Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-20 / 117. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁJUS 20., PÉNTEK J3 A Duna partján A kiáradt Duna lassan viszszahúzódik medrébe. Az árterületen kis tavacskák csillognak a verőfényben. Jönnek az emberek, ki kocsival, ki gyalogszerrel. Kezükben háló, horgászbot, de van, aki nem hozott csak egy szatyrot. A vízben a sok bennrekedt hal. Van, aki horoggal fogja, van, aki hálót merít. Nők felgyűrt szoknyával térdig a vízben, hol nekiiramodva, hol lesben állva s hirtelen a vízbe csapva fogják a halat. Gyerekek a parton futkároznak, nevetnek, játszanak. A nagyobbak közülük beállnak a felnőttek közé. Nagy mulatság. És én mégis szomorúan nézem. Ez nem lehet sport. Ez nem lehet szórakozás. Ez valami egészen idegen dolog. Ez a bajbajutottak nyomorúságának kihasználása. Amikor bajba jutunk, nagyon várjuk a segítő kezet. A segítség, az irgalom csak emberek között kötelező? Lovagias, nemes csak az emberrel lehet az ember? Amilyen mércével mérsz, olyannal mérnek neked is! Ez általános érvényű tanítás! A lelőtt gépből kiugró pilótára nem szabad lőni. A fogságba esett katonát védi a genfi egyezmény. A sebesültet, ha barát, ha ellenség, ápoljuk. Félő, hogy ha csak embertársainkkal tartjuk be azt, hogy segíteni kell a bajba jutottakon, kicsillan a nemes elvek mögül az önzés, a viszonzás reménye. Az az igazi, ha azon segítünk, aki soha nem tudja meghálálni. Milyen szép lenne, ha ilyen tavak láttán segítő emberek jönnének össze. Sürögve-forogva hordanák a bajbajutottakat vissza a nagy vízbe. Micsoda öröm lenne ez saját maguknak. Életeket menteni! Elültetni a jóság magját. Látni a megmentett megkönnyebbülését^ Csodálatos érzés. És nagyobb reménnyel nyújthatnánk a bajból kezünket embertársaink, vagy netalán az Isten felé. „Nem lesek, tőrt vetve, rád; Mindegy, ellen vagy barát, Éhező vagy, ez elég: Vedd a falatom felét.” Keszy Péter Budaörs Baloldali egység Egy sok mindenről árulkodó idézet a korabeli sajtóból: „A 200-300 százalékos lapáremelések folytán még a (...) nagy sajtóorgánumok is elvesztették előfizetőik majd’ felét. Tehát megnőtt a tévé, mint közvélemény-formáló infomációszolgáltató faktor viszonylagos jelentősége. És ezt az eszközt a pártállami vezetés soha nem adja ki a kezéből...” (Népszabadság, 1991. I. 7., Egy „nézettel” kevesebb). Három éve írták le ezeket a sorokat. Emlékeznek a Hankiss Elemér pozícióban tartása körüli szívós és elkeseredett politikai kötélhúzásra? A rádiónál is ugyanezt tapasztalhatjuk. Érthető hát, hogy miért zárták soraikat oly szorosra a „liberálisok” és a kommunista utódpártok a közszolgálati médiumok „függetlenségének” és „objektivitásának” védelmezésében, s érthető, mire megy ki a játék a rádiós urak felkarolásában is. Nyilvánvalóvá vált, hogy az elbocsátottak érdekében „mesteri” kampányt folytató politikai pártok alapállása, céljai és etikája között nincs lényegi különbség! A baloldali erők egységesek a tájékoztatás kulcspozícióinak védelmezésében. Ami érthető, hiszen a „liberálisok” és a szocialisták hatalmi érdekei közösek. Taál Márton Budapest Nem hittem volna... ' A választási eredmények megdöbbentettek; nem hittem volna, hogy ennyi jani-HISTÓRIA csár között élünk! A leköszönésre készülő kormány nagyon tisztességes munkát végezve, kitakarította a körülbelül 45 évi embertelen, népírtó politika után átadott országnyi szemétdombot! Most pedig alattomos — négy éve folyó — aknamunkával, szivárványos ígéretekkel megszédítve a hiszékeny népet, készülnek a hatalom visszavételére! (Hogy egy idő után, megszedve magukat — újra visszavonuljanak!) Nagy-nagy összefogásra lenne szüksége minden olyan pártnak, amelynek van Istene, nemzete, hazája, hogy május 29-én változtassunk ezen a tragikus helyzeten! Már nem vagyok fiatal; azt hittem, hogy ha van még néhány évem, azt nyugalomban élhetem le. Most pedig már elhagyott minden reményem. Mert bizton tudom, hogy sem a földünk, sem a házunk, sem az iskolánk, sem a nemzeti hagyományaink, sem az eddig folyósított anyagi támogatások nem lesznek biztosítva. Mernek-e majd követelőzni azok, akik eddig követelőztek, pedig tudták, hogy nem ez a kormány okozta veszteségeiket! Vagy memek-e követelőzni azok a munkások, akik a vállalkozóktól nem kapták meg a munkabérüket? (...) Kovács T. egy vendég Nagykőrösről (A teljes név és cím a szerkesztőségben) Köszönet Tisztelt Rocky Docky! A Pest Megyei Hírlapban örömmel olvastam, hogy ismét a nyertesek között szerepelek, s másnap már meg is érkezett Vácról a két tiszteletjegy. A Mr. Basary Groupja koncertjén nagyon jól éreztem magam, ezúton szeretnék köszönetét mondani a nyereményért. További jó munkát kívánok! Üdvözlettel: Varsányi Andrea Zebegény Benedek Elek Magyarok története nÉs Attila megköti a bé• két. Lemond a további harcról évi adófizetés fejében, hazamegy Hunnia földjére, fatomyos palotájába — meghalni. A Keletrómai Birodalom ellen készülődik, s e készülődés közben lepi meg a halál. Mielőtt indulna újabb világverő útjára, menyegzőjét tartja a szép Ildikóval. Szertelen kedvében a rendesnél több bort iszik, alvás közben megered orra vére, a torkába szálló vér megfojtja, s reggel halva találják Isten ostorát. A hun birodalom gyászba borul. Lovas vitézek száguldanak szét a halálhírével, a ‘'gyász jeléül levágott hajjal, felhasogatott arccal, néma fájdalommal állják körül a holttestet, melyet a síkság közepén, selyemsátor alatt tesznek ki közszemlére. Csak a hun énekesek gyászdalai törik meg a halálos csendet. A nagy király nagy tetteit dicsőítik a gyászdalok, melyek, Jordanes feljegyzése szerint, ilyenformán szólhattak: Attila, Attila, hunok nagy királya, Mundzuk sarjadéka, híres maradvája! Te ura, királya szittyák s germánoknak, Valál hódítója a rómaiaknak: Napnyugatiaknak, napkeletieknek, Valál rémülete, valál iszonyata Te minden népeknek! De ha könyörögtek, megengesztelődtél, Adófizetéssel te megelégödtél. Mindez nagy dolgokat te megcselekedted, Ez világnak hódítását mind te végbevitted S sebzetlen maradtál! Ármányság, árulás meg is meg nem ejtett, Sűrű sok ellenség el sem is veszejtett. Haj! mégis meghaltál! Valál vigasságban, fekvél nyoszolyádban, Puha nyoszolyádban, tornyos palotádban, Meglepett a halál a te mély álmodban, Hunok nagy királya, Mundzuk maradvája! Hajh! ki mondja ezt halálnak, Az orozva járó álmát! Halál, halál, csendes halál, Nem vagy te igazi halál! Rajtad bosszút nem állhatunk, Beléd kardot nem márthatunk. Halál, halál, csendes halál, Nem vagy te igazi halál! Nem asszonyi siránkozással és könnyekkel, hanem férfiak vérével gyászolták a „híres vitézt”. Holtteste fölött nagy tort ültek, aztán zárták hármas koporsóba, arany-, ezüst- és vaskoporsóba; fegyvereit, ékszereit melléje tették, kedves paripáját, leghívebb szolgáit ősszittya szokás szerint leölték, vele együtt temették éjnek idején egy közös sírba, s emeltek föléje magas halmot. Még ki sem zöldült ez a magas halom, összeomlott a hunok birodalma, világverő nagy hatalma. Kitört a viszály Attila fiai közt a hatalom fölött, s a meghódított népek egyszerre felemelték fejüket. Itt volt a kedvező alkalom: megdönteni a hunok világhatalmát. Több ütközet után Pannóniában, a Netád-patak mellett volt a döntő ütközet. A gepidák, gótok, svévek, rugiók és herulok egyesült hadereje tönkreverte a hunok s a velük szövetkezett népek seregét. Ebben a csatában esett el Ellák, Attila legidősebb fia s vele vagy harmincezer vitéz. A megvert sereg visszahúzódik az Al-Duna és a Dnyeper mellékére. Amott, Kis-Scythia végén három fia telepedik meg Attilának: Imák, Emnedzur és Ultzindur, a Dnyeper mellékén pedig Dengesik, ki 459-ben a keletrómaiak ellen viselt hadjáratban esett el. Az ötödik század vége táján már mind a déloroszországi síkságon tanyáznak a hunok. * Meghalt a világverő Attila. Alvás közben orozva lepte meg a halál. Megeredt az orra vére, s a világverő király megfulladott a vérében. Gyászba borult a hunok rengeteg birodalma. Hogy aki vérét ontá annyi vitéznek, envérében haljon meg! — keseregtek a népek. — Meg sem áldhatott minket! — keseregtek a fiai. Hármas koporsóba tették a testét: arany volt az első, ezüst a második, vas a harmadik. Folyó partján mély gödröt ástak, le a víz feneke alá. Ide eresztették le a hármas koporsót, s hogy emberi kéz meg ne háboríthassa, s meg ne tudhassa senki, hogy hová temették: rabszolga népekkel ásatták a sírt, ezek földelték el, s egymást meg kellett ölniük... Meghalt a világverő nagy király, s ím, egyszerre megmozdultak a legyőzött népek. Ám jól tudták, hogy nem bírnak másképp a vitéz hunokkal, csak ha egymás ellen tüzelik Attila fiait. Az ármányos Detre volt a bujtogató. Ez mindig homlokában hordotta a nyilat, melyet Bendegúz lőtt volt belé. Homlokában a nyilat s szívében a bosszút. Két fia volt Attilának: Aladár és Csaba. Hol Aladárt, hol Csabát tüzelte a másik ellen. — Téged illet a királyság, te vagy az idősebb — tüzelte Aladárt. — Te vagy a vitézebb, téged illet — tüzelte Csabát. Es kétfelé szakadott a hunok népe. Testvér testvérre emelte a kardját. Rettenetes volt a testvérek csatája. Halomra hullott a hun, elesett Aladár is: saját testvére ölte meg. A világverő seregből alig maradt egynéhány ezer, s még a fűszál is föltámadott a maroknyi hun sereg ellen. Nem volt maradásuk Attila földjén. — Menjünk vissza magyar testvéreinkhez — mondotta Csaba királyfi —, hívjuk el őket, s közös erővel majd újra elfoglaljuk az én apám földjét. Menjünk viszsza, de ne mind. Maradjon itt háromezer vitéz. Őrködjenek itt, amíg a magyar testvérekkel visszatérünk. Úgy lett, amint Csaba királyfi mondá. Háromezer vitéz kivált a seregéből, s letelepedett az ország szélén, a szép Székelyföldön. De mielőtt visszaindult Csaba Szittyaországba, áldoztak a tűznek, áldoztak a víznek, azután a levegőnek s végül a földnek. S megesküdtek mind a visszatérő vitézek Isten szabad ege alatt, hogy visszatérnek még a világ végéről is, ha a székelyeket ellenség támadná. Hírül hozza nekik azt a tűz; ha az nem: a víz; ha a víz nem: a levegő; ha az nem: a föld. S ím, alig indultak el, még a határig sem értek, a föld megrendült, búsan hajladoztak, integettek a fák, mintha mondták volna: vissza, viszsza, vissza, bajba’ van a székely! Úgy volt, ahogy a fák megjelezték. Megtámadták a székelyeket mindenféle népek. — Vissza! Vissza! — kiáltott Csaba. — Utánam, vitézek! S vágtattak a sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s úgy széjjelverték az ellenséget, hogy hírük-poruk sem maradt. Aztán megint elindultak Szittyaország felé. Mentek hegyeken-völgyeken által, erdőkön-mezőkön keresztül. S hát a hetedik napon, ahogy egy nagy folyóvizén át akarnak menni, egyszerre megdagad ä víz, kicsap a medréből, zúgott, bőgött rettentően, s mintha mind azt zúgta, bőgte volna: vissza, vissza, bajban van a székely! — Vissza! Vissza! — kiáltotta Csaba. — Utánam, vitézek! (Folytatjuk) A dömsödiek Szemere Bertalannál L848 tavaszán Magyarország nagy várakozással és reményekkel várta sorsának jobbrafordulását. De nem csak várta az ország népe tétlenül a haza felemelkedését, hanem szinte mindenki kész volt tehetségével szolgálni is azt. Dömsöd község lakóit is magával ragadta a lelkesedés és a tenni akarás vágya. A falu úgy döntött, hogy küldöttséget meneszt Szemere Bertalan belügyminiszterhez és a község lakóinak önkéntes felajánlásait átadják a kormánynak. 1848. május 20-án fogadta Szemere a falu küldöttségét. A találkozóról a sajtó is beszámolt: ,pi belügyminiszternél Dömsöd község küldöttei megjelenvén a haza oltárára letettek 1620 pengőforintot és 50 pozsonyi mérő rozst, melly 1620 pengőforint a dézsma előleges fizetésére krajezáronként több évek hoszszü során szereztetett, de amellyre — hála a törvényhozásnak — többé nincs szükségük. Egyszersmind 420 tagból álló őrseregök felfegyverkezjtetéséért esedeznek. Illy nép érdemes a szabadságra, mert az megvédeni is kész!”A közlemény Szemere aláírásával jelent meg, feltehetően ő juttatta el a Pesti Hírlapnak, amelyben megjelent. Dömsöd akkor is példát mutatott, mikor a harc elkerülhetetlen lett. A templom öreg harangját is odaadták ágyúnak, a falu fériai pedig tömegesen jelentkeztek honvédnek. A horvát csapatok elleni harcokban sokan közülük hősi halált haltak — tudjuk meg a Dömsödi emlékezet című, 1992-ben megjelent könyvből. Pogány György
