Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-15 / 87. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. ÁPR1US 15.. PÉNTEK J3 Aki nem lép egyszerre... Egyáltalán nem lepett meg a PMH április 11-i számában Szűcs Sándor abonyi tanár úr levele — szinte már vártam valami hasonlót. Az alaphelyzetről egy hajdan volt kedves gimnáziumi tanárom jut eszembe. Amikor a fülébe jutott egy- egy volt tanítványának kedvezőtlen véleménye róla, megkérdezte az illető nevét, majd visszarévedve a múltba, csak annyit mondott: „Na ja, a bukott diák hangja!” Szűcs tanár úr levelére én ezt mondom: „A jól nevelt beosztott hangja!” Bár saját „védelmére” felemlíti, hogy elvei szöges ellentétben állnak szeretett direktoráéval, én kételkedek ennek realitásában. Vagy pedig, ha mégis így van, akkor meg ez a lépése tűnik amolyan balos sasszénak, lépésigazításnak. (Ugyebár, ilyenkor választások előtt sohasem lehet tudni, hogyan alakulnak a dolgok...) Április 11-én a „Napkelte” adásában azután tanúi lehettünk valódi bal-lépéseknek is. Forró Tamás új sorozatot indított „Koalíciós remények” címen. Elsőként Horn Gyula és Kuncze Gábor reményei találkoztak Forró Tamáséval. Talán nem véletlenül... A párbeszéd éppen nem indult reményteljesen, hiszen Kuncze Gábor több kérdésben ellenkezett -a szocialista pártvezérrel, többek közt megkérdőjelezte az MSZP „szocdem”-létét is. Ezt Horn oly annyira szívére vette, hogy javasolta Forrónak, fejezzék be, folytassák a választások után! Egy dologban teljesen egyetértésre jutottak — a jelenlegi kormánykoalíciót le kell váltani!(?) Horn még tovább ment: „Ez egy MDF-kormány volt(?), a hiányosságokért fő felelősség terheli, ezért az MDF nem lehet ismét kormányzati tényező.” Kuncze már óvatosabban fogalmazott, szerinte ha a választók támogatnák az MDF-et, ők készek lennének akár együttműködésre is. (Lenyűgöző, ahogy Horn—Kuncze-féle bal-lépésekkel. . Jelesül: „Aki nem lép egyszerre...” A folytatást minden óvodás tudja. Brezovich Károly Vác A rejtőzködő szélsőbal Valahányszor a szélsőségesek szóba kerülnek, elvtárs- uramék legfőbb ütőkártyája így hangzik: Miért kellene félni a szélsőbaltól? Itt vannak ezek a szélsőséges, irredenta, antiszemita, fasiszta tarfejűek, akik minden alkalmat megragadnak arra, hogy botrányt keltsenek... Nono, uraim! Azért nem eszik olyan forrón a kását. Kétségtelen, hogy a — nem ok nélkül — sokat emlegetett szélsőbal nem rendez „cirkuszokat”, de hiszen nincs is rá szüksége. A legfőbb monopóliumok a kezében vannak. Páholyban élték végig a rendszerváltozás négy évét, s ott bomlasztottak, ahol csak tudtak. A piszkos munkát pedig elvHISTÓRIA Kiáltás a mélyből /.* Jöttek a szörnyek és not kerestek A nyolcvanegy éves szerző egy borgátai (Vas megye) földművescsalád kilencedik gyermeke, 1938-tól letartóztatásáig evangélikus lelkész. 1948. augusztus 19-én vitték el, majd koncepciós perbe fogták és 25 évre ítélték. Ebből hat és fél évet töltött a szibériai Vorkután, ahol szénbányában dolgozott. Jelenleg a Győr-Sopron megyei Vadosfán él. Az ottani faluközösség és gyülekezet aktív tagja ma is. Három leánya és egy unokája van. Egyháza 1992-ben rehabilitálta. Körmend nyolcezer lakosú nagyfalu volt. Határszéli község. A front közeledtével jöttek a menekültek nyugat felé. Nálunk egy szegedi gyógyszerész leánya volt hároméves kislányával az egyetlen üres fekvőhelyen. Mivel férje katona volt, vele együtt ment aztán tovább nyugatra. Következett egy 18 esztendős mohácsi leány: Király Anna, Mi- hácsy Lajos volt osztálytársam és teológustársam gyülekezetéből. Mint mondta: „Nem akar ő sem szovjet katona tipradéka lenni!” Körmend lakossága is megosztotta, amije volt, a menekülőkkel, mint az őskeresztyének. Aztán jött 1945 nagycsütörtök. Bomba konyhánk tetejére. Kiköltöztünk hat hónapos kislányunkkal a szomszéd faluba: Szarvaskendre, Körmendtől hat kilométerre egy evangélikus családhoz, ahol maguk is hatan voltak, köztük fiatalasszony, két szép felnőtt leány. Náluk olvastuk Békés József volt teológustársam, kisvárdai lelkész kényszerű menekülését. Borzalom töltött el bennünket. Istenem, mi lesz velünk? Nagypénteken éjjel az egész család ágyon, padlón húzta meg magát, egymásért remegve. Ágyam mellett kis Emőkénk kocsija kéznél, mellettem párom, mellette egy leány, mellette annak fiútestvére, hogy férfit is találjanak közöttünk, mellette a másik leány, a padlón a szomszédok, nagymama a konyhán. Háromszor jöttek be a szörnyek nőt keresve. Kis Emőkénket kihúztam mindig a kocsiból, párom és magam közé tettem mindannyiszor. Az üzbégek talán mégis becsületesebbek voltak és látván, hallván a síró csecsemőt, békésen eltávoztak mindahányszor. Isten egy csecsemő által mentette meg 21 éves páromat és a család nőtagjait... Pár nap múlva lementem Körmendre, megnézni mi maradt meg. A Rába-hídnál elfogtak. A piactéren körülvett több száz főnyi férfi- és nőcsoport közé vágtak és elvittek bennünket a két front közé lövészárkot ásni nyugat felé, osztrák területre. Nappal a teljesen kihalt falukban, pajtákban, szobákban, istállókban bujkáltunk, élelmet kerestünk, éjjel lövészárkokat ástunk két front között. Nyolc nap után a németek elhallgattak, bennünket szélnek eresztettek. Újabb reszketés, nem botlunk-e bele az oroszokba. Visszakeveredtem, de már nem a szobában laktunk, azt az új urak foglalták le. Szerencse, rendesek voltak, mert a főtisztek közül kerültek ki. A férfiak a kamra földjén, a nők hombárban és azok mögött feküdtek... Visszakerültünk Körmendre. Egyetlen ablak nem maradt. Bepiszkolva minden, ágyneműk, holmik szétszórva keleti és „helybeli oroszok” által. De megmaradtunk és sírtunk örömünkben. Az iskolaépületben volt szolgálati lakásunk. Egy téglaszéles fal választott el bennünket a nagyteremtől, amely tele volt oroszokkal. Előtte a német Gestapo birtokolta... Örök rettegés. A nagy udvar tömve boroshordókkal, fél marha- és disznófüggelékekkel, a júniusi hőségben méhraj mennyiségű döglégy- gyel. Kis Emőkénk fertőzést kapott és mint annak idején a Harangszóban írtam: „Visszatért az Ég angyalai közé”... Gyógyszer egyelőre nem volt... így volt, ez volt gyülekezetem egész területén a nyugat- keleti országút mentén. Több mint harminc falu tartozott missziós területemhez. A legközelebbi falu négy kilométerre volt, a távolabbi, Vasvár 19 kilométer, Farkasfa 33 kilométer. Hat központ gyűjtötte össze őket alkalomról alkalomra, hogy őskeresztyén módon, iskolákban, szobában, konyhában, családiasán egybegyűlve élhessük istenhívő életünket és valóságosan láthassuk, tapasztalhassuk... egymás hite által erősödhessünk. Köztük élni, köztük lenni. Igehirdetés után elsírták megalázottságukat, meg- bántottságukat, elhurcolt hozzátartozójukat siratták és közösen imádkoztunk a halottakért, foglyokért, eltűntekért, Isten tudja hová hajtott szeretteikért. 1943 február derekán kerültem közibük párommal együtt. Nekem nem volt templomom, ahol nem lehet visszaszólni. Nekem végig kellett hallgatnom minden fájdalmat, bántottságot, látnom kellett a lábbelijegyes lábbeli nélküliséget, személyesen kellett küzdenem minden méltatlanságukért, mert a háború is mindig arcképe az emberek belsejének, és ha valamikor, úgy háború idején lehet igazán a zavarosban halászni a lelketlen lelkeknek. Velük együtt kellett tűrnöm minden bántottságot, velük együtt kellett sírni, tehetetlenségünkben együtt imádkozni minden eltűnt testvérért, akik közül többel alig találkoztam egyszer is a lassan és nehezen csillapodó kegyetlen világban. A tatárdúlásnak nevezett világban párom mindig velem volt, hogy legalább valamelyikünk tudjon a másikról, ha nem érkezik visz- sza az istentiszteletről... 1945 pünkösd napján még élt kis csemeténk. Kocsiba tettük, 14 kilométert gyalogoltunk főúton, mindketten fogtuk a kocsit, mintha abból is erőt merítettünk volna egyáltalán nem biztos utunkon. Visszafelé a kisbaba alatt egy .zsák burgonya társuramok már elvégezték 1945 után, azóta birtokon belül vannak. . Senkit meg ne tévesszen azonban jámborságuk, a Tégy a gyűlölet ellen! mozgalmuk és más, hasonló feliratú díszlobogóik. Míg a szélsőjobb szórványos felbukkanása rögtön felismerhető és tettenérhető, addig a szélsőbal olyan, mint a kaméleon. Rejtőzködik és vár. Most is ennek vagyunk a tanúi. Különös képességük volt mindig a beépülés. A mai lángeszű racionálisak, a technokraták, az ideológiamentesség szószólói valójában nem mások, mint a tegnapi „foximaxis” pártügynökök. Mára olyan, hófehér liberálissá mosták át magukat, hogy csak az veszi észre rajtuk a foltot, aki a múltjukat ismeri, meg aki egy kicsit a lapjaik mögé lát. Ne legyenek hát illúzióink a választások előtt! A mai bárányok fenik a fogukat a holnapi vacsorára. Legalább mi ne terítsünk nekik asztalt. Földes György Nagykőrös S Allatmese, tanulsággal A rettenetes nagy medve rászabadította pórázon tartott farkasait az akolba zárt, védtelen bárányokra. A toportyánok tépték, marcangolták, gyilkolták a szerencsétleneket. A gonosz medve, hogy feltétlen engedelmességre szoktassa csikasz farkasait, időnként közülük is széttépetett egyet-egyet. A vérgőztől megittasodott fenevadak ezt örömmel megtették, így is bizonyítva odaadó hűségüket gazdájukhoz. Amikor az iszonyatos medve végelgyengülésre jutott,'s a pórázok kiestek a mancsaiból, a cimboráik által széttépett farkasok fiai — akik közben már maguk is báránybőrbe bújtak — apjukat mint az életüket áldozó hősöket akarták ünnepeltetni a bárányokkal. Arra nem gondoltak, hogy a bárányok emlékezete nem is olyan rövid. Nagy József Törtei volt, amit a híveink gyűjtöttek. Hosszú-hosszú sorban katonaruhás magyarokat kísértek ázsiai lovaskatonák. Közöttük volt Mihácsy Lajos lelkésztársam és egy evangélikus tanító a volt Soproni Evangélikus Tanítóképző diákkorombeli idejéből. Pár lépést tettem velük biztatva őket. Szegény emberek, nevetve mondták, hogy Jánosházára viszik őket, ott kapnak igazolást és szabadok lesznek... Nem tudtam telkemre venni: szökjetek meg az első tehetséges alkalommal... mert soha nem látjátok újra hazátokat. A Sátán birodalmában kötöttek ki, mert a szovjetek soha nem mondták meg az igazat. Mihácsy Lajos hazakerült... Miért emlékezem meg pontkicsi- ségűnek látszó dolgokról? Egy missziós lelkész szolgálati világát, az én misszióm földrajzi helyzete miatt nem tehet és nem szabad egy szabad parókuslelkész világával összehasonlítani. A missziós „őserdőben” do- gozott egy határszéli világban, de neki családja volt minden központ és általa egész közössége. Nem szószékről nézett te rájuk, hanem valóban közöttük ült konyhában, szobában és egészen közel hozzájuk az iskola padjaiban. A család szó ott ténylegesen családot jelentett helyben, kenyérben, életben... (Folytatjuk) Böröcz Sándor A seborvos díjazása A rabokat — még ha rablók is voltak — régen is megillette az orvosi kezelés. Ezért döntött úgy a vármegye, hogy kifizeti Fogarassy .Mihály seborvos tiszteletdíját, aki a bebörtönzött rabokat kezelte. Az 1697. április I5-én tartott ülésen arról is határoztak, hogy fizetni köteles az orvosnak Vörös Márton is, kit szintén gyógykezelt. Annak ellenére határozott így a vármegye, hogy a kezelés aligha lehetett tökéletes, mert a bebörtönzött rablók egyike belehalt sebeibe. Fogarassy Mihály mindenesetre jobban járt, mint Demjén János kassai orvos, akinek esetét Ma- gyary-Kossa Gyula írta meg. 1678-ban fogta perbe egy asszony, mert fia száját és fogait kezelésével teljesen tönkretette. Testi épség megrontása címén 1000 tallért követelt. Az orvos ügyvédje azzal védekezett, hogy a sebészi tudományt nem lehet egyéb mesterségekkel összevetni, igen hallatlan és szokatlan dolog volna, ha az orvost azért, mert nem tudott a beteg hasznára lenni, megbüntetnék. Ha meghal a beteg, talán az orvost is halálra kell ítélni? — tette fel a szónoki kérdést. Az orvos előadta azt is, hogy mikor kezelni kezdte a gyereket, annak már nagy láza volt, szája teljesen beteg volt, továbbá az anya — tiltása ellenére — mindenfélét enni adott a fiúnak. A kassai tanács mindenesetre bölcsen úgy döntött: nem látja bizonyítottnak, hogy a gyermeket valóban az orvos beavatkozása tette tönkre, így felmentette az asz- szony vádjai alól. Pogány György * Részletek a könyvből ezek az önhitt, váteszlelkű emberek a választások előtt alkudoznak a hatalom újrafelosztásáról!) Kuncze egyébként még egyszer felbosszantotta az M.SZP pártvezérét, aki kínosan fészkelődön székében. Kuncze ugyanis kifogásolta az MSZOSZ parlamentbe kerülését, mivel komoly veszélyt érez ebben. A műsor végén Hofi Géza egy régebbi magánszáma jutott eszembe, amikor is a Csepeli Munkásotthon közönsége előtt hosszasan „cikizte” a bolsi rendszert (még Kádár Jani bácsit is kifigurázta). Az elvtársi kezek által bekötött szeműek csettintettek: „Jól beolvasott a Hofi!” Ám Gézánk zárómondata így hangzott: „Előre — tovább a lenini úton!” Ezt az elkábítottak már meg sem hallották. Most viszont én egészen jól hallottam, hogy Horn és Kuncze egyaránt azzal búcsúztak: nem látnak kizáró okot a leendő közös koalíció kérdésében. Itt találkozik a Szűcs tanár úr lépésigazodása a
