Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-20 / 117. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP IFJÚSÁG 1994. MÁJUS 20., PENTEK Honismereti „kutatók” Szigetújfaluban Ahol Reinisch Antal élete példakép Iskolatörténeti gyűjteményt hoztak létre a lakosság, a pedagógusok, a gyerekek — elsősorban a Szeltnerné Winhardt Ildikó tanárnő által vezetett Honismereti Kör tagjai — Szigetújfaluban. A gyűjtemény egyelőre a helyi Petőfi Sándor Művelődési Ház emeleti termében várja, hogy — valószínűleg az iskola egyik épületében kialakítandó — végleges helyére, egy „honismereti szobába” kerülhessen. Mert nem is csak iskolatörténetre terjed ki ez a gyűjtemény. Községük múltjában régi-régi időkre visszamenően búvárkodtak a gyűjtők. Megrajzolták a hajdani földbirtokosok, az Újfalussy család címerét, részben leírás, részben elképzelés alapján. Biztos adatokkal attól az időtől kezdve rendelkeznek, mikor a török hódoltság után, a XVIII. század elején új lakókkal, elsősorban német telepesekkel népesült be a község. Rövid iskolatörténet Az iskolában a tanítási nyelv a XVIII. században a német volt. Kiderül ez a veszprémi püspök 1771. október 21-i látogatásáról készült jegyzőkönyvből, s az is, hogy a tanító ekkor Weltz Károly, a tanulók létszáma huszonöt és mindnyájan katolikusok. Egy 1797-es jegyzőkönyvből megtudható, hogy a harminckét éves tanító, Sopler Lipót, „a munkáját elhanyagolja”. A következő, 1805-ös jegyzőkönyv már igazgatóként jelöli meg Reinisch Antalt, aki „mindig józan, élete példakép”. Tablókon helyezték el az ezeket közlő szövegeket, majd a tanítók szintén feljegyzésekből kideríthető névsorát 1742—1945-ig. Az 1872—1908-ig működött főtanítónak, Faigl Józsefnek a szigetújfalui temetőben álló síremléke fotóját láthatjuk, rajta kivehető a felírás: „Oly hirtelen elszólítattál tőlünk, édes atyánk, testi-lelki őrünk...” Visszanéző képek Különös bájuk van a régi iskolai csoportképeknek, melyekhez kérést mellékeltek: Kérjük segítségüket a nevek összeírásban. Össze is gyűlt jó néhány név, ahogyan magukat vagy másokat felismerték a húszas-harmincas évek kisgyerekeiben a falu mostani felnőtt lakói. Ott ülnek a gyerekek között a tanító nénik vagy tanító urak, egy fényképen pedig a szigorú tekintetű plébános úr is. Mondják, hogy Dörnbach Péter, aki 1930-ban kezdte tanítói munkáját Szigetújfaluban, megjelent a kiállítás megnyitóján. Sok képen ráismerhetünk Szecsó'i Sándor tanító úrra, aki 1916—1948-ig teljesített itt szolgálatot. Akik a század első felében voltak gyerekek, sem mindig csak tanultak. Madarak és fák napján az erdő-Osztály a harmincas években Szigetújfaluban. Az utolsó sorban (középen) a plébános és Szecsői Sándor tanító ben gyűltek össze az 1936-os fotó tanúsága szerint. 1938-as felvételről néz ránk a cserkész egyenruhás Kitzinger László. Leventék tettek 1940-ben hajókirándulást a Csepel-sziget körül — ezt is megörökítették. Palatábla és kalamáris Nem csupán szövegek és képek, tárgyi emlékek is kerültek a gyűjteménybe. Hátitáska, palatáblák, tintatartók (kalamárisok), tolltartó, tollak. Régi népi játékok, melyekkel a gyerekek persze kipróbálták hogyan lehet játszani, a lányok hagyományos német konyhába látogattak el, s élményeikről aztán németül számoltak be — hiszen ha már a múltat kutatják, milyen értékesebb hagyományra is találhatnának, mint őseik nyelve. A régi iskolai bizonyítványok fedelén ilyen feliratok olvashatók: Elemi népiskolai értesítő könyvecske, katolikus tanulmányi értesítő, Állami elemi népiskolai értesítő könyvecske, Polgári leányiskolái bizonyítvány, Elemi népiskolai bizonyítvány. Több közülük az 1927-es születésű Szeltner Emmáé, kinek az osztályzata mindig minden oldalon végig 1-es — vagyis tiszta kitűnő, hiszen nem mindig az 5-ös volt a legjobb osztályzat. S mi is lehetne az utolsó, mellyel a kiállításon találkozunk? Egy iskolai csengő. Ez még nem villannyal működött, leginkább egy karácsonyi csengőre eiplékeztet, csak annál jóval nagyobb. Azok lehettek a szép idők, mikor még ilyen csengők rázásával jelezték a tanórák és a „tízpercek” végét! Nádudvari Anna Megfesthető-e a fehér világ? Péceti gyerekek színes tablói Május 27-ig tekinthető meg a péceli művelődési házban az a gyermekrajzszakkör kiállítás, amelynek megnyitójára a gyerekek Lázár Ervin meseírót hívták vendégül. Az ifjú alkotókkal a Pécelre hazatelepült Sáfrány Magdolna festőművész és rajzpedagógus foglalkozik az elmúlt ősz óta. A nyugdíjas tanárnő éveken keresztül a budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban oktatott. A művelődési ház nyitott kapuján át messzire hallatszik a gyerekek zsibongása és a citeraszó, tudom tehát, hogy jó helyen járok. Az emeleti teremben színes tablók és kipirult arcok fogadnak, a kicsinyek láthatóan lámpalázasan viselik szüleik és tanáraik érdeklődő jelenlétét. Ä harmadikos Molnár Bianka társai nevében is mondja a köszöntőt: „Reméljük, hogy mindenkinek tetszenek a munkáink, mert mi nagy szeretettel készítettük a rajzokat. Abban a reményben, hogy a mi örömünket másokkal is megoszthatjuk... Októbertől járunk szakkörre rendszeresen. Örömmel jövünk, mert nagyon szeretünk rajzolni, festeni, és itt sokat tanulunk. Megtanultuk, az a fontos, hogy ki tudjuk fejezni, amit látunk, gondolunk és érzünk... Ervin bácsinak a meséit is megpróbáltuk lerajzolni, bizony nehéz volt a fehér és a piros világ megfestése”. Az író meglepődve fogadta a gyerekek munkáit. — A rajzszakkörre járók öt és tizenkét év közöttiek. A legegyszerűbb technikai ismereteket sajátítják itt el, azt tanulják meg, hogy miként bánjanak a ceruzával és az ecsettel, a zsírkrétával, a temperával és a vízfestékkel — mondja Sáfrány tanárnő, aki nagy szeretettel beszél tanítványairól. A gyerekek közül egyébként senki nem morzsolódott le, sőt, a kezdeti létszámhoz képest még többen is vannak. Egyébként a művelődési ház vezetőjének, Kiss Juditnak is „szívügye” ez a rajzszakkör. — Persze nem „csak úgy” festenek ám, hiszen portrékat is készítenek és igyekeznek minél jobban kifejezni érzelmeiket: a bánatot és az örömöket — fűzi hozzá a tanárnő. A rajzolásnak hihetetlenül nagy jellemformáló, nevelő szerepe van, mert megtanulják leküzdeni a nehézségeket, elviselni a kudarcot, felmérni saját képességeiket és nem utolsó sorban tisztelni a másikat. Megtanulják azt is, hogy mi az igazi érték. A tanárnő példákat sorol: egy testvérpár közül a fiatalabbik nyert díjat legutóbb egy váci rajzpályázaton, s a.kicsi nagyobb sikerét nővére igen nehezen tudta elviselni. Ám mégis megértette, hogy az eredetiség értékesebb, mint az, ha az amerikai rajzfilmfigurát lemásol. Egy másik gyermek nemrég azért zokogott, mert úgy érezte: nem sikerült a rajzán „az embereket felnagyítania”. Az elkeseredett kislány Magdi néni segítségével rájött: addig kell igyekeznie, míg végül sikerrel jár! Tibay Ágnes Rajzszakkör (Katona Zombori Mária rajza) Diákfilm- és videoszemle A Magyar Független Film- és Videoszövetség diákfilm- és videoszemlét rendez szeptember 9—11. között a Gazdagréti Közösségi Házban. A versenyt két kategóriában — általános és középiskolásoknak — hirdeti meg. A diákok tematikai és műfaji megkötöttség nélkül készíthetnek filmeket. Jelentkezni június 12-ig lehet a szervező egyesületnél és a szemle helyszínén. A nevezési lapokat iskolájukban is megkaphatják a gyerekek. Az alkotások leadási határideje szeptember 5. A szervezők vidéki tanulók munkáit is várják, számukra a szemle ideje alatt olcsó szállásról is gondoskodnak. Budaörsi „ősbemutató” Program és alapítvány a vak gyermekekért „A zene biztonságot ad és látnom segít vakságomban is” — volt a mottója a budaörsi művelődési házban Csathó István igazgató és az Agape Alapítvány szervezésében minap megtartott — fényképkiállítással egybekötött — rendezvénynek, melynek elsődleges célja Kokas Klára zenepedagógus munkásságának ismertetése volt. „Zenét tanítok,... a zene örömét, áhítatát, diadalát, mélységeit és magasságát, a lelket, ami a hangokban megszólal” — olvashattuk Kokas Klára, a Kodály Zenepedagógiai Intézet docensének gondolatait, aki több mint két évtizede dolgozik zenepedagógiai programján, mellyel egy sajátos módszert alkotott, s gyakorló pedagógusként is sikerrel alkalmazott itthon, Európa számos országában és a tengeren túlon is. E program keretében a fogyatékos gyerekek a szülőkkel és tanítókkal közösen élik át az igazi, tiszta zenét. Ebben a találkozásban a gyerekek nem kapnak megfigyelési pontokat, csupán találkozási lehetőséget, és így tanulják meg, hogyan fedezzék fel önmagukat, miként használják képzeletüket, hogy beszéljenek arcukkal, tekintetükkel, mozdulataikkal, érzelmeikből biztonságot merítsenek, tiszteljék a sokféleséget sorstársaikban, s az alkotás örömében elfogadják egymást, együttműködjenek. Gönczi Horváth Mária, az Agape Alapítvány képviselője saját tapasztalatáról számolt be: az ő fia szertelen gyerekből zenei „ráhatásra” lett másokra is figyelni tudó, fegyelmezettebb, érzékenyebb emberré. Emberibb emberré tenni az embert — hangzott el az előadás során, a nem csupán alliteráló felhívás az ország összes pedagógusához, hogy a művészet, jelen esetben a zene ezeknek a gyerekeknek is felszabadító öröm-forrása legyen. „A világ ismeretlen sötétség. Bach, Händel, Mozart, Chopin talán biztonság?” Kokas Klára módszere nem zenei tudományt, nem elméleti tudást plántál, hanem a zene iránti érzékenységet próbálja kialakítani, melynek sugallmaira a gyerekek eltáncolják, vizuálisan ábrázolják, vagy elmesélik képzeletszülte történeteiket. A különböző népzenei, komolyzenei szemelvények, melyek a barokk, a reneszánsz vagy akár XX. századi klasszikusok műveit szólaltatják meg, az önkifejezés és kapcsolatteremtés egy sajátságos lehetőségét teremtik meg ebben a közösségben. Erről győzött meg az a néhány perces videofilm és előadás, melyet világtalan gyerekek „táncoltak el” a zene örömöt, mosolyt fakasztó ütemére. Siményi Gergely kiállított fotói — amelyek szervesen egészítik ki az előadást — lelkiállapotok tükrei, szorongató, tiszta, szűk korlátok közé szorított lelkekéi, akik mozdulnak a zene, a számukra is elérhető örömök hívó hangjaira. Balázs Adina Nagy Zoltán kiállítása Álomvilág Isaszegen Június 14-ig tekinthető meg az isaszegi művelődési házban az a kiállítás, melyet Nagy Zoltán ifjú festőművészjelölt képeiből rendeztek. A megnyitón olyan Hamvas Béla — és Gulácsi Lajos — idézeteket hallhattunk, melyek a kiállító világához igen közel állnak. A miniatűr képek álomvilágot tárnak elénk a tárlat címe is ez: Alomvilág. Nagy Zoltán így vall munkájáról — Kezdetben fotózással foglalkoztam, de rájöttem, hogy azt a szorongó lírát, mely bennem él és melyet nem lehet lefotózni, csak így, festményen lehet megörökíteni. így érzékelhetőbbek a gondolatai. A fotó számunkra túl egyszerű, a festmény a mélyről feltörő érzékek birodalma, tehát mély tónusok jellemzik a képeimet is. A falon elhelyezett vásznak pedig azért ily kicsinyek, mert úgy érzem, hogy egy mikrovilágban élek, egy mikrokozmoszban, melyben a tájnak arca van. Nagy Zoltán festményeire (még) nem hatottak a nagyok, képei tisztán a saját alkotásai önnön lelkének megnyilvánulásai. S. A.
