Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-10 / 108. szám

_§ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁJUS 10., KEDD J3 Köszönjük a támogatást Tisztelt Főszerkesztő Úr! . Tájékoztatom, hogy a IV. „Anyám fekete rózsa” vers- és prózamondó talál­kozó döntőjét 1994. május 1-jén sikerrel zártuk. Levélben is szeretnénk megköszönni támogatását, melyet e nemes versengés­nek nyújtott. Kérjük, legyen segítsé­günkre abban, hogy 1995-ben is sikeresen ren­dezhessük meg az immár országos versennyé váló vers- és prózamondó talál­kozót. Legyen támogatónk abban, hogy a rendezvény mozgalommá váljon. Tisztelettel: Dániel Kornél igazgató Erdőkertes Nem volt áruló a honvédség! Mécs Imre, az SZDSZ par­lamenti frakciójának honvé­delmi szóvivője, az Ország­­gyűlés honvédelmi bizottsá­gának alelnöke A honvéde­lem négy éve (1990— 1994) című kiadványban olyan nyilatkozatot tesz, amely arra enged következ­tetni, hogy a Magyar Hon­védséget 1944-ben és 1956-ban tanúsított maga­tartásáért árulónak tartja. Mécs Imre ezt állítja: „Egészen más lett volna a helyzet ’56-ban, ha a hon­védség a kormányt leg­alább megpróbálja megvé­deni a beözönlő szovjet csapatokkal szemben. 1944. március 19-én pedig a németek a legcsekélyebb ellenállás nélkül foglalták el Magyarországot. Majd a Szálasi-kormány hatalom­ra kerülése szinte a hadse­reg közreműködésével tör­tént.” Nos, én nem vonom két­ségbe Mécs Imre magas színvonalú katonai szaktu­dását, de kijelentései, ame­lyekből egyértelműen kitű­nik nézete, amely szerint a Magyar Honvédség eddig minden alkalommal áruló magatartást tanúsított az el­múlt történelmi események folyamán, engem és való­színűleg mindazokat a ha­zaszerető katonákat, akik ezekben az időkben szolgá­latot teljesítettek a hadse­regben, mélyen megbán­tott, s egyben megalázott emberi mivoltunkban. Ezért minden ilyen irá­nyú megjegyzéseit a legha­tározottabban visszautasít­juk és kikérjük magunknak. Szeretném felhívni Mécs Imre figyelmét, hogy mi 1956-ban, mint a Debre­ceni Forradalmi Bizott­mány vezetői (én mint a bi­zottmány titkára), igen be­hatóan foglalkoztunk azzal a gondolattal, hogy hogyan kellene megakadályozni a szovjet csapatok átvonulá­sát a város, illetve a megye területén. Latolgattuk egy VAnyámék valahogy • elrendezték, hogy me­hetek utánuk. A francia kö­vetség útján küldték meg az engedélyeket, a víz­umot, de sajnos azok csak egy hónapos kinntartózko­­dást engedtek. Hát a szüle­immel való találkozásról ke­veset tudok mondani, mert nagyon megviselt minket. Szörnyű lelki állapotba ke­rültem és erről ma sem be­szélek szívesen. Ne is kér­dezzen erről, ha lehet. Anyámék egy ottani német parasztgazdánál dolgoztak, magyar cigányoknak mond­ták őket és igen nehezen in­dult az életük. Hamar fel is őrölte őket ez a keserves élet. Mikor tőlük hazajöt­tem, kértem vissza az ingó­ságainkat, de azt vágták oda nekem: nem voltak a szüleim a kitelepítési listán, minek hagyták el az orszá­got! Örüljek, hogy nem lőt­ték apámat és engem agyon! Oda se engedtek a házunkhoz, amiben már egy bunyevác lakott a csa­ládjával. Jobbnak láttam el­tűnni a faluból, s oda is hagytam Kunbaját örökre. Kisszállásra kerültem egy szomszéd településre. Ott dolgoztam az unokatestvé­­reméknél. 1948-ban össze­házasodtunk a férjemmel, s előbb egy kevés juttatott földön gazdálkodtunk, ami­re egy kis tanyát építettünk. A beszolgáltatási terhek­kel és a TSZCS erőszakos szervezésével azonban né­hány év után ellehetetlení­tették a parasztokat. Mi is beköltöztünk a faluba Kis­szállásra, s amit én kinn a gulágon soha se hittem vol­na, idehaza is újra kolhista lettem. Nem nagy öröm­mel, de a gulágon valamit megtanított velünk az élet: saját nyugalmad érdeké­ben, megmaradásod érdeké­ben nem szabad ellenkezni. Bár soha nem hittem, hogy ez lesz itthon is a sorsom, de mit lehetett tenni, ha élni akartunk, alá kellett a belépési nyilatkozatot írni. Közben csak az vígasz­talt, hogy megszületett a lá­nyunk 1952-ben és szépen fejlődött, majd a tanulásban is megállta a helyét. Ő ké­sőbb Pesten folytatta tanul­mányait és ennek nyomán 1968-ban mi is Vecsésre ke­rültünk. Kunbaján azóta se voltam, a rossz emlékek mi­att nem is vágyom oda. A férjem a téeszesítés után a vasúton dolgozott, aztán a Lőrinci Hengermű­től jött nyugdíjba. Igen sze­rényen éltünk, így taníttat­tuk a lányunkat, aki később Vecsésen a Martinovics téri iskolában lett tanár. Ma hatalmas, erős aknazár tele­pítését a felvonulási úton, amelyet erős tüzérségi vé­delemmel biztosítottunk volna. Ezen javaslat az én elképzelésem szerint szüle­tett. Sajnos ez a terv kiju­tott az akkori szovjet körze­ti főparancsnokhoz, aki ma­gához kéretett bennünket, és közölte: mindennemű olyan megmozdulás ese­tén, amely a szovjet csapa­tok ellen irányul, Debrecen városát két óra alatt a föld­del teszi egyszintűvé. Hosz­­szú vita után be kellett lát­ni, valóban őrültség lenne ezt a lépést megtennünk, hiszen a fenyegetést ez a szovjet tábornok biztosan beváltotta volna. Ma a tör­ténelem arról szólna: né­hány őrült katona megpró­bálta egy nagyhatalom had­seregét megállítani, s ezért a hősi halottak ezrei, az ár­tatlan gyerekek és asszo­nyok tízezrei fizettek. A hadsereg az első perc­től kezdve a forradalom biztos támogatója volt, szükség esetén pedig a pa­rancs végrehajtója lett vol­na. A honvédség nem volt áruló egyetlen percig sem 1956-ban, hogy más dátu­mokról ne is beszéljek. Aki mégis ezt állítja, an­nak ezzel valószínűleg cél­jai vannak. Mindenesetre jó volna, ha Mécs Imre felülbírálná állítását, s a valós helyzet­nek megfelelően korrigál­ná. Nem biztos ajánlólevél ez a nyilatkozata sem a je­lenre, sem a jövőre nézve, ha ilyen képviselők kerül­nek a magyar parlamentbe. Szilágyi Imre a Tartalékos Katonák Országos Egyesületének ügyvezető elnöke A feltárt igazság ereje A magyar közélet a Magyar Szocialista Párt méltatlanko­dó háborgatásától hangos! Mert több mint négy évtize­dig tabu volt a bolsevizmus szörnyű magyarországi rém­tetteiről beszélni, most szin­te sokkolja őket a tények ál­tal feltárt igazság. Azért, egy nagy „haszna” már van a leleplezés-sorozat­nak: a Munkáspárt nagy mo­­solyú pankrátora a minap vi­lággá kiabálta, hogy a vá­lasztások után tárt kapukkal várják a tékozló kistestvért, az MSZP „üldözöttjeit”... A múlt héten kapott nyil­vánosságot, hogy valakik — egy példátlanul és minő­síthetetlenül ízléstelen pla­kát útján — Pálffy G. Ist­vánt a Hét patkánya címmel illették. A Hét és a Híradó főszerkesztője eltekintett a reménytelennek látszó nyo­mozás kezdeményezésétől, ellenben kilátásba helyezte, lehet, hogy még a választá­sok előtt megnevezik a ké­pernyőn azt a személyt, aki­nek a besúgói gúnyneve — ki hinné? — éppen Patkány volt! Különösen sokat a fő­­szerkesztő ígéretének sokat sejtető mellékmondata: „És HISTÓRIA Egy asszony a gulag poklában is ott tanít. Nekünk ebben a kis házban megvan minde­nünk, ami nekünk kell. A vecsési öregek klubja Lőrin­ci úti egységéből kapjuk az ebédet, s megbékéltünk Is­tennel és embertársainkkal. Csak estefelé jön rám a féle­lem az emlékek miatt, mi­kor látom a tv-ben a szer­biai háborút. Sajnos ilyen­kor nem tudok a kunbajai emlékektől szabadulni, s a rosszullét is környékez. Saj­nálom és együttérzek min­den elesett hozzátartozójá­val, megalázott menekülő­vel, sokat szenvedő délvidé­ki testvéreinkkel, akiknek az én emlékeimből soha ki nem törölhető félelemmel, kilátástalansággal kell együttélniük. Imádságaim­ban mindig mondok a törté­nelem Urához, a mi Iste­nünkhöz néhány szót, hogy könnyítsen a vajdasági ma­gyarok, svábok, bunyevá­­cok helyzetén. A szovjet gulágon is so­kat imádkoztunk szenvedő sorstársainkét, betegeinkért, az itthon hagyottakért, Ma­gyarországért. Hányán fo­­gadkoztak kinn a szörnyű hi­deg télben, a bánya sötét tár­náiban, hogy az Isten csak egyszer segítse haza őket, utána neki fognak szolgálni. Sajnos a fogadalom — mint a szalmaláng — hamar el­lobbant, elfelejtődött, pedig Isten kegyelme nélkül nem menekültünk volna meg a „málenkij” robotos pokol­ból. Sokan hosszú ideig még saját gyermekeik előtt is letagadták a mi keserves sorsunkat. Én se dicseked­tem vele, mert nem is lehe­tett, de a lányomnak el­mondtam, hogy tisztán lás­sa: mit hozott ránk a „felsza­badító”, mert ez is hozzátar­tozik a magyar történelem­hez. Mikor idekerültünk Ve­csésre, hallottam, hogy a Jó­kai utcában is lakik egy ha­sonló nehéz sorsú asszony, aki megjárta a gulágot. El­mentem hozzá, de a család­ja azt mondta előbb, hogy máskor jöjjek, mert most nem ér rá. Mikor a követke­ző alkalommal mentem, ak­kor kiüzent, hogy ő szégyel­lj az emlékeit és nem szíve­sen beszél róla. Tény, hogy akkor nem járt az ilyen em­lékekért jó pont, de szabad-e elfeledni a mellet­tünk elpusztultakat, a darás, fűrészporos kenyértől felfú­­vódottakat, a velünk együtt szenvedő erdélyieket, vecsé­si és baranyai svábokat és magyarokat, a velünk együtt szenvedő és hozzánk lojális orosz bányamunkáso­kat, kolhozban dolgozókat? Most, hogy a kárpótlás is terítékre került, újra emlé­akkor egy nagy-nagy szent­ről Jog lehullni a lepel... Úgy tűnik, egy tényleges és nagyon nagy szentről le­het szó, ha maga a miniszter­­elnök úr hívta fel Pálffy G. István figyelmét a leleple­zés alkotmányos — jogi kö­vetkezményeire! Brezovich Károly Vác Kinek a rovására? m Az a liberalizmus, ÚjE > amit a liberális pár­­/Ifpr)t0^ vallanak, nem ^ más, mint az egyén, az individuum teljes és gát­lástalan érvényesülésének gyakorlása és ennek törvé­­nyesítése. Ha én el tudom érni — mások rovására —, hogy pozícióm legyen, és akármilyen úton gazdag és befolyásos legyek, akkor a liberalizmus engem ebben segít. Ez azonban nem libe­ralizmus, hanem libertiniz­­mus, azaz szabadosság: min­dent lehet, csak meg kell ta­lálni a módját... A „liberalista” újságok — majdnem az összes az — programjukban a vállalko­zók lehetőségeinek gazdag­ságát hirdetik, amelynek ré­vén gyorsan meg lehet gaz­dagodni. Csakhogy, kinek a rovására!? Azoknak a rová­sára, akiknek nincs pénzük, és így áldozatai lesznek a li­beralista érdekeknek. Ez a rész pedig a nép többsége! Tehát a „liberalizmus” a magyar nép kárára és elsze­gényedésére játszik, nem tö­rődve a néppel, a nemzettel, Magyarországgal! Itt a nagy veszély. A liberalizmus már nem az, aminek mondják, hanem a gátlástalan meggaz­dagodás és hatalomszerzés eszköze. A magyar népet megfosz­tották anyagi javaitól a kom­munisták, s amikor tönkre­tették az országot, s pénze­ket kimentették a gyárakból az MSZP-sek és MSZMP- sek. Most pedig ők a „libera­­listák” és ők élvezik a sza­bad verseny áldásait orszá­gunkban, a nép pedig csak nyögi uralmukat. Az ő plakátjaik láthatóak ma mindenütt, mert nekik van erre pénzük a nép kiszi­polyozásából és az önkor­mányzati pénzekből is, hi­szen az önkormányzatok nagy része liberális vezetés alatt áll. Lásd a legutóbbi zászlóerdőt a hidakon! A fő­­útakon is a liberálisok hirde­tései váltják egymást az MSZP-s plakátokkal. A rá­dióban és a tévében is ők ad­ják le a legtöbb hirdetést, azt a hamis benyomást kelt­ve az emberekben, hogy ők jelentik a nagy lehetőséget, ők lesznek a győztesek, és ők lesznek az ország meg­­mentői. Hívjuk fel a magyar kis­emberek figyelmét arra, hogy ne dőljenek be a plaká­tokon mosolygó népámítók­­ra, a nép becsapóira! Isten óvja e népet egy újabb sors­csapástól! Dr. Fürstner László Dunakeszi keznek, akik életben marad­tak. Nagy rendet kaszált azóta köztünk a halál. Emlé­kezni mégis kell, még ha a nyugdíjam sajnos a tízezer forintot sem éri el. Sepsey Tamás úr levele szerint a ké­résemnek megfelelően a kár­pótlás helyett ezerkilenc­­száz forint havonkénti élet­járadékot fogok kapni, ha élni hagy a Teremtő. (Vége) Lejegyezte: Orosz Károly Vecsés Dózsa hada elindul a pesti táborból 1514 virág vasárnapján hirdette ki Bakócz Tamás érsek, pápai legátus a török elleni hadjáratra hívó hullát. Hetek alatt tízezrével vették fel a keresztet az országban. A had Pest mellett gyülekezett — és zúgolódott. Hírek jöttek, hogy a nemesek megpró­bálják visszatartani jobbágyaikat, akár erővel is. Növelte a rossz hangulatot a gyülekezők ellátásá­nak sok hiánya. A kiszemelt vezér, Dózsa György a feljegyzések szerint kemény kézzel tartott rendet a táborban. Bár sokasodtak a baljós jelek, úgy dön­tött, hogy seregével útnak indul. Az eredeti hadi­terv az volt, hogy a keresztesek a Délvidéken egye­sülnek a rendes haddal és együtt indulnak a török ellen. A pesti tábor indulásáról nem maradt fenn biztos adat, a történetírók következtették ki a 10-i dátumot: Dózsa serege május 24-én a Maros folyó mellett. Nagylaknál vívott ütközetet. Mivel a falu 280 km távolságra fekszik Pesttől, a 16. századi napi 20 km-es menetteljesítménnyel számolva az in­dulás napja május 10-e lehetett. Dózsa elindulása 10-én még nem volt önkényes döntés, hiszen Ba­kócz Tamás csupán 15-én tiltotta be a további to­borzást. Az érsek azzal indokolta parancsát, hogy sokan „arra törekszenek, hogy a keresztet terjesztve, nemesek és nemtelenek között lázadást, széthúzást és egyetlenséget támasszanak”. A végleges szakítás az­zal következett be, hogy Dózsa e parancsnak nem engedelmeskedett. Pogány György

Next

/
Thumbnails
Contents