Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-22 / 44. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. FEBRUAR 22., KEDD A hülyézések okairól V alamelyik napon az Országgyűlésben egy képviselő arra kéri társait, hogy az elkövetkező választási versenyben maradjanak méltók képviselői tisztségükhöz, rangjukhoz és ne támadják durva, otromba szavakkal egymást. Egy nappal később azonban már egy másik képviselő lehülyéz egy harmadikat az egész ország füle hallatára, mivelhogy a rádió és a televízió élő adásban közvetítette az esetet. Azóta több politikus és újságíró foglalkozott már e „témával” de vannak, akik nem értik; — miképpen lehet ebből a „piszlicsáré” ügyből ilyen „nagy, üres hólyagot növeszteni.” Csakugyan nem volna érdemes újra visszatérni rá, ha ez a jelenség csupán egy kis múló pörsenés volna közéletünk testén. Ám minden jel ezt mutatja, hogy ez az eset csupán az egyik tünete annak, hogy társadalmunk szervezetének a mélyén komolyabb és tartósabb bajok, betegségek lappanganak, illetve ilyen „pörsenésekkel” — törnek felszínre. Akkor láthatjuk jobban meg ezt, ha megvizsgáljuk, — miért is hülyézett itt a hü- lyéző. Azért, mert szót kérő és kapó társa azt javasolta az Országgyűlésnek, hogy a sajtóban és a politikai életben egyre jobban elszabaduló magyargyalázó, a magyarságot kigúnyoló, a nemzeti érzéseinket sértő megnyilatkozásoknak törvényes formában állítson gátat. Hazánkban ugyanis már régóta törvény tiltja az idegengyűlöletet, a gyűlöletkeltést szolgáló mindenféle megnyilatkozást, tehát szükséges hogy tiltsa törvény a magyargyűlöletet is, a magyarság elleni gyűlöletkeltő megnyilvánulásokat; a magyarság becsmérlését, lealá- zását. Ezért kapta homlokára a „hülye” bélyeget. A mikor egy nappal korábban Bánffy György színművész mint képviselő a nyelvvédő társaság nevében a kulturált beszédre és ezzel a kulturált magatartásra hívta fel képviselőtársai figyelmét, akkor nem tért ki a témának arra a fontos részére (amire már nem egyszer kitért), hogy a nyelvvédelem egyben nemzetvédelem is. Mindenki tudja, hogy „nyelvében él a nemzet.” (Ez a jelszó különben nem magyar „találmány”, mert Montesquieu már a francia forradalom előtt akkor fogalmazta ezt meg, amikor tudatosan kezdték egységes nyelvű, egységes nemzetté formálni a francia népet.) A most szót kérő Dénes János — igaz —, nem a nyelv védelméről kezdett beszélni, hanem egyenesen a nemzet védelméről. Tagja ugyanis a Magyar Szellemi Védegyletnek és annak nevében, annak felhívását hozta be a törvényhozásba, hogy — ne hagyjuk magunkat már mi magyarok sem! A parlament egy kis részének reakciója és főképp a leghangosabb közbekiáltó indulatainak láttán és hallatán most aztán egyrészt elgondolkozhatunk azon, hogy mennyire megromlott a mi beszédkultúránk, másrészt nagyon elszomorodhatunk az miatt, hogy milyen hevesen tiltakoznak nem is kevesen, ha valaki magyar mivoltunk védelméről beszél. Vannak a társadalmak életével foglalkozó pszichológusok és kultúrtörténészek közt olyanok, akik azt mondják, hogy a beszédkultúra romlása ma már világjelenség. Hogy nem csupán Magyarországon romlott meg ennyire a társas érintkezések minősége. Vannak, akik azt állítják, hogy ebben a rádió és a televízió a főbűnös, mert igaz ugyan, hogy azelőtt is voltak durva beszédű emberek (pl. őrmesterek a katonaságnál), de őket kevesebben hallhatták és kevesebben utánozták. Ma viszont a rádióban vagy televízióban elhangzó és ott egyszer kimondott durva szó százezrek, sőt milliók szókincsét „gyarapítja”. Talán ebben is van jó adag igazság. Dehát miért lehet — és miért kell! — a rádióban és a televízióban ocs- mány kifejezéseket közreadni?! Emlékszem; — volt egy „káder” rádióriporter kollégám, aki úgy harminc évvel ezelőtt (amikor kinevezték riporternek) hamarosan olyan „melósriportokat” hozott műsorba az üzemekből, amelyekben az „alanyok” nem csak haragjukban káromkodtak rettenetesen, hanem a „csendes, közönséges” beszélgetésekben is úgy ejtették a trágár szavakat, mintha csak azt mondták volna; ajtó, ablak... Eleinte — de azért egy-két évjg — nagyon sok hallgató tiltakozott e riportok ellen, ám a kollégák és főnökök nagyobb szavú csapata azzal érvelt, hogy — „EZ az őszinte és nyílt beszéd, tehát ez kell!” Aztán később a hallgatói tiltakozások elmaradtak. Ellenben megjelent a durva beszéd az irodalmi műsorokban is. Korábban csak nyomtatásban bukkantak fel az ocs- mány szavak, ott még mintha észrevétlenebbül szerepeltek volna. De ugyanezek már hangjátékokban, felolvasott elbeszélésekben, füllel hallhatóan jobban sértették az embereket... Egy ide- ig... Később megszokták... Aztán maguk is így kezdtek beszélni... Főképp a fiatalok. Volt és van egy Kossuth- díjas író, aki nem csak írásaiban, de élő hangjával is gyakran szerepelt a rádiókabaréban. Már minden hallgató előre tudta, hogy ha ő megszólal, hamarosan kimondja azt a szót, hogy „szar”. (Bocsánatot kérek a pontos idézetért.) ...Aki akarja látni, vegye ki valamelyik könyvtárból Esterházy Péter BEVEZETÉS A SZÉPIRODALOMBA című vaskos kötetét s ha kinyitja, megláthatja, hogy ebben a komolynak látszó alkotásban már a rajzillusztrációk is a nyilvános WÉCÉK falaira felírt és rajzolt nemi szervek „művészi fokra emelt” másai... EZ a „bevezetés a szépirodalomba!” ...Esterházy tói. (Aki képes rá, a szöveget is olvassa el; az még tanulságosabb!) Miért csodálkozunk tehát — mi, öregek — ha az utánunk következő generációk a mai szépirodalmon, rádió- és tévéműsorokon, videós fdmeken felnövekedve másképpen jóformán nem is tudnak beszélni, csak alpári, alvilági szókinccsel és színvonalon. De nem is csodálkozás már ez, hanem inkább félelemérzet. Mert jobban belegondolva e jelenségbe észrevesszük, hogy ez már nem is nyelvromlás, hanem nemzedékromlás. Ez pedig egyenlő a NEMZETROMLÁSSAL. Aki pedig még jobban belegondol, az észreveszi azt is, hogy egyáltalán nem „magától működő”, „természetes” romlás ez, hanem rontás! Tudatos nemzetrontás! Valakik szándékosan és bántatlanul rongálják nemzetvoltunkat. Ezek a valakik; — internacionalisták. „Természetes” ellenségei mindennek, ami nemzeti. Nem szabad elfelejtenünk, hogy többféle internacionalizmus van. Most, hogy a marxista internacionalizmus összeomlóban van, hazánkban kezd föléledezni egy másik. Nekünk, magyaroknak mindkettő csak ártott és árt. Most annál is inkább, mert gyakran csodálkozva látjuk, hogy ugyanazok a csoportok (nem a személyek, hanem családjuk, rokonságuk) emelik magasra ez új internacionalista lobogót, akik annak idején a sarló-kalapácsos zászló alatt énekelték szólamvezetőként, hogy „...és nemzetközivé-é-é lesz holnapra a világ.” O k azok, akik újságjaikban és mindenféle megnyilatkozásaikban csak elítélni tudják mindazt, ami népi és nemzeti. Számukra idegen a hazaszeretet érzése, az anyaföldhöz való érzelmi kötődés. A legszívesebben nemzetek fölötti világpolgárok lennének minél hamarabb. Legalábbis ezt hirdetik magukról, hogy ők ilyenek szeretnének lenni. Sokan közülük állítják is, hogy már ilyenek. Saját maguk megnyugtatására és a világ becsapására azt hajtogatják — mint pl. legutóbb a televízióban Hajdú János, a HÉT volt felelős szerkesztője —- hogy az emberekben élő nemzetérzés az oka minden háborúnak. Lám, ha nem volna nemzettudatuk a szerbeknek, bos- nyákoknak és horvátoknak, akkor ma nem öldösnék egymást. Aki felületesen nézi a világ folyását, annak ez a magyarázat az első pillanatra meggyőzően hangzik. (Ez is egyik oka annak, hogy a „proletár nemzetköziség” marxi gondolata annyira sok hívet tudott szerezni magának alig százötven év alatt.) Csakhogy aki mélyebben néz bele a történések folyamatába, az meggyőződhet arról, hogy a „nemzetközi világ”, — tehát az internacionalizmus megvalósításának szószólói és zászló vivői mindig is csak a saját népük, nemzetük — érdekcsoportjuk — uralomra jutásáért tevékenykedett. Ezt éppen tevékenységeik — harcaik, mesterkedéseik eredményei bizonyítják. És ezek is voltak legalább olyan embertelenek. és kegyetlenek, mint a nemzeti háborúk. Ma már világosan láthatja mindenki, hogy Marx kommunizmusának hatalomra jutásával (Szentpéterváron) a német ultranacionalizmus hatalomátvétele előtt már másfél évtizeddel, és ennek bukása után még másik másfél évtizedig azért tudott legalább annyira kegyetlen és bűnös emberiség pusztítást végrehajtani, mert a másik internacionalista érdekszövetség irányítóinak célja végül is azonosak voltak az ő céljaival: — megszüntetni a népek nemzettudatát. Eltüntetni a föld színéről az öntudatos nemzeteket! Mert az lefékezi, meggátolja mindenféle internacionalizmus világuralmának megvalósulását. A nagyon is határozottan és sajátságosán nemzeti vonásokat mutató internacionalisták meg vannak győződve arról (bár lehet, hogy csak úgy tesznek, mint ha meg volnának győződve róla), hogy a kétezredik esztendő után már nem lesznek nemzeti zászlók és nemzeti himnuszok, (az olimpiák rendezésekor már többször is javasolták ezek kitiltását a nemzetközi sporteseményről!), és hogy nem lesznek nemzeti tudatot életben tartó nemzeti ünnepek sem. Arról is meg vannak győződve ez internacionalisták, hogy a harmadik évezredben már teljesen „nemzetközivé-é-é” lesz a világ, de úgy, hogy abban ők lesznek a nemzettudatuktól megfosztott népek életének irányítói, vezetői, „demokratikus hatalmasságai.” Ha netán akkor kiderül róluk, hogy ők voltak a legnagyobb nacionalisták s nagy ravaszul önmagukat csak kozmopolitának, világpolgárnak nevezve mégis csak saját, nem is nagy létszámú népük, nemzetük uralomra jutásáért munkálkodtak minden más nemzettel szemben, akkor már senki nem fog szembeszegülni velük. Végzetesen nagy tévedés ez. Mert a történelem tanúsága szerint egyetlen nép nemzettudatát sem lehet egy más népnek megsemmisíteni. (Csak az a nép pusztul el, amelyik önmaga ítéli halálra önmagát.) Ellenben bármelyik nép, bármilyen módon el akar tüntetni egy nemzetet (ha csupán a nemzettudata kiradíro- zásával is!), attól félni fognak a többiek. Főleg az öntudatában, önérzetében megtámadott. A nemzetek a világban pontosan úgy maradnak meg évszázadokon, évezredeken keresztül, mint a családokban a generációk: — Az anyák és nagyanyák nemzedéknevelő munkássága révén... Az anyák sohasem , jó nemzetközi” gyerekeket, hanem „szép kis” magyar, cigány, zsidó, sváb, román, német, szlovák, orosz, olasz, kínai, japán stb., stb. fíakat, lányokat szülnek... Amikor beszélni tanítják őket, és a szokásoknak megfelelő viselkedésre nevelik, meg amikor mesélnek, énekelnek nekik, mindig egy nemzeti „anyanyelvet” adnak tovább, és nemzeti viselkedésformákra, hagyomány folytatásra, nemzeti kultúra átvételére majd pedig továbbadására indítják őket. így marad olasz az olasz, albán az albán, magyar a magyar. D e most beszéljünk csak önmagunkról, magyarokról. A magyarul beszélő nép és nemzet nem volt sohasem „fajtiszta”. Erre soha nem is törekedett. Minket magyarokat nem a vérünk, hanem a nyelvünk és a közös nyelv- használatban a közös sorsunk kovácsolt egy nemzetté. Amikor úgy háromezer évvel ezelőtt a népvándorlással (nagyjából Mózesnek és népének a pusztában való bujdosása idején) elindultak nyelvünket beszélő őseink az Ob és az Irtis vidékéről nyugat felé, — nem hitték magukat minden más népnél különbeknek, kiválasztottaknak, nem volt olyan törvényük, szabályuk és gyakorlatuk, hogy tilos befogadniuk maguk közé idegen népeket, más nyelven beszélőket, más szokásúakat. Mai szóval szólva: — sohasem voltak kirekesztők. És háromezer éve ma sincs ilyen fajvédő gondolat a magyar népben. Ha volna, akkor talán jogos volna kirekesztőknek nevezni minket, és jogos volna talán az antimagyarizmus is ellenünk. H a mi arra törekednénk, hogy minden más nép gondolatvilágából tüntessük el az ő nemzettudatukat és csak a mi hagyományainkat lehessen megőrizni, akkor... ...Akkor jogosan félhetnének a másféle hagyományokon nevelődöttek a Magyar Szellemi Védegylet céljaitól. Akkor még keményebb szavakkal is kiáltozhatnának felénk, nem csak ilyen közönségesekkel, mint a hülye. Kispista István
