Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-05 / 54. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁRCIUS 5., SZOMBAT 13 Liberális sakkparti Kezdetben vala a demokratikus ellenzék, majd kiröpültek a szabad madarak és a fiatal demokraták, mint a „szabadok” ifjúsági szervezete. Aztán lett egy nagy liberális párt és volt a kis Fidesz. Hosszú ideig csak a vájtfűlüek tudták kihallani az egységes liberális kórusból a „felhangokat”. Az alaphang ugyanis az volt, hogy minden hatalom a nagy szürkeállományé, mert csak nekik van meg mindenük. Programjuk (máig sincs), koncepciójuk (mindig más hirdeti meg) és hatalmas támogatottságuk, no és a legfontosabb: nekik van az egyedüli, igazán liberális Európába vezető „style of life american”-juk. Ehhez pedig az a meggyőződésük, hogy a mucsai, pardon: népi-nemzeti elemekkel semmire sem lehet menni, így a legjobb lenne őket a taccspá- lyán kívülre szorítani. Itt azonban némi nézeteltérés támadt a két liberális párt között. A szabadmadarasok ugyanis több ízben dokumentálták, hogy nem veszik szó szerint a nevüket. A liberális jelző ugyanis a latin libertásból, a szabadságból ered. A liberális tehát azt jelenti, hogy a szabadság híve, szabadságelvű. A madarasok azonban nem hagytak kétséget az iránt, hogy ők nem szabadságelvű- ek, csak szabadelvűek, azaz olyanok, akiknek gyakorlatilag minden szabad. Szabad svájcisapkának nevezni a magyar koronát, kiütést kapni, ha népet, nemzetet emleget valaki. Ők dalra is fakadhatnak a Himnusz éneklésekor. Nekik szabad az ávós papát a bíróság előtt letagadni és szabad a sokszoros vérbírógyilkos személyiségi jogaiért pert indítani. Nyugodtan gyalázhatják a nemzetet belföldön és külföldön. Hol a Stampában, hol a ZDF-ben, nekik szabad. Amiként az is természetes, hogy a tengerentúli elvbarátjuk azonnal a Washingtoni Kongresz- szusban tart tévékonferenciát Csurka „élettér” kifejezése miatt. Ám eszébe sincs ugyanezt kezdeményeznie akkor, amikor a magyarok életterét Marosvásárhelyen pogrommal, a baranyai Szentlászlón pedig bombázással és kitelepítéssel „korlátozzák”. Azt hiszem, itt van a törésvonal a másik liberális párttal, a Fidesszel. Igaz, előbb ők is partnerek voltak a libertiniz- musban. Emlékezzünk csak a demonstratív parlamenti kivonulásra, amikor a képviselők Trianonról mertek megemlékezni. ők is együtt gusztusta- lankodtak a pápalátogatáskor és ők is feladták a magas labdát Milosevicséknak a „Kalas- nyikov-ügyben”. De aztán történt valami. Részben rájöttek, hogy — jó rákosista szokás szerint — beépített emberek taszigálják őket egyre inkább balra. Majd rádöbbentek, hogy Magyarországon magyarellenes politikát folytami öngyilkosság. Talán még időben történt az önmagukra találás, s talán végre rájönnek arra, hogy más a propaganda és más a valóság. Azt hiszem, hogy a Fidesz- vezérkar ekkor döbbent rá, hogy mire is megy a játék. Ekkor döbbent rá, hogy ők csak a csalétek, akiknek a fiatalokat és a nagymamákat be kell vezetni a nagy liberális világtáborba, hogy mi is oly szépek és szerencsések legyünk, mint a tengerentúli nagy demokraták. Amikor aztán megpendítették, hogy ők is magyarok lennének, és magyarságfelfogásukban már nem a kádári internacionalizmus és nem a „szabadfogású” kozmopolitiz- mus hívei, már gyanúsak lettek. Amikor aztán kiakolbólin- tották a beépített „ügynököket”, kitört a botrány és azonnal jött a büntetés. A Szonda Ipsos pillanatok alatt kimutatta, hogy a Fidesz népszerűsége csökkent. Aki úgy politizál tehát, mint az Áder—Kövér—Orbán trió, az nézze meg magát a „közvéleménykutatás” tükrében. Ki is mondták, hogy a Fidesz zuhanórepülésbe kezdett és ha így folytatja, ki mdja hol áll meg. Most már nem biztos befutó, az most már az MSZP és a már ki is jelölt miniszterelnök, aki korántsem Orbán Viktor. Nagyon tanulságos történet ez a liberális tanmese. Egy rövid évvel ezelőtt, amikor az SZDSZ a „földön volt”, a Fidesz meg 30% fölött, nagyon is értettük, hogy miért volt szükség egy „ló és szamár” kettősfogatra. Most azonban „papíron”, a médiában változott a helyzet. Most viszont már két dolgot nem értünk. Először is: miért ragaszkodik a „nyerő” SZDSZ a „mélyrepülő” Fideszhez? S másodszor: miként akatja összeegyeztetni a nemzetit a koz- mopolitos-szal. Ha ez mégis sikerült nekik, akkor már csak azon kell a fejünket tömi, hogy ki is a ló és ki is a szamár? Bár sejtem, a választásokon nagyon frappáns választ fogunk kapni erre is. Hacsak valamelyik „sakkmester” nem vét kapitális hibát, olyat, amire alig akad példa: hogy a vezér kiüti a „saját” futót, mert annyira szeretne nyerni. Bízzunk benne, hogy Orbánék jól sakkoznak és akkor tudni fogják, hogy az ilyen lépést a sakkban ,,re- nonsznak”, a politkában azonban nonszensznek hívják! Práczki István Monorierdő Kétes múlt, édes élet É „KDNP-fórum az igazságtételről” — olvastam nemrég a Pest Megyei Hírlapban. Tudom, sokan olvassák hazánkban ezt a lapot, mert nyílt, őszinte a magyar nép számára, és gondolom, sokan felfigyeltek rá, sokan olvastak a sorok között, s tornyosulnak bennük a kérdések. Jogos kérdések ezek, de kitől kapunk érdemleges választ rájuk? Talán Grósz Károlytól? Vagy Losonci Páltól? Talán azoktól, akik idestova négy évig elodázták a felelősségre vonást? (...) Teszem fel, Hóm Gyula vagy Szűrös Mátyás meg a többiek HISTÓRIA Antalffy Gyula A magyar kocsi Augusztus 13-án Rózsahegyig ugyancsak öt postaállomást tesz. 14-én Lőcsére ér, 15-én pedig behajtat Kassára. Felső-Magyar- ország fővárosából 16-án délután 4 óra tájt indult tovább, és aznap Tályáig jut. 17-én eléri Tokajt, a várbeli katonaságból 12 lovast vesz maga mellé kíséretül, így halad Ná- nás hajdúvárosig. 18-án ek- hós kocsin, néhány huszár kíséretében Debrecen mezővárosba érkezik, ahonnan még aznap a város kocsiján Pö- csajra ér. Innen 19-én kora reggel kiindul, s délelőtt 9 óra körül már Váradon van. Augusztus 20-án Bánffyhu- nyadon, 21-én Kolozsváron találjuk, 22-én megérkezik Marosvásárhelyre. Gyors járására mi sem jellemzőbb, mint hogy a 160 kilométer körüli várad—kolozsvári útszakaszt jó 80 kilométeres napi átlaggal teszi meg. Visz- szafelé hasonló sebességgel utazik: Váradról nyolc nap alatt Bécsben van. A posta azonban nem hosz- szú ideig működik ilyen jól. 1650-ben, a Bornemissza-korszak után újra felborul a rend, a király levele már kerek egy hónapig utazik Bécs- ből Kassáig. A rendetlen és fegyelmezetlen, ezernyi más foglalkozást űző postamesterek elcsigázott lovai rendkívül lassan járnak, meg aztán lépten-nyomon fel is tartóztatják őket az országot ellepő német zsoldosok. Postaszolgálat különben csak a királyi Magyarország területén működik, a töröknek hódolt Alföldön és a többé-kevésbé független fejedelemségnek tekinthető Erdélyben ismeretlen ez az intézmény. A hivatalos ügyben utazók továbbszállítása Erdélyben most is közteher. Az utas az egyik falu fogatával elmegy a másik faluig, ott befordul a bíró udvarára, s pihent lovakat kér kocsija elé. Továbbutazáskor az előző község lovait a bírónál hagyja, az gondoskodik majd visszajuttatásukról. Az utazásnak ez a módja meglehetősen lassú és megbízhatatlan. A „postálko- dásra” kényszerített községek a legkülönbözőbb fortélyokkal igyekeznek kivonni magukat a terhes kötelezettség alól. Vagy szándékosan nem tartanak lovat, csak ökröt, esetleg szamarat vagy bivalyt, ha pedig mégis akad ló a faluban, sok huzavona után állítják csak ki a váltást. A saját ügyükben utazók nem kényszeríthetik a falvakat ilyen „postálkodásra”, de mivel meglehetősen olcsó módja az utazásnak, lépten-nyomon megszegik a tilalmat, és magánosok is kierőszakolják a fogatot a községektől. A parasztság sokat szenved az útvonaljáróktól, akik a lovakat, szekereket gyakran nem juttatják vissza tulajdonosaiknak. Szinte évenkint törvényt kell hozni a visszaélések ellen, hogy „pénzen fogadjanak marhát a magok szekerei elé” a nem hivatalos ügyben járók. Úgyis van még egy terhes kötelezettsége a parasztságnak, a fejedelem futárszolgálata is az útmenti községek lovait használja. A szultáni udvarral állandó összeköttetést tartanak fenn ezek a küldöncök, s részükre a falvak és városok kötelesek váltó lovakról gondoskodni. A belföldi szolgálatot teljesítő futárok is követelhetnek lovat az útjukba eső községektől, de útközben is elvehetik a nemesek, a papok és a tisztviselők kivételével bárkinek a paripáját. Igaz, hogy legfeljebb három mérföldig vihetik, a legközelebbi lóváltó állomáson kötelesek leadni. A fejedelem postása — ha küldetésben jár — éjjel-nappal utazik, csak ebéd- és vacsoraidőben pihenhet másfél órát, éjjel pedig legfeljebb két órát. Egyébként nyargalvást kell haladnia, hogy egy mérföldet jó időben másfél, esők évadján pedig két és fél óra alatt megtegyen. Bethlen Gábor, hogy a falusi nép postálkodási terhén könnyítsen, a tehetősebb községeket, városokat állandó postalovak tartására szorítja rá. így aztán rendszeres lótartó és lóváltó-helyek alakulnak ki a fő országutak mentén. A fejedelem le vél vivő fu- táijai ezután nem választhatják meg önkényesen lóváltó helyeiket, hanem állomástól állomásig kell közlekedniük; a községek csak egy-egy rövi- debb útszakaszra kötelesek rendelkezésre bocsátani lovaikat, fogataikat. A postálko- dás ilyen rendezettebb formában is meglehetősen súlyos teherként nehezedik a jobbágyi népre, míg aztán 1691-ben — Erdélynek Habsburg kézre jutásakor — végképp elhal ez az ősi futárintézményre emlékeztető szolgálat, és megkezdődik az ország más részeiben már másfél százada használatos állami postaintézmény felállítása. Ettől kezdve a Királyhágón túl is lehet utazni postalovon, vagy a posta lovai által vont saját kocsin. * A posta szolgálatait azonban a magyar ember nem szívesen veszi igénybe, noha a XVI. század közepétől kezdődően — kisebb-nagyobb megnem helyeselnék, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzunk, hiszen számukra minden elévült. (...) Ilyenkor eszembe jut egy kis történet. A Kanáriszigetekre mentem egy kellemes időtöltésre. Megtehettem mint amerikai állampolgár, aki szívében ízig-vérig magyar. Ott egyszer csak magyar hangot hallottam és szóba álltam a Magyarországról való házaspárral. Érdeklődtem, hogyan kerültek ide és mikor. Mire a férfi büszkén nevetve így válaszolt: Nehéz dolog volt ez kérem, én pártember voltam, felelős beosztásban, sok vagyon jutott hozzám. Én mindent értékesítettem, forintért dollárt vettem és idejöttem a feleségemmel. Vettünk egy kis házat, a többi pénzünket hosszú időre bankba tettük, jó kamatot kapunk rá. Megélünk belőle, ugye anyukám? Nem is megyünk vissza Debrecenbe. (...) Tisza Sándor Budapest A róka természete Tisztelt Főszerkesztő vfraSi)) Kezembe került (elő- ször) a „Váci Demokrata” havilap VI. évf. 2. száma, amelyben a Pest Mégyei Hírlap privatizációjával és az Ön személyével kapcsolatos cikket olvasva azonnali levélírásra éreztem kényszert, de biztos voltam benne, hogy rajtam kívül mások is figyelmeztetik a mocskolódó írásra. Idős korom ellenére (70 éves) a Pest Megyei Hírlap olvasásával kezdem a napi munkámat és a legnagyobb megelégedéssel veszem tudomásul, hogy ezt a sajtót szabad csupán hiteles tájékoztatásként elfogadni. A hivatkozott „Váci demokrata” lapban a VUK-pékség fényképes cikke láttán a bicska is kinyílt a zsebemben, mert a Bence Gábor nyilatkozatát olvasva következtettem a lap szerkesztőségére, annak szavahihetőségére. Ha Vác városát ilyen Bence-féle Jónevű” vállalkozók lepnék el; akkor jaj lenne szegény patinás városunknak! A múltat elhallgató önvallomásból sok lényeges múltbéli jellemző esemény kimaradt, és az sem került nyilvánosságra, hogy öt esztendővel ezelőtt az erőszakos, agresszív magatartású „feltaláló” hogyan szerezte meg magának az új otthonát (kiverte a régi lakástulajdonost, mint a pártállamban volt ez szokásban), és Vác városát megörvendeztette jelenlétével. Tehát a messziről jött ember sok mindent mondhat. A VÜK jeligét Bence jól választotta élettársával együtt, mert valóban, a róka változtatja bundáját, de a természetét soha. Ez vonatkozik a politikai meggyőződésére is. Természetesen a Fidesz helyi csoportjának alelnöki posztját is vállalta. Kérem Vödrös úr, továbbra is örvendeztessen meg írásaival bennünket. Székely Gyuláné Vác szakításokkal — rendelkezésére állna ez az állami közlekedési intézmény. A „német posta” azonban egyfelől túlságosan népszerűtlen Magyarországon, másfelől igen drága, emellett a vele való utazás engedélyhez kötött. Ez az utóbbi megszorítás egymagában is elegendő ahhoz, hogy a XVI. és XVII. század magyarja tudomást is alig vegyen a posta létezéséről. Különben is már az 1500-as évek elejétől kezdve több magánfuvarozó vállalat is működik az orszában. (Folytatjuk) Megalakul a pomázi Nemzeti Bizottság Pomázon a Nemzeti Bizottság 1945. március 6-án alakult meg. A község közhatalmi testületé az alakuló ülésen a legfontosabb teendőket vitatta meg. Mint az ország minden településén, a front elvonulása után, a legnagyobb gondot a közellátási kérdések jelentették. „Önellátásra vagyunk utalva, egyelőre a magunk erejéből kell a nélkülözőkön segíteni, ne legyen a községben jóllakott ember addig, amíg sokan nélkülöznek”— szögezte le a jegyzőkönyv. A bizottság határozatot hozott az élelmiszer kivitelének megakadályozására. Sokan kevés fölöslegüket Budapestre hozták fel és különböző cikkekre cserélték, ezt megtiltotta a Nemzeti Bizottság, mert „bár szívünk szerint kenyerünket a nélkülözőkkel megosztjuk, de mégis elsősorban kötelességünk Pomáz község ellátatlan lakosságáról gondoskodnunk”. Határoztak a mezőgazdasági munkákról a kormány utasításának megfelelően. Felhívással fordultak a nagyobb birtokosokhoz: jelentsék be, mennyi bevetetlen területük van, ületve mekkora földet, mivel vetettek be. Mivel kevés volt a ló a faluban, ezért „szükség esetén kényszerüen- dók arra a tulajdonosok, hogy adják át az állatokat azoknak, akiknek nincs, de földjük megműveléséhez szükséges az igaerő. ”\égül a határozat megállapította, hogy a készletek összeírására az előkészületek megtörténtek, de azt „mindaddig végrehajtani nem tudjuk, míg nagyobb orosz katonai erők vannak a községben.” Pogány György
