Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-20 / 91. szám
_É PEST MEGYEI HÍRLAP SZÚKEBB HAZÁNK 1994. ÁPRILIS 20., SZERDA 5 Hulladékégetésből politikai ügy? A kerepestarcsai kórházi szemét sorsa A történet a lehető leghétköznapibb módon kezdődött. A Kerepestarcsán lévő Pest Megyei Flór Ferenc Kórház vezetése a közelmúltban úgy döntött, hogy itt az ideje lecserélni a csaknem másfél évtizede használt, s eképpen el- használ(ódott) kórházi veszélyeshulladék-ártalmatlanító berendezést. Az ötlet természetesen nem esetlegesen született: a megfelelő szakhatóságok hívták fel az érintett egészségügyi intézmények figyelmét arra, hogy újólag szigorodtak a környezetvédelmi előírások, az utóbbiak alapján szorosabb értékek szerint mérik a kéményen át a levegőbe távozó, a veszélyes hulladékok ártalmatlanításából származó füstértékeket. Országjárás földközelben Ahogyan leírom a címet, úgy ütnek mellbe a betűk: nem teljes a mondanivalóm veleje, hiszen ez az utazás éppen az emberközelséget kívánja megmutatni. Azért a mentség is megszólal belül, mert az első benyomásokat a látvány nyújtja: a tavasz elmunkált földdarabjai. Fe- ketén-barnán, szökés-sárgán nyújtózkodnak a változó ég alatt Tolna—Fejér—Pest—Bács megyék birtokai, új tagok, régi kényszertáblák foltján, tanyákkal tarkítot- tan, kimondatlan új honfoglalás zöldülő reménységébe szunnyadó termőágyai. Vetések, szántások, restellni való foltokban ugar, vagy őszről maradt kukoricaszárt lengető parcellák, talán a bizonytalanság szigetei, „akiknek” még nincs meg a biztos gazdája. Magyarországon újraírhatjuk a földművelés történetét! A Flór Ferenc Kórház vezetése meghányta-vetette az ügyet, s egyúttal piackutatást is végzett annak érdekében, hogy megtalálják az említett, korszerűtlenné vált berendezés felújítására, illetve cseréjére a legideálisabb megoldást. A vizsgálódás eredménye az lett, hogy a szakemberek elvetették a jelenlegi kazán felújításának gondolatát — ezt annak műszaki állapota nem tenné lehetővé —, majd a belső és a megyei anyagi források szűkösségével számolva félretették egy teljesen új berendezés megvásárlásának ötletét is. (Utóbbi megoldáshoz csaknem 80-100 millió forintra lenne szükség). Maradt egy harmadik eshetőség: eszerint kellene keresni egy olyan beruházót, aki hajlandó lenne finanszírozni a meglévő hulladékártalmatlanító rekonstrukcióját, illetve üzemeltetni a mainál sokkal korszerűbb technikát. Ez a megoldás nemcsak az elméletben gondolkodó szakemberek körében aratott egyértelmű sikert, de a fenti szempontokat figyelembe véve gyakorlatilag is a lehető legkivitelezhetőbb- nek bizonyult. Már csak azért is, mert a Flór Ferenc Kórház vezetése meg is találta azt a magyar vállalkozót, aki hajlandó saját költségén elvégezni a rekonstrukciót, üzemeltetni a berendezést, kedvezményes áron — a piaci átlagár 80 százalékáért — ártalmatlanítani a kórházban keletkező veszélyes hulladékot, s nem utolsósorban az égetés révén keletkező energiát visszaáramoltatni a belső hálózatba. Miből adódik akkor a gond? — vetődik fel azonnal a kérdés, miután a kórház két vezetője, Szabadfalvi András orvos-igazgató és Nagy Péter gazdasági igazgató még arról is beszámol, hogy a fenti előnyök mellett az új technológiával működő kazán, a rendeletben előírt határérték alatti szintű füstgázokat bocsát ki a levegőbe. Sőt a vitathatatlanul környezetbarát megoldáshoz még társulna egy olyan hasonlóan korszerű szelektív hulladékgyűjtési módszer is, melynek bevezetésével a veszélyes kórházi szemét egyszer használatos, s elégetendő konténerekbe kerülne. Ugyanide szállíthatná Kerepestarcsa az egyéb egészségügyi kezelést folytató helyszíneken keletkező ártalmas hulladékot is. Sajnos úgy tetszik, e ponton az égetésből politikai ügy lesz — lett! (Az elmúlt három és fél év alatt számtalan hazai település ragadta meg a demokrácia nyújtotta lehetőséget, s vált külön — lett ismét önállóvá — a kommunizmus alatt rákényszerített társközségétől. Kerepes- tarcsának ez a kísérlet csak harmadik alkalommal sikerült: eny- nyiszer szólították ugyanis urnához az elmúlt években a helybélieket, hogy maguk döntsenek a szétválásról. Legutóbb éppen a kistarcsaiak kezdeményezték a voksolást: indokuk a már említett erőszakos egységesítés felszámolásán kívül az volt, hogy szerintük ők, a „gazdagabb” településrész »mely adottságukat nem utolsósorban a kórház helybe telepítésének köszönhetik — a szerző«, nem kapnak vélt vagy valós súlyuknak megfelelő arányban a közös költségekből. Az egységes kerepestarcsai vezetés ugyanis az elmúlt években kínosan ügyelt arra, hogy mind Kerepes, mind Kistarcsa, sőt még Szilasliget. illetve Zsófia-liget is egyformán részesüljön a fejlődő közművekből, a beruházásokból — a szerk.) A csupán az őszi helyhatósági választásokig egységes község kistarcsai része, élükön Gerencsér József alpolgármesterrel, most azzal kereste meg a kórház vezetését, hogy a helybéliek sérelmezik a veszélyes hulladékot égető berendezés fejlesztését. A nem utolsósorban tájékozatlanságból eredő felháborodásukat azzal indokolták, hogy a szerintük más kórházakból érkező veszélyes hulladékok ártalmatlanítására is alkalmas kazánból kiáramló füst szennyezi a környék levegőjét. A két igazgató-szakember elmondta, hogy jelen esetben nem egy új kazán üzembe helyezéséről van szó: „csak” a régit kívánják a fent részletezett módon felújíttatni, s működtetni. Emellett a kórház nyilatkozott arról is, hogy a leendő berendezéssel ők csak a saját, illetve a településen keletkező egészségügyi ártalmas anyagok hatástalanítását szeretnék korszerűen, az előírásoknak megfelelően elvégeztetni. A történet egyelőre, még szerencsére — utalva a kezdetekre — a lehető leghétköznapibb formában zajlik. Az alpolgármester és a két kórházi vezető szakember leültek egy közös asztalhoz, melynél — legalábbis úgy tetszik — tudomásul vették a fentieket. Sőt az igazgatók a szakmai indokokat egy válaszlevélben is eljuttatták Gerencsér Józsefnek, aki mintegy „megígérte”: egyelőre nem indítanak aláírás- gyűjtést a veszélyeshulladék- égető ügyében, illetve nem viszik a témát ilyen formán a lakosság elé. Utóbbira talán a szakembereknek kellene vállalkozniuk... Mailár Éva A bizakodás akkor költözik igazán a sokszor szenvedett szívredők alá, amikor valóságos gazdaképpen szólalnak a negyven év során csak alázott földmívelők. Az új gazdák, (a szocializmus látszat föltulajdonosai, az ő számukra volt legkeservesebb a földosztás, őket kényszerítették elsők között kolhozokba!), a középparasztok, a kulákok, a magyar mezőgazdaság igazi or- szágterhének hordozói, a magyar parasztság mesterségesen megosztott nagy családjának tagjai! Keserves igazságtalanságokat hordoz a magyar történelem. Európában a második évezred utolsó évtizedében alakulhat ki nálunk a mezőgazda- sági polgárság egységes társadalma. Holott ennek forradalmát 1848-ban vívták ki a márciusi ifjak. Aztán 1919-ben parasztok tucatjait, köztük zselléreket akasztottak Szamuely különítményesei. A megcsonkított ország nagybirtokosai pedig elalucfták a megérlelődött földosztást, 1944—45 törvénytelenséget törvénytelen- séggekkel tetézve, szovjet példák alapján csinált úgyne- • vezett igazságosztást. Elég felütni Illyés Gyula Oroszország című, nagyszerű úti beszámolóját (indexen volt a könyv a 30-as években ugyanúgy, mint 1945 után!), s megtudjuk belőle: milliöszám haltak éhen a földjükről elűzött orosz parasztok, a kommunista mezőgazdálkodás győzedelmes megvalósítása nyomán. Ezt volt a nekünk szánt példa! Szépítés nélkül: statisztikából értesülhetünk, hogy a Rákosi—Kádár rendszer több mint százezer parasztot juttatott börtönbe hosszabb kevesebb időre, s az ott töltött megpróbáltatásokat „át- nevelésnek” hívták „maguk között” járások-megyék új urai, amolyan hatalombitorlók, pártjelvénnyel a szeg- fűs gomblyukban. Megpróbálták megölni a földet „Hatvan hektár összesen. A miénk volt. Most már az enyém. Az ősök nem érték meg, hogy megint ránk szálljon. Együtt szenvedtük meg a szülőkkel. Börtön beadásért, meghurcoltatás kései vetésért, üzletablakba kirakott árurejtegetés: magyarán a család évi zsírozója, anyám főzte szappan. Felirat: íme, a kulák így rejtegeti a népélelmezés fontos áruit. Valamirevaló polgárcsaládnak ha nem volt meg az évrevalója, az szégyelhette magát. Elűztek otthonról. A földünkről. Városban segédmunkával kerestem a kenyeremet, míg vissza nem késztettek, mikor a kolhoz alakult. Az is kényszer volt. Kulákcsemete még brigádvezető sem lehet! A párt mindenható szava volt. A sok szegény, soha maga gazdaságán úr nem lehetett ember azt sem tudta, mit kezdjen a sok egybeszántott földdel. Elnököt akkor is máshonnan kell hozni. Választani!? Hogy elfelejtik a mindennapi kicsi, de állandó megaláztatásokat az emberek. Hatvan hektár. Ennyi volt a nagy családé. Hatvanöt évesen nehéz lesz megfelelni ekkora földnek. Nem jött volna össze ennyi, de volt, aki a családból azt mondta: visszaváltom, ha te megbírsz vele. Neked odaadom, magam nem volnék ura a dolognak. Megtörtem. Vállalom, mondtam, mert elbitorolták. Megjavított, termőerőben élő földet akarok magam után hagyni, ezek ugyan megpróbálták még a földet is megölni. Kiélni, kilopni erejét-életét. Most évekig a gyógyítás vár ránk, de ahogy megépül a föld, úgy lesz gazdagabb az ország. Lesz-e erőnk végigcsinálni? Hiszen annyi, de annyi szenvedést hordozunk magunkban! De ilyenkor, tavaszo- dáskor ez kevesebbet jut eszünkbe. Hát ilyen apróságokban alszik a holnap.” Ez maradt a csángóságból „Mikor már a második országunkból is menekülni kellett, idegen portákon került a fejünk fölé fedél! És ha egyszer visszakívánja a volt gazdája, hová lesz megint szegény fejünk? — Csángó — mondták. — Olyan gazdák ezek, akik sarlóval metszik a szőlőt. Csomóra fogják, s úgy kaszabolják. Hallgattunk. A hátunk mögött mondták, de azért jó, ha halljuk. Felneszeltünk rá. Mi csak jövevények voltunk. Az éneket, amit az öregek daloltak, mi hangosan nem mondhattuk, nem volt szabad. Most már elmondom, lehet: Édesapánk Horthy Miklós jó estét, Hazajöttünk mint egy váratlan vendég. Hazajöttünk örömödre nem búdra, Román rabságból vagyunk szabadulva. Mi, uradalmi földekből, amit azóta dolgozunk, hogy itt gyökerezünk, válthattunk magunknak új megélhetést. A régi házak, melyekbe költöztettek, mássá váltódtak. Ahogy nyílott az alkalom, hazanézegettünk, s elhoztunk emlékezettartőnak ézt- azt, s az a házunk dísze most. Az ősöké volt. Ez maradt a csángóságból. S valami más is. Otthon mindig kimegyek a kaszálókba, a kicsi, csak alig széles táblácskákba, miket régen feltörtek öregjeink máiénak — így mondjuk a kukoricát — vagy egy kicsi búzának, s mindég lehajolok elmorzsol- gatni egy fogásra valót. Éles kövecskék mondják az ú jaimnak, milyen nehéz, erős földek vannak. Mikor megnyertük a földváltást, itthon is kimentem. Lehajoltam, el- morzsolgattam a földet. Valóságos selymes, ez a lö- szös, háti-föld, ebbe bátran szórhatja az ember a magot, csendesebb munkával is bővebben terem. Jobban kerül gép, mélyebbet fordító eke és a reménység is biztatóbb. Most a földhöz szaporítani szükséges a jószágot. A kettőből lesz gazdaság. Még a magam idejéből kitelik. Az volt a fontos, egyszer nekiindulni. Most minden úgy mutatja, bizonyosság lesz, amire az új világ óta várakoztunk.” Bontakozik a paraszti jövendő „Tekintsen körül, de ne az országút mellől vagy a vonatablakból. Azért kívántam, lássa a határ belsejét. Csak úgy harsogott a hang, újság, meg az emeleten szerkesztett rádió, hogy nem lesznek megmunkálva a földek. Huszonöt-harminc százalék terméketlen részről beszéltek. Akik hallgatták, elhitték. Én már nem nyitok újságra, mind hazudozik. Ami hajaz az igazsághoz, az nem kerül el hozzánk, ami idejut, mind kommunista beszédet terjeszt. Ebből nincs rend a fejekben, szédítik, bolondítják az embereket. Elmondom magának, hogyan fejik az országot még ma is a volt elvtársak, akiknek a jelvénye csillagból madár lett. A csillagosok is a fejünk felett éltek, a madarasok is polcra ülni készülnek. Testvéremék Heves megyeiek lettek. Hát a volt tanácselnök úrból náluk iskolaigazgató lett, de azon az eldugott helyen csak két gyerek maradt az iskolájában- Képzelje, most oda, őhozzá gyerekeket visznek, tessék létszámra, hogy az igazgatófizetést megkapja. A népek látják, nem szólnak, mert hát még egyszer visszakerül az első székbe, akit az utálat vetett ki onnan, mert már akkor törvénytelenség volt az ő fenntartója. Nagy rendet kell vágni ezekben, ha még egyszer megerősítjük magunkat, mert a mai átmentettek mind a régi kenderáztatóba veszítenék a rendes embereket, ha újra feljönne szegfűre váltott csillaguk. De nem ezért találkoztunk. Azt kérem, hogy írja meg, minden gonosz mesterkedés ellenére bontakozik az új paraszti jövendő. Vetünk. Segítjük egymást, ha másból nem telik, jó szóval, mert erősödésre van szükség. Sok még ma is a féle- lerhben tartott ember. Ezeknek van emberük, hogy titokban kopogtassanak hiszékeny családoknál, és ahol ezek megfordulnak, ott őrzik a félelmet. Világosságot támasztó emberekre volna szükség. Ne egymást biztat- gassák egy-egy pesti tanácskozáson, de jöjjenek, járják a falut, találjanak már utat nem kortes szónoklattal, de őszinte beszélgetéssel a magára hagyott néphez. Aki ezt megteszi, az nyer. Veszíteni meg mindnyájan vesztünk, amitől a Teremtő is őrizzen bennünket. Higgye meg, a jó szó, az igaz beszéd, amit úgy igazából nekünk szánnak, az az igazi gyógyító. Mert ki kell gyógyulni a régi félelmekből!” Hiszem, hogy a földközelből szóló vallomások e kicsi csokra annyi héköznapi igazságot kötött egybe, amit egybefoglalva szükséges továbbadni, mert hitelesen mind az életből való. Magunkat pedig az élet megszívlelt igazságai tesznek tökéletesebbekké. Fábián Gyula Az új „foldfoglalók” Ácsán már többen új típusú szövetkezetét alakítva művelik meg az űsi jusst Vimola Károly felvétele
