás, hiszen ha maradunk, férjemet besorozzák a szerb megszállók. Erről azonban ő sokkal többet tudna mondani — magyarázza, s ezzel mintegy elhárítja a beszélgetés folytatását. — Baja eshet apámnak, anyámnak, ha „azok” megtudják, hogy mi már régen Magyarországon vagyunk. Igen, féltem őket, mert akik feldúlták házainkat, mindenolvasókhoz eljuttatni a hirdetőújság valamennyi példányát, ezért vállalásának a hét végi munkaszüneti napokon tett eleget. A két párt elhatárolta magát a történtektől, és tiltakozott a lap miatt. A választási bizottság — mivel úgy tartotta, a néhány hirdetőújság későbbi kézbesítése aligha befolyásolja a szavazás eredményét — azzal zárta le az ügyet, hogy felhívta a pártok figyelmét a hasonló esetek elkerülésére. re képesek. Még arra is, hogy akár itt utolérjenek bennünket, és ártsanak az egész famíliának. — magyarázza bocsánatkérően a fiatalember. — A két és féléves itt-tartózkodásunk távlatában nem tudhatom, hogy milyen a helyzet a Dráva túlsó partján, ahol most a megszálló szerbek az urak. — Kezdetben rettenetesen nehéz volt a menekülttáborban. Fiatal vagyok, dolgozni szeretnék, de nem lehet. Szakmámmal szinte bárhol elhelyezkedhetek, s mégis... Már arra is gondoltunk, hogy továbbmegyünk, valamelyik nyugati országba. Az útlevelem érvénye azonban lejárt, és csak akkor kaphatok újat, ha a horvát hatósá-Magasztos pillanatokban, felemelő élményben volt része annak a mintegy kétszáz embernek, akik Kalász-találkozóra gyűltek öszsze szombaton délelőtt a gyáli katolikus templomban. Az ünnepi esemény fényét emelte, hogy a szentmisét Keszthelyi Ferenc megyés püspök celebrálta, melynek keretében tizenhét idős, Veresegyházról érkezett Kalász-tag fogadalomújításra is sor került. Ezután a püspök atya — összefüggésben azzal, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete 1994-et a Család évének nyilvánította — áldását adta a helyi és Pest megye más településeiről összesereglett Kalász-családokra. A szentmisét követően Nényei Gáborné, hat gyermeket nevelő Kalász-édesanya szólt a megjelentekhez. Megható beszédében többek között a családokgok erre engedélyt adnak. Mindenféle kapcsolat és ismeretség felhasználásával igyekeztem rendezni a dolgot, de azóta is csak hitegetnek. Persze, nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudjam, miért ez a huzavona. Nem szolgáltam a horvát hadseregben sem, nem akartam a túloldalra lőni, hiszen ki tudja, talán éppen egy magamfajta, erőszakkal harcba szólítottat találok el. Inkább a menekülést választottam. S ebben a nagy felfordulásban még a családi ügyeinket sem rendezhettük tisztességesen. Ugyanis — mondja némi szégyenérzettel, mintha ő lenne mindennek az oka — még nem esküdtünk meg, pedig a kislányunk is megszületett. Kelnak a társadalomban betöltött kiemelkedő szerepét és a szülők példamutatásának fontosságát hangsúlyozta. Kitért arra is, hogy elsősorban az anyák és a nagymamák feladata az, hogy szívük melegével és féltő szeretetével őrködjenek gyermekeik, unokáik erkölcsös, lene a mi anyakönyvi kivonatunk, de nem tudjuk beszerezni. — És éljük egyre hoszszabbodó napjainkat ebben a bizonytalanságban. Munkát nem vállalhatok, csak a bennünket felkaroló szolgálattól kapunk olykor némi segélyt és foglalatosságot. Éppen annyit, hogy ne érezzük magunkat teljesen feleslegesnek, kitartottnak. — Saját otthont teremteni, új hazát találni? Aligha lesz lehetséges. Volt nekünk otthonunk és hazánk is, most pedig valahol az élet senki földjén tengődünk. Jó volna újból látni az egykori Jugoszláviában levő baranyai dombokat. Akár alapjaiból felépíteni újból a családi házat. De most erre még gondolni is hittel áthatott nevelése felett. A Kalász-csoportok a kora délutáni órákban a templom mellett felállított sátorban ültek asztalhoz. Ebéd után a program folytatásaként a találkozó résztvevői színes műsorral lepték meg egymást. K. M. nehéz. Eszékig eljuthatnánk, de oda sem szívesen megyünk, hiszen szülőfalunk alig néhány kilométerre van onnan. Szinte láthatnánk a templom tornyát is, ha ugyan még maradt belőle valami. És csak a szívünk fájna! Maradunk hát, s reménykedünk sorsunk jóra fordulásában. Most már az sem nagyon érdekel, hogy mi lesz velünk, pedig elég fiatalok vagyunk, hogy azt mondhassuk: előttünk az élet. De az már nem fontos nekünk. Hátha megsegít az Isten bennünket, és a kislányunk, mire megnő, emberhez méltó életet élhet. Monoton hangon, szinte érzelmek nélkül mondja el mindezt a fiatalember. Mint akinek már minden mindegy. A lélek meggyötörtsége, a bizonytalanság és a hontalanság is. Both Mihály Hősök napja A Hősök napja alkalmából tegnap Miskolcon, a Hősök Temetőjében kopjafaavató ünnepséget rendezett a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségének Borsod- Abaúj-Zemplén megyei Szervezete. A második világháború és az azt követő években a hadifogságban és deportálásban elhunyt hajtásaikra emlékeztek. A rendezvényen részt vettek a hadifogoly- és kényszermunkatáborok borsodi túlélői, az erőszak és a jogtalanság áldozatainak hozzátartozói és igen nagy számban Miskolc és a megye együttérző lakói. Lesz erőnk Amikor szegény anyám ’92 decemberében meghalt, ifjúkori barátom, Sára Bernadett az alábbi üzenetet küldte Ady Endrétől: „Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten”. Az üzenet megnyugtató volt, lelket öntött belém, amiért nem tudok elég hálás lenni, s akkor, a tragédia után pár héttel, pontosan karácsonyra már megírhattam azt a tárcámat, amelynek a címe ez volt: Boldog vagyok, s ez így van rendjén. A történet nem véletlenül jutott eszembe tegnap délelőtt, miközben az ország szavazni ment. Nem, hiszen minden bizonnyal megint abban az állapotban leszünk, amelyben Isten csöndes ölelésére olyan szükségünk lesz, mint az éhezőnek egy falat kenyérre. így lesz, amit jól bizonyít: gyakornokunk az egyik hetilap viccét mutatta nekem alaposan megbotránkozva. A vicc pedig így szólt: „Mohamedán Magyarországot akartam! — Szulejmán”. Nos, az ízléstelenségnek ez a formája is bizonyítja, alapos munkát kell magunkra vállalni a következő években, menteni kell, ami érték, ami menthető, és boldognak kell lennünk, hogy sokan vagyunk, akik hisszük és valljuk, a nemzetnek magára kell találnia, s föl kell végre fedeznie, hogy van ereje az Európában szokásos normák szerint talpra állni. Úgy ahogy azt megtette tatárdúiás, török hódoltság, német fennhatóság közben és után. Hisszük, hogy a talpra álláshoz szükséges energiák még nem vesztek el, és a kellő pillanatban felszínre fognak k«rülnifvMräs) Leszavaztunk Szabad György, az Országgyűlés elnöke és felesége a XI. kerületi Ménesi úti szavazóhelyiségben adták le voksukat — még reménykedve... ' MTI-felvétel Hontalanul, bizonytalanságban
