Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-19 / 42. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. FEBRUÁR 19., SZOMBAT 13 A ránk támadó „mocskos Kéz” Megszólalt a Magyar Televízióban a nagy mesemondó, a Hét valamikori főszerkesztője, Svájc volt magyar nagykövete, Hajdú János. Megszólalt és tudatta a országgal-vi- lággal: „Csoóri Sándor fanatikus nacionalizmusa káros az országra nézve.” Káros... Igen, van, ami káros az országra nézve, ez esetben a rémmesemondó kinyilatkoztatása az. „... Hogy is kezdjem csak hát?...” (Petőfi: János vitéz) 896-ban hazát találtunk a Kárpát-medencében. Hazát, magyar hazát. Dúlta tatár, török, német, orosz, de mindig talpraállt a támadásokat testével felfogó magyar Magyarország. Volt erőnk újra és újra felállni a térdrekényszerített helyzetekből. Volt erőnk, hitünk újra élni. teremteni, alkotni. Honnan az erő? Magyarságunkból fakad. Történelmünk nagyjai mindig példaként álltak, állnak előttünk. Ha úgy tetszik, természetes nacionalizmusunkból merítettük, merítjük erőnket. Nacionalizmusunkból, mellyel, ha valaki nem rendelkezik, nem sajátja. ... Mit kezd az az ember Kölcsey Pa- rainesisének néhány sorával? „Mi a haza? mint a legszentebb kapcsolatokkal egybefoglalt emberek társasága? ezerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és szeretet ösz- szefont érdekei teszik azt a szív előtt kedvessé (...)” Akit nem érintenek meg ezek a sorok, „annak térkép e táj”. Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke. Annak megítélésére, hogy miként látja el feladatát, nem érzem magam hivatottnak. Csupán annyit jegyzek meg, hála Istennek, van nacionalizmus. Lehet, hogy ez másnak fanatikusnak tűnik. Miért égbekiáltó bűn, ha a magyar ember nyíltan (is) meg vallj a magyarságát? Ha így megy tovább, ha ez bűnnek számít, előbb-utóbb még Petőfivel is „gondok” lesznek? 1847-ben írt Magyar vagyok című versében így vall magyarságáról a „fanatikus nacionalista”: „Magyar vagyok. / Legszebb ország hazám / Az öt világrész nagy területén... / szeretem, hőn szeretem, imádom / Gyalázatában is nemzetem!” 1983-ban, a nagy letiltás után (Kutyaszorító előszava) egy „magas körökben” jártas ismerősöm így vélekedett: „Csoóri csak arról írhat, hogy nyílik az ibolya, hogy szép a természet...” Nos, Csoóri írt erről is, írt másról is. 1983-ban jelent meg Kezemben zöld ág című kötete. Jelkép a cím, jelkép a mélyzöld színű könyvborítót átszelő piros folyam. Az akkori Ünnepi Könyvhéten a Vígszínház előtti könyvsátorban arra kértem a költőt, hogy az 53. oldalt dedikálja. Mint titkos megbízatás című verse így kezdődik: „Jönnek sokan és nézik arcomat megsüppedt szemem elboru- lásait nézik: maradt-e bennem élet a késsel rámtámadó, mocskos Kéz után a léleksebzés után maradt-e mosoly?... Maradt! Igen maradt! Az utolsó versszakkal így üzen, ha kell, a mának is: „... De érzem s tudom: rámtalál majd a szél, hajammal elszaladok s holtak kezét érintve visszatér újra. S ez az érintés élni kényszerít engem minden időkben, mint titkos megbízatás a gyöngéd vértanúkat.” Csoóri Sándor, kit lángoszlopnak rendelt az Isten, hogy vezesse a népet a Kánaán felé (Petőfi után — szabadon) 1987-ben újabb kötettel ajándékozta meg olvasóit Készülődés a számadásra címmel (Magvető, 1987). A mű utolsó mondata így szól: „A költészet ebben az ínséges állapotában is megőrzi a világ újrateremtésének személyes titkát." A költő sose lódít —, szólítsanak meg bennünket a költők, akik az igazat mondják! Kötelességünk a ránk támadó „mocskos Kéz” ütéseit kivédeni! Kötelességünk a ránk támadó „mocskos Kéz” vezérlőivel szemben — ki-ki a maga módján, tehetségéhez mérten — fellépni. Legyen ez a mi „titkos megbízatásunk”. Utóirat: Azt hiszem, mégsem olyan nagy tragédia, hogy bemutatkozott egy magyar képviselőjelölt. Baleczky Ivánné Budapest Nyílt válasz egy levélre Lapjuk február 14-i számában „Melyik párt jelöltje?” címmel helyet adtak Pálinkás HISTÓRIA László Gyula Különvélemény osvallásunkról Nézzük most kétsé- . geim második tételét: az élettanit. Rövidség okából idézem azokat a mondatokat, amelyek Vértesszőlőstől Pusztaszerig című könyvemben találhatók, hiszen csak részletekben tudnék hozzátenni, velejében benne van mindaz, amit ki szeretnék most fejteni. Tehát (22—23.): „Ha rövidre fogva áttekintjük a magyar és a keleti táltosavatásokra vonatkozó tudásunkat, s ösz- szevetjük egy dietilkísérlet- ről szóló »jegyzőkönyvvel«, akkor izgalmas dolgok derülnek ki, és váratlan fénybe kerül az egész táltoskérdés, meg a mítosz- képződés alapozása, meg a világteremtési mondák meseszövése, meg sok minden más dolog. A legjobb vezetőnk lesz e tekintetben Diószegi Vilmos munkássága. Ő hallatlan szorgalommal gyűjtötte össze a magyar táltoshit emlékeit és a sámánkodás adattárát. Tőle tudjuk, hogy táltosaink avatásakor igen gyakori a táltosjelölt (képletes) »szétté- pése«, majd ismét összerakása. Ugyanez jellemzi a szamojéd és a többi keleti sámánok avatási szertartását. Hadd idézzek egy vallomást szó szerint, hogy ösz- szevethessük a dietilkísér- lettel. Egy szamojéd sámán így vall sámánná válásáról (arról, hogy a másvilágon bolyongtában egy mezítelen ember tüzet élesztett, és fogóval megragadta őt): »Meghaltam, futott keresztül az agyamon, annyira megijedtem. Az ember levágta a fejemet, kis darabokra szaggatta a testemet, és az üstbe tette... mikor úgy látszott, minden csontom szétvált a hústól, így szólt hozzám a kovács: Minden csontod folyóvá változott', és valóban láttam a helyiségben egy folyót, ebben úsztak csontjaim... fogójával kezdte kihalászni azokat a folyóból. Mikor már minden csontot a partra húzott, a kovács ösz- szerakta ezeket, és betakarta hússal, testem így visszanyerte korábbi külsejét«” Vajon kinek nem jutna eszébe ezeket hallván Lem- minkäinnen anyja a Kalevalából, aki ugyanúgy gereblyézi össze a tengerből fia csontjait s kelti új életre. De ez a szertartás, amely a légyölő galóca vagy más kábítószerek lidérces álomlátását idézi, akkor válik igazán izgalmassá számunkra, ha elolvassuk a dietilkísérlet jegyzőkönyvét. Juhász Ferenc, a költő vetette magát alá ennek a kísérletnek, és Mit tehet a költő című kötetében részletesen beszámol tapasztalatairól: „...a nehéz verejték leszáradt rólam, halántékomon és homlokomon a haj szárazon csomós, csak a nyirkosság emlékét őrzi. Testrészeim mintha szét lettek volna vagdosva: a nyakamra a gégében kis, csomóval odakötött fej, mint lüktető medúza, külön hevertek a tagok, térdtől lefelé a láb, könyöktől felfelé a kar, a felső comb is külön, és az ujjak szinte ízenként. Testrészeimhez legfeljebb annyi közöm volt, mint egy szétcibált rongybabának, amelynek karjait és lábait csak egy-egy cérna vagy fércszál köti össze a törzzsel. Pontosan tudtam, hogy hol vagyok... egymásba épült nyílhegysorozatok szálltak felfelé... karcsú, fekete szarvasok is elforogtak előttem, és szaladtak a kentaurok... Fekete fácánok, fekete pávák domborodtak ki ezután valahonnan... Szememet kinyitva az őslét-gomolygás, a csoda-áradás eloszlott...” Ekként szól az idézet öt oldalon keresztül részletesen, jegyzőkönyvszerűen leírva. Amikor erről beszélgettünk Juhász Ferenccel, mondtam, hogy a sámánok valóban újjászületettnek érzik magukat a szertartás rémségei után, s ez nem csalás náluk; azt felelte: „Én is új embernek érzem magam azóta.” A két mérgezettség tehát szinte szó szerint azonos tüneteket teremt, csakhogy az egyikből szertartás lett, a másik meg megmaradt egy költő látomásának. De ha mindezt rávetítjük módszertani aggodalmainkra, akkor bizony nagyon súlyos következményei lesznek. Nevezetesen az például, hogy „ha két szokás, szertartás, amelynek alapja a mérgezettség, távoli népeknél egyezik, akkor nem kell okvetlenül történeti kapcsolatokra gondolnunk; »hatásra«, »ez kölcsönözte attól«, »ez vándorolt onnan ide« elméletekre, hanem egyszerűen arra, hogy az emberi szervezetben, a lélekben, a testben a mérgezés itt s amott hasonló vagy éppenséggel azonos tüneteket hoz létre. A két azonos jelenség közti kapcsolat tehát nem történeti vagy népi, hanem élettani! Egyelőre beláthatatlan ennek a felismerésnek kihatása az eddigi kutatások felülvizsgálatára. Magam — nagyrészt hozzáértésem hiányában — nem is mernék további kifejtésére vállalkozni, bár sejtem, hogy milyen változásokat hozhat például annak a világszerte elterjedt mítosznak magyarázatában, hogy a világ voltaképpen az »ős« szétdarabolt testéből keletkezett (Ymir, Pan-ku-monda stb.), sőt mindez nemcsak a mitológiára érvényes, hanem esetleg sugalló erejű költői képekben is testet ölt. Még valamit az élettani kérdésekhez: a mai napig is vannak halottlátók, lopott tárgyakra rásejtők, anélkül, hogy ezt táltosörökségnek kellene tartanunk. Adottságok ezek, amelyek éppen elég gondot adnak a lélektani, élettani kutatóknak.” Ferenc, tápiószelei lakos levelének. Ami a Pálinkás úr szövegét illeti, arra önmagában még nem reagálnék, mert annak stílusa, érthetetlen indulata a szerzőt minősíti, a levél egészének olvasata azonban már úgy érzem, hogy nem hagyható szó nélkül. Az Pálinkás úr szubjektív ízlésére vall, hogy a hírlevélen közölt fényképet Lenin- szakállúnak és Sztálin-bajszú- nak látja (emlékezve néhány jobban sikerült arcmásomra, hogy ne beszéljek, mondjuk az érettségi tablóképemről) engem sem tölt el különösebb örömmel, hogy lassan 43. életévem felé közeledvén arcom felett lám, nem múltak el nyomtalanul az évek... Az azonban igencsak durva állítás, hogy tudni illik, „ügyvéd uram röplapjában hű, de sok mindent ígér”. A levélíró ugyanis vagy nem tud olvasni, vagy a nehezen elolvasott szöveget nem tudja értelmezni, e szórólapban ugyanis sok minden van, de ígéret egy szál se. Még ez sem késztetett volna válaszírásra, de a Lenin-sza- káll és Sztálin-bajusz után remek csúsztatásnak tűnő dolog a levél második részében aztán, mintegy hirtelen másról beszélve, MSZMP-ről, MSZPről, XY elvtársról locsogni egy kicsit, no meg persze bolsizni, Grósz elvtársozni, és a cikket gyanútlanul olvasó máris tudja hova sorolni a röplapon megjelent képviselőjelöltet. El kell keserítsem Pálinkás urat, sem én, sem a megyei „csapatunk” egyik tagja sem titkolja pártjának színeit. Ha a levélíró a környék közélében egy csipetnyit otthon lett volna, mondjuk csak 1988-tól számítva, hogy korábbról ne beszéljek, akkor pontosan tudhatta volna — sajnálatosan jellegzetes fizimiskám lévén — első ránézésre is, hogy ki az, aki hírlevelével kopogtatni merészel Pest megye 6. sz. választókerülete polgárainak ajtaján. Mert míg Pálinkás úr vélhetően ez idő tájt az általa hivatkozott elvtársakkal parolázha- tott, addig én, és alig néhá- nyan meglehetős nyíltsággal vállatuk fel azt a mozgalmat, amelyből a jelenlegi kormányzópárt nőtt ki, és nem gondolnám, hogy ennek színét vagy bármely más szimbólumát titkolni kellene. Dr. Hoppál Endre a Magyar Demokrata Fórum képviselőjelöltje (Pest megyei 6. sz. választókörzet) (MDF Pest megyei elnök) Térjünk most rá táltoskérdéseink harmadik tételére, amit röviden úgy fogalmaznék meg, hogy bármilyen sok is a táltos hasonlósága a sámánnal, legalább annyi s talán még lényegesebb a két „istenszolga” közti különbség. Diószegi - módszeresen sorra veszi könyvében a magyar táltos tulajdonságait, amelyekét a nyelvterület egészéről gyűjtött (tehát nem egy helyen van meg minden tulajdonság, .hanem hol ezt, hol azt találta meg), és ezt összevetette a szibériai népek sámánjairól tudottakkal, ám itt is a tulajdonságokat hol egyik, hol másik népnél találta meg, s vetette össze a nálunk meglévő táltos-, boszorkány-, garabonciáshittel vagy éppenséggel a varázsló asszonyoknál tapasztalt jelenségekkel. E mögött a módszer mögött az a hit lappang, hogy ez a sok külön-külön élő jelenség egykor régen egyetlen teljesség volt, csak aztán hol ez felejtődött el belőle ennél a népnél, hol meg amaz a másiknál, s így emlékrögökre omlott szét az, ami egykor egész volt. (Folytatjuk) A központi járás helyzete Pest vármegye központi járását a főváros környéki falvak alkották. Helyzetükről 1945 elején abból a főszolgabírói jelentésből szerezhetünk tudomást, melyet 1945. február 19-én küldött a járás élelmezésügyi helyzetéről és a közigazgatás állapotáról az alispáni hivatalnak. Azok a községek — Dunaharaszti, Soroksár, Cinkota —, amelyek főleg mezőgazdasági jellegűek voltak, némileg kedevezőbb helyzetben éltek az ipari településeknél: „A járásom többi községei azonban e hó végén, vagy március hó elején teljesen kifogynak"az élelmiszerekből. A köz- igazgatás a legtöbb helységben szétzilálódott, helyettük nemzeti bizottságok alakultak, melyek „igyekeznek mindenhol azt a törvényen kívüli állapotot enyhíteni, amely az élet, vagyon és személybiztonság körül uralkodik”. A legnagyobb gondot a közbiztonság hiánya okozta, még sehová sem tért vissza az államrendőrség. Pótlásukra különböző elnevezésű őrségek alakultak. Ahol régi nyugdíjas rendőrök, detektívek alakították meg, nincs különösebb baj, de ahol nem „régi tisztviselő' embertől származik, mellékvágányra futott, olyan elemek is vannak a népőrség tagjai között, akik harácsolásra, vagy személyes bosszú kielégítésére használják fel beosztásukaP'. A községi főjegyzők közül csupán négyen maradtak a helyükön, többen az ország nyugati részébe távoztak, ketten pedig Budán vészelték át az ostromot, de eddig nem adtak életjelt magukról. Pogány György