Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-02 / 77. szám
Alapítványt tett a Szent Rókus Kórház igazgatója A szegényekért és a határon túli magyar orvosokért Lichtenberger György: A segíteni akarás nem az anyagi helyzettől, sokkal inkább a belső indíttatástól függ A létminimum alatt élő betegek, a kisebbségi sorban élő magyar orvosok helyzetének javítására, továbbképzésükre és az ugyancsak kisebbségi sorban élő magyar betegek megfelelő színvonalon való ellátásának biztosítására alapítványt hozott létre Linchtenberger György, a Rókus Kórház igazgató főorvosa; Az alapítvány neve: Erdély és a Szent Rókus Kórház betegeiért és orvosainak továbbképzéséért. A célokról, a megvalósításról az alapítványtevő orvos-igazgatót kérdeztük: — Az ön orvos-igazgatói kinevezése alkalmából tartott beszédében az elmúlt év január 4-én a többi között bejelentette: alapítványt kíván létrehozni Erdély és a Szent Rókus Kórház betegeiért és orvosainak továbbképzéséért, és alaptőkéül felajánlja azt az összeget, melyet az endo- extralaryngealis tííát nyomó műszerének gyártási jogáért 1993-ban kapott. — Tizenhét éve — 1977-ben — kezdtem állat- kísérleteket a gégeidegek bénulása és a gégében kialakult heges összenövések miatti gégeszűkületek mikrosebészi kezelésének az eddigieknél egyszerűbb, biztonságosabb és gyorsabb gyógyulást eredményező módszerének kialakítására. E kísérletek során fejlesztettem ki az endo- 'extralaryngealis tűátnyomó műszert, amelyre később a Találmányi Hivatal minta- oltalmat adott. Az első kísérletes eredményekről 1979-ben számoltam be egy hazai kongresszuson. — Milyen visszhangja volt ennek a felfedezésének? — Sajnálatos módon olyan támadások értek, amelyek egy időre elvették a kedvemet. Ekkor kezdtem külföldön, az Egyesült Államokban, Németországban, és a volt Szovjetunióban publikálni módszereimet. A kedvező kinti visszhangok után a német R. WOLF cég szerződést kötött velem, majd a műszert sorozatgyártásra továbbfejlesztette, és 1989-ben el is kezdte a sorozatgyártást. 1991-ben az egyesült államokbeli Milwaukee Medical College-be kaptam meghívást, a meghívó fél költségére, hogy tartsak előadásokat a gégebénulások és gégeszűkületek modern kezeléséről. Az előadássorozat után tovább bővültek külföldi kapcsolataim és együttműködésem az ottani intézetekben dolgozó kollégákkal. Ezek a visz- szajelzések bátorítottak a további munkára. — Mi ösztönözte arra, hogy a találmányért kapott összegből alapítványt tegyen? — Azt gondolom, hogy nagyon sokan vagyunk úgy, ha valamilyen kellemes esemény számunkra örömet okoz, akkor ebben a hangulatban szeretnénk másoknak is örömet szerezni vagy legalább segíteni, jót tenni embertársainkkal. Az, hogy az általam kialakított műszert és a hozzá kapcsolódó módszert sikerült külföldön is elfogadtatnom, számomra sikerélmény és öröm volt. Ezért gondoltam az alapítányte- vésre. Annak külön örülök, hogy nem vagyok egyedül törekvésemmel.' Hasonlóról olvashattunk a Pest Megyei Hírlap hasábjain: a közelmúltban például dr. Gé- mesi György gödöllői polgármester úrtól, aki egyébként orvoskolléga: ő adott egy nyilatkozatot, amelynek lényege: tégy a szerétéiért. Azt hiszem, mindnyájan egyetérthetünk azzal: jó volna, ha a polgármester úr vágya teljesülne, és elindulna egy mozgalom a „Tégy a szeretetért!” jelmondattal. — Különböző alapítványok létesítőiről feltehető, hogy nagyon jó módban élnek, s ezért lemondhatnak az alapítványra szánt összegekről. — Ami engem illet, akik ismernek, jól tudják, hogy éveken keresztül szerény körülmények között éltem, s csak most jutottam oda, hogy a családom lélekszá- mának megfelelő méretű lakásba tudtam költözni. Éppen ezért értem meg azokat, akiknek a körülményei ma sem rózsásak. Szerintem a segíteni akarás embertársainkon többnyire nem a tenni akaró anyagi helyzetétől, hanem sokkal inkább a belső indíttatástól függ. Az anyagi helyzet inkább az összeg nagyságára van kihatással. Láthattuk pár évvel ezelőtt a televízióban, hogy á Temesvárról elindult romániai forradalom utáni segélykérési felhívásra a nyugdíjasok és a kis jövedelműek is tömött sorokban vitték a segélycsomagokat a vöröskereszt gyűjtőhelyeire. Hiszem azt, hogy akkor fogunk ebben az országban jól, békességben és boldogan élni, akkor leszünk megelégedettek és lelkileg nyugodtak, amikor a határainkon belül és kívül élő honfitársaink szűkösebb anyagi körülmények között élő tagjai is megnyugtató szociális és egészségügyi körülmények közé kerülnek. Hiszem továbbá azt, hogy sokan vagyunk ebben az országban szociálisan érzékenyek, akik csak akkor tudunk maradéktalanul boldogok lenni, ha a legalacsonyabb jövedelmű és anyagi helyzetű réteg sem szegény. — Hogyan kapcsolódik alapítványa az előző gondolatmenethez? — A saját szakterületemen, az egészségügyben __ több ponton is. Az egyik ’ilyen kapcsolódás, hogy alapelvemként vallom: a rászorultakon megfelelő egészségügyi ellátásuk, esetleges utókezelésük, rehabilitációjuk lehetőségének megteremtésével kell segíteni. Ez/ minél sürgősebben megoldandó feladat. Nap mint nap találkozunk kórházunkban a hazai és a kisebbségi sorsban élő betegekkel, akik e segítségre nagyon is rászorulnak. A másik kapcsolódási pont hosszú távra szóló: a jövő építését tűzi ki célul. Utóbbi két részből áll. Az egyik a Szent Rókus Kórházban dolgozó — elsősorban pályakezdő orvosok továbbképzésének a támogatása. Szeretnék segíteni abban, hogy a jelenlegi pályakezdő orvosoknak már ne kelljen a továbbképzés érdekében olyan áldozatokat vállalnia, olyan rögös utat járnia, mint a mi generációnk számos' tagjának kellett, akik a külföldi továbbképző útjaikat, majd a külföldi kongresszusi részvételüket saját szerény jövedelmükből fedezték. Bízom abban, hogy hazánk gazdasági helyzete néhány éven belül egyensúlyba kerül, de addig is —1 az átmeneti időszak éveiben — továbbképzést, önképzést, az alapítványi összeg kamataiból — ha szerényen is — támogatni tudjuk. A második része segíteni vágyásunknak a kisebbségi sorsban, elsősorban Erdélyben, Kárpátalján, a Vajdaságban és a többi kisebbségi területen élő magyar orvosok továbbképzésének a támogatása. Ehhez a Szent Rókus Kórházban, amely jó felszereltséggel és magasan képzett orvosgárdával rendelkezik, kívánunk helyet és lehetőséget biztosítani kollégáinknak. —- Miért tekinti ennyire szívügyének a Szent Rókus Kórházban dolgozó orvosok és a, kisebbségi sorban élő kollégák sorsát? — Az, hogy a Szent Rókus Kórházban dolgozó orvosok ügyét magaménak érzem, azt gondolom, teljesen magától értetődő, hiszen itt kezdtem a pályámat, és a nagynevű elődök példája ösztönzött a munkára. Ez ösztönöz a következő generáció támogatására is. A kisebbségi sorsban élő magyar orvoskollégák támogatása pedig, úgy vélem, mindannyiunk erkölcsi kötelessége akkor, amikor mi viszonylagos jólétben élünk, és olyan szakmai önmegvalósítási lehetőségeink vannak, amelyek számukra — hiába tehetségesek és szorgalmasak — nem adatott meg. Maliár Éva # Feltámadás. Nagy öröm számunkra, talán nagyobb, mint a születés. Ha eső ér egy száradó virágot, és az újra bontja szirmait, vagy az elolvadt hó alól előbukkan a sarjadó fű. Ilyen, ha egy lelkileg ösz- szetört, magábaroskadt ember újra utat talál, lelke kiegyenesedik. .. Őrbottyán határában van egy Református Gyermekotthon. Itt talált otthonra felnőtt fejjel Mihály, és Sándor, akiknek szomorú múltat kell magukkal cipelniük. Többszörösen visszaesett börtönviseltek, alkoholisták voltak, a poklok poklában járva mindent kipróbáltak. Most itt vannak, dolgoznak, családot alapítottak, mindegyikük kis lakást kapott. „Nagyon boldog embereket látsz most itt!” — mondta magukról Sándor találkozásunkkor. Mégis mi ennek a szinte példátlan változásnak az oka? Megfejtésül a múltat idéztük fel a hittanszobába félrehúzódva. — A mosodában dolgozom — kezdte Mihály, egymásra fektetve tetovált karjait —, tizenhat hónapja vagyok itt, kilenc évet voltam — megszakításokkal — börtönben, lopásért, betörésért. Isten előbb összetör, hogy fel tudjon emelni Tizennyolc éves éretlen fejjel megházasodtam, csavarogtam, lejártam a cimborákkal Balatonra. Volt, hogy két hétig sem voltam otthon. Akkor kezdtem el inni is. Feleségemmel, mikor a börtönben voltam elváltunk, két gyermek maradt utánam. Mikor kijöttem nem volt hova mennem, az emberek lenéztek, éreztem a megkülönböztetést. Szinte öröm volt a börGazdag Sándor tönbe visszamenni, mert ott legalább volt egy társaság. Egyre jobban ittam, elvonó- ba kerültem, de semmit nem használt, hiszen az ital nálam csak pótolt valamit. — Én pedig itt főszakács- helyettes vagyok — vette át a szót Sándor, miközben előtűntek őszülő hajszálai, — én is elváltam hamar annak idején. Pincérként dolgoztam, csábított a nagy kereset, a szórakozás és a könnyű nők. Gazdasági bűncselekmények miatt tíz évet töltöttem a sitten, visszaesőként. A mi történetünk nagyon egyszerű, és nem különleges. Idővel én is alkoholista lettem. — Mi hozta a változást? — Én lelkileg teljesen ösz- szetörtem, lemondtam magamról — mondja Mihály. Hónapokig aludtam pályud- varokon, és néztem, miután mindenki elment, hogy a közeli házakban hogyan gyulladnak ki esténként á fények. Nagyon fájt ez, vágytam a melegükre. — Képzeld csak el, hogy kocsmáról kocsmára járod az utcát mondjuk vasárnap délben — szól közbe Sándor — és feletted az erkélyen a család éppen ebédhez terít. Te meg ott vagy alul, aztán bevágsz mondjuk három felest, aztán meg lesz, ami lesz... Elegem lett. Láttam egy álmot; egy alak állt előttem, csak állt mozdulatlanul, és szomorúan nézett rám. Elmentem elvonóba, majd iszákosmentő misszióba, Dömösre. Ott kaptam meg a választ legfontosabb kérdésemre: mi van akkor, ha már saját magunknak sem tudunk megbocsátani. így fogta meg Jézus a kezemet. — Dömös is közös az életünkben — nézett fel Mihály — az első, aki meghallgatott, és megbocsátott ott várt rám. Neki mondtam el mindent először az életemről. Isten előbb összetört, miután felemelt, de nekem kellett az első lépést megtennem. — Hogy jöttetek ide, az otthonba? — Hallottunk erről a helyről. — mondja Sándor. — Idejöttünk, és elmondtunk mindent magunkról. Munkát kaptunk. Nem ment egyből, de megtaláltuk a helyünket, családunkat. Itt úgy fogadtak el minkét, ahogy vagyunk. Nem azt kérdezik, hogy honnan jöttünk, hanem hogy hová megyünk. — Mikor először bementem az osztályra az ott lakó sérültekhez, ráébredtem valamire: az én összes problémám semmi az övékéhez képest. Rádöbbentem, hogy számukra fontos vagyok, és Kovács Mihály Talum Attila felvételei hogy én is tudok segíteni. — teszi hozzá Mihály. — Szeretném, ha azoknak, akik hasonló sorsúak mint ti voltatok, üzennétek valamit. — Ha mindenki elhagyott, és elfeledett, csak nyisd ki a kezed a fény felé, és eláraszt téged — gondolkozik el Sándor. — A magam tapasztalatából kiindulva annyit üzennék azoknak, akik börtönben ülnek, elhagyatottak: Jézus leginkább tiértetek jött el, a bűnösökért, nem az átlagemberekért. Valahol olvastuk Sándorral: „A kutyából nem lesz szalonna, de a mennyország kutyaszalonnával van tele.” Csak egyvalami fontos: az első lépést magadnak kell megtenned. Isten nem erőlteti magát senkire, de az elesett emberekben űr van, és Isten boldogsággal tudja megtölteni azt — mosolyog rám Mihály. Ä beszélgetés után Sándor elköszön, siet, mert sok dolga van még aznap délután. Mihály felhív, nézzem meg a kis lakást, amit egy tetőtérben kaptak az otthontól. Felesége áldott állapotban, nagy pocakkal éppen a ceruzáit rendezgeti az egyszerűen berendezett tágas szobában. A polcok tele könyvvel, Mihályt felvették hittanári-diakónusi képzésre, sokat tanul és olvas. Elérkezik a két óra. Kezdődik a délutános munkaidő a mosodában. Mosolyogva búcsúzunk, a viszontlátás reményében. Nánási Tamás
