Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-10 / 108. szám
_§ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁJUS 10., KEDD J3 Köszönjük a támogatást Tisztelt Főszerkesztő Úr! . Tájékoztatom, hogy a IV. „Anyám fekete rózsa” vers- és prózamondó találkozó döntőjét 1994. május 1-jén sikerrel zártuk. Levélben is szeretnénk megköszönni támogatását, melyet e nemes versengésnek nyújtott. Kérjük, legyen segítségünkre abban, hogy 1995-ben is sikeresen rendezhessük meg az immár országos versennyé váló vers- és prózamondó találkozót. Legyen támogatónk abban, hogy a rendezvény mozgalommá váljon. Tisztelettel: Dániel Kornél igazgató Erdőkertes Nem volt áruló a honvédség! Mécs Imre, az SZDSZ parlamenti frakciójának honvédelmi szóvivője, az Országgyűlés honvédelmi bizottságának alelnöke A honvédelem négy éve (1990— 1994) című kiadványban olyan nyilatkozatot tesz, amely arra enged következtetni, hogy a Magyar Honvédséget 1944-ben és 1956-ban tanúsított magatartásáért árulónak tartja. Mécs Imre ezt állítja: „Egészen más lett volna a helyzet ’56-ban, ha a honvédség a kormányt legalább megpróbálja megvédeni a beözönlő szovjet csapatokkal szemben. 1944. március 19-én pedig a németek a legcsekélyebb ellenállás nélkül foglalták el Magyarországot. Majd a Szálasi-kormány hatalomra kerülése szinte a hadsereg közreműködésével történt.” Nos, én nem vonom kétségbe Mécs Imre magas színvonalú katonai szaktudását, de kijelentései, amelyekből egyértelműen kitűnik nézete, amely szerint a Magyar Honvédség eddig minden alkalommal áruló magatartást tanúsított az elmúlt történelmi események folyamán, engem és valószínűleg mindazokat a hazaszerető katonákat, akik ezekben az időkben szolgálatot teljesítettek a hadseregben, mélyen megbántott, s egyben megalázott emberi mivoltunkban. Ezért minden ilyen irányú megjegyzéseit a leghatározottabban visszautasítjuk és kikérjük magunknak. Szeretném felhívni Mécs Imre figyelmét, hogy mi 1956-ban, mint a Debreceni Forradalmi Bizottmány vezetői (én mint a bizottmány titkára), igen behatóan foglalkoztunk azzal a gondolattal, hogy hogyan kellene megakadályozni a szovjet csapatok átvonulását a város, illetve a megye területén. Latolgattuk egy VAnyámék valahogy • elrendezték, hogy mehetek utánuk. A francia követség útján küldték meg az engedélyeket, a vízumot, de sajnos azok csak egy hónapos kinntartózkodást engedtek. Hát a szüleimmel való találkozásról keveset tudok mondani, mert nagyon megviselt minket. Szörnyű lelki állapotba kerültem és erről ma sem beszélek szívesen. Ne is kérdezzen erről, ha lehet. Anyámék egy ottani német parasztgazdánál dolgoztak, magyar cigányoknak mondták őket és igen nehezen indult az életük. Hamar fel is őrölte őket ez a keserves élet. Mikor tőlük hazajöttem, kértem vissza az ingóságainkat, de azt vágták oda nekem: nem voltak a szüleim a kitelepítési listán, minek hagyták el az országot! Örüljek, hogy nem lőtték apámat és engem agyon! Oda se engedtek a házunkhoz, amiben már egy bunyevác lakott a családjával. Jobbnak láttam eltűnni a faluból, s oda is hagytam Kunbaját örökre. Kisszállásra kerültem egy szomszéd településre. Ott dolgoztam az unokatestvéreméknél. 1948-ban összeházasodtunk a férjemmel, s előbb egy kevés juttatott földön gazdálkodtunk, amire egy kis tanyát építettünk. A beszolgáltatási terhekkel és a TSZCS erőszakos szervezésével azonban néhány év után ellehetetlenítették a parasztokat. Mi is beköltöztünk a faluba Kisszállásra, s amit én kinn a gulágon soha se hittem volna, idehaza is újra kolhista lettem. Nem nagy örömmel, de a gulágon valamit megtanított velünk az élet: saját nyugalmad érdekében, megmaradásod érdekében nem szabad ellenkezni. Bár soha nem hittem, hogy ez lesz itthon is a sorsom, de mit lehetett tenni, ha élni akartunk, alá kellett a belépési nyilatkozatot írni. Közben csak az vígasztalt, hogy megszületett a lányunk 1952-ben és szépen fejlődött, majd a tanulásban is megállta a helyét. Ő később Pesten folytatta tanulmányait és ennek nyomán 1968-ban mi is Vecsésre kerültünk. Kunbaján azóta se voltam, a rossz emlékek miatt nem is vágyom oda. A férjem a téeszesítés után a vasúton dolgozott, aztán a Lőrinci Hengerműtől jött nyugdíjba. Igen szerényen éltünk, így taníttattuk a lányunkat, aki később Vecsésen a Martinovics téri iskolában lett tanár. Ma hatalmas, erős aknazár telepítését a felvonulási úton, amelyet erős tüzérségi védelemmel biztosítottunk volna. Ezen javaslat az én elképzelésem szerint született. Sajnos ez a terv kijutott az akkori szovjet körzeti főparancsnokhoz, aki magához kéretett bennünket, és közölte: mindennemű olyan megmozdulás esetén, amely a szovjet csapatok ellen irányul, Debrecen városát két óra alatt a földdel teszi egyszintűvé. Hoszszú vita után be kellett látni, valóban őrültség lenne ezt a lépést megtennünk, hiszen a fenyegetést ez a szovjet tábornok biztosan beváltotta volna. Ma a történelem arról szólna: néhány őrült katona megpróbálta egy nagyhatalom hadseregét megállítani, s ezért a hősi halottak ezrei, az ártatlan gyerekek és asszonyok tízezrei fizettek. A hadsereg az első perctől kezdve a forradalom biztos támogatója volt, szükség esetén pedig a parancs végrehajtója lett volna. A honvédség nem volt áruló egyetlen percig sem 1956-ban, hogy más dátumokról ne is beszéljek. Aki mégis ezt állítja, annak ezzel valószínűleg céljai vannak. Mindenesetre jó volna, ha Mécs Imre felülbírálná állítását, s a valós helyzetnek megfelelően korrigálná. Nem biztos ajánlólevél ez a nyilatkozata sem a jelenre, sem a jövőre nézve, ha ilyen képviselők kerülnek a magyar parlamentbe. Szilágyi Imre a Tartalékos Katonák Országos Egyesületének ügyvezető elnöke A feltárt igazság ereje A magyar közélet a Magyar Szocialista Párt méltatlankodó háborgatásától hangos! Mert több mint négy évtizedig tabu volt a bolsevizmus szörnyű magyarországi rémtetteiről beszélni, most szinte sokkolja őket a tények által feltárt igazság. Azért, egy nagy „haszna” már van a leleplezés-sorozatnak: a Munkáspárt nagy mosolyú pankrátora a minap világgá kiabálta, hogy a választások után tárt kapukkal várják a tékozló kistestvért, az MSZP „üldözöttjeit”... A múlt héten kapott nyilvánosságot, hogy valakik — egy példátlanul és minősíthetetlenül ízléstelen plakát útján — Pálffy G. Istvánt a Hét patkánya címmel illették. A Hét és a Híradó főszerkesztője eltekintett a reménytelennek látszó nyomozás kezdeményezésétől, ellenben kilátásba helyezte, lehet, hogy még a választások előtt megnevezik a képernyőn azt a személyt, akinek a besúgói gúnyneve — ki hinné? — éppen Patkány volt! Különösen sokat a főszerkesztő ígéretének sokat sejtető mellékmondata: „És HISTÓRIA Egy asszony a gulag poklában is ott tanít. Nekünk ebben a kis házban megvan mindenünk, ami nekünk kell. A vecsési öregek klubja Lőrinci úti egységéből kapjuk az ebédet, s megbékéltünk Istennel és embertársainkkal. Csak estefelé jön rám a félelem az emlékek miatt, mikor látom a tv-ben a szerbiai háborút. Sajnos ilyenkor nem tudok a kunbajai emlékektől szabadulni, s a rosszullét is környékez. Sajnálom és együttérzek minden elesett hozzátartozójával, megalázott menekülővel, sokat szenvedő délvidéki testvéreinkkel, akiknek az én emlékeimből soha ki nem törölhető félelemmel, kilátástalansággal kell együttélniük. Imádságaimban mindig mondok a történelem Urához, a mi Istenünkhöz néhány szót, hogy könnyítsen a vajdasági magyarok, svábok, bunyevácok helyzetén. A szovjet gulágon is sokat imádkoztunk szenvedő sorstársainkét, betegeinkért, az itthon hagyottakért, Magyarországért. Hányán fogadkoztak kinn a szörnyű hideg télben, a bánya sötét tárnáiban, hogy az Isten csak egyszer segítse haza őket, utána neki fognak szolgálni. Sajnos a fogadalom — mint a szalmaláng — hamar ellobbant, elfelejtődött, pedig Isten kegyelme nélkül nem menekültünk volna meg a „málenkij” robotos pokolból. Sokan hosszú ideig még saját gyermekeik előtt is letagadták a mi keserves sorsunkat. Én se dicsekedtem vele, mert nem is lehetett, de a lányomnak elmondtam, hogy tisztán lássa: mit hozott ránk a „felszabadító”, mert ez is hozzátartozik a magyar történelemhez. Mikor idekerültünk Vecsésre, hallottam, hogy a Jókai utcában is lakik egy hasonló nehéz sorsú asszony, aki megjárta a gulágot. Elmentem hozzá, de a családja azt mondta előbb, hogy máskor jöjjek, mert most nem ér rá. Mikor a következő alkalommal mentem, akkor kiüzent, hogy ő szégyellj az emlékeit és nem szívesen beszél róla. Tény, hogy akkor nem járt az ilyen emlékekért jó pont, de szabad-e elfeledni a mellettünk elpusztultakat, a darás, fűrészporos kenyértől felfúvódottakat, a velünk együtt szenvedő erdélyieket, vecsési és baranyai svábokat és magyarokat, a velünk együtt szenvedő és hozzánk lojális orosz bányamunkásokat, kolhozban dolgozókat? Most, hogy a kárpótlás is terítékre került, újra emléakkor egy nagy-nagy szentről Jog lehullni a lepel... Úgy tűnik, egy tényleges és nagyon nagy szentről lehet szó, ha maga a miniszterelnök úr hívta fel Pálffy G. István figyelmét a leleplezés alkotmányos — jogi következményeire! Brezovich Károly Vác Kinek a rovására? m Az a liberalizmus, ÚjE > amit a liberális pár/Ifpr)t0^ vallanak, nem ^ más, mint az egyén, az individuum teljes és gátlástalan érvényesülésének gyakorlása és ennek törvényesítése. Ha én el tudom érni — mások rovására —, hogy pozícióm legyen, és akármilyen úton gazdag és befolyásos legyek, akkor a liberalizmus engem ebben segít. Ez azonban nem liberalizmus, hanem libertinizmus, azaz szabadosság: mindent lehet, csak meg kell találni a módját... A „liberalista” újságok — majdnem az összes az — programjukban a vállalkozók lehetőségeinek gazdagságát hirdetik, amelynek révén gyorsan meg lehet gazdagodni. Csakhogy, kinek a rovására!? Azoknak a rovására, akiknek nincs pénzük, és így áldozatai lesznek a liberalista érdekeknek. Ez a rész pedig a nép többsége! Tehát a „liberalizmus” a magyar nép kárára és elszegényedésére játszik, nem törődve a néppel, a nemzettel, Magyarországgal! Itt a nagy veszély. A liberalizmus már nem az, aminek mondják, hanem a gátlástalan meggazdagodás és hatalomszerzés eszköze. A magyar népet megfosztották anyagi javaitól a kommunisták, s amikor tönkretették az országot, s pénzeket kimentették a gyárakból az MSZP-sek és MSZMP- sek. Most pedig ők a „liberalisták” és ők élvezik a szabad verseny áldásait országunkban, a nép pedig csak nyögi uralmukat. Az ő plakátjaik láthatóak ma mindenütt, mert nekik van erre pénzük a nép kiszipolyozásából és az önkormányzati pénzekből is, hiszen az önkormányzatok nagy része liberális vezetés alatt áll. Lásd a legutóbbi zászlóerdőt a hidakon! A főútakon is a liberálisok hirdetései váltják egymást az MSZP-s plakátokkal. A rádióban és a tévében is ők adják le a legtöbb hirdetést, azt a hamis benyomást keltve az emberekben, hogy ők jelentik a nagy lehetőséget, ők lesznek a győztesek, és ők lesznek az ország megmentői. Hívjuk fel a magyar kisemberek figyelmét arra, hogy ne dőljenek be a plakátokon mosolygó népámítókra, a nép becsapóira! Isten óvja e népet egy újabb sorscsapástól! Dr. Fürstner László Dunakeszi keznek, akik életben maradtak. Nagy rendet kaszált azóta köztünk a halál. Emlékezni mégis kell, még ha a nyugdíjam sajnos a tízezer forintot sem éri el. Sepsey Tamás úr levele szerint a kérésemnek megfelelően a kárpótlás helyett ezerkilencszáz forint havonkénti életjáradékot fogok kapni, ha élni hagy a Teremtő. (Vége) Lejegyezte: Orosz Károly Vecsés Dózsa hada elindul a pesti táborból 1514 virág vasárnapján hirdette ki Bakócz Tamás érsek, pápai legátus a török elleni hadjáratra hívó hullát. Hetek alatt tízezrével vették fel a keresztet az országban. A had Pest mellett gyülekezett — és zúgolódott. Hírek jöttek, hogy a nemesek megpróbálják visszatartani jobbágyaikat, akár erővel is. Növelte a rossz hangulatot a gyülekezők ellátásának sok hiánya. A kiszemelt vezér, Dózsa György a feljegyzések szerint kemény kézzel tartott rendet a táborban. Bár sokasodtak a baljós jelek, úgy döntött, hogy seregével útnak indul. Az eredeti haditerv az volt, hogy a keresztesek a Délvidéken egyesülnek a rendes haddal és együtt indulnak a török ellen. A pesti tábor indulásáról nem maradt fenn biztos adat, a történetírók következtették ki a 10-i dátumot: Dózsa serege május 24-én a Maros folyó mellett. Nagylaknál vívott ütközetet. Mivel a falu 280 km távolságra fekszik Pesttől, a 16. századi napi 20 km-es menetteljesítménnyel számolva az indulás napja május 10-e lehetett. Dózsa elindulása 10-én még nem volt önkényes döntés, hiszen Bakócz Tamás csupán 15-én tiltotta be a további toborzást. Az érsek azzal indokolta parancsát, hogy sokan „arra törekszenek, hogy a keresztet terjesztve, nemesek és nemtelenek között lázadást, széthúzást és egyetlenséget támasszanak”. A végleges szakítás azzal következett be, hogy Dózsa e parancsnak nem engedelmeskedett. Pogány György
