Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-19 / 42. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP HETI ÖTPERCES 1994. FEBRUAR 19.. SZOMBAT Benedek István hozzászól A lenini mószerhez Meglepő, milyen ritkán jut eszembe Lenin elvtárs, noha századunk történelmének aligha van nála meghatározóbb egyénisége. Rövid életpályája alatt sikerült a fél világot kiforgatnia a sarkából, méghozzá maradandóan, ami nem lebecsülendő teljesítmény. Gondolom, halálának 70. évfordulóját ez évben még sokhelyütt fogják zajosan ünnepelni. Ritka szerencsém volt Leninnel: jóformán semmit sem tudok róla. Amikor a Lenin-fiúk garázdálkodtak Magyarországon, mindössze négyéves voltam, nem vettem róluk tudomást. Serdülő koromban elolvastam Állam és forradalom című könyvét, nem tett rám mély benyomást. (Ezt persze csak dugva lehetett olvasni a Horthy-korszakban, bár nem volt éppen tilos, de nem dicsérték meg érte az embert. Rudas László fordította magyarra, kiből később a filozófia itthoni pápája lett, majd a Podmaniczky utca; undok és fafejű ember volt, még Lukács György is utálta.) Később már érett fejjel elolvastam híres Empiriokriticizmusát, amiből megértettem, hogy a politikus jobban teszi, ha nem filozofál. Hallatlan szerencsével megúsztam a különféle szemináriumokat és fejtágítókat. Szabad Nép félórákat és egyéb agy- tornákat; azt hiszem, egyedülálló vagyok abban, hogy Moszkvában járva nem tekintettem meg Lenin múmiáját. (A csoporttal utazó Besúgó Terézke biztosan jelentette felsőbb hatóságának, rákerült ez is a bűnlistámra.) De mély hatást tett rám a mauzóleum előtt kígyózó sok ezer ember látványa, akkor már ötven éve kígyóztak ott szakadatlanul, föladva a máig megfejtetlen leckét: ugyan mire voltak kíváncsiak, s miért? Ez persze nem jelenti azt, hogy nagyságával ne volnék tisztában. A nagyság nem erkölcsi kategória. Századunk bőven termelt hozzá hasonlatos diabolikus nagyságokat, akik eltérő módszerrel, de igen hatásosan rombolták azt, amit az emberiség nagy kínnal évezredek során épített. Elismerésre méltó módon e rombolás mindig a javítás szándékával történt, némi egyoldalúsággal, ami előbb-utóbb megbosszulta magát. Öreges bőbeszédűséggel eljutottam végre a módszer szóhoz, ami miatt egyáltalán Leninről beszélek, nevezetesen egy sajtóhiba kapcsán. Valamikor a Rákosi-korszakban történt, hogy az akkori „legkedveltebb” napilap élén feltűnő cikk jelent meg A lenini mószer címmel. Sajtóhiba volt-e vagy szándékos elírás a „mószer”, ma már nem deríthető ki, mindenesetre páran börtönbe kerültek miatta. A lenini mószer ugyanis szigorú volt, megtorolta még az el nem követett bűnöket is, sőt talán azokat a legkeményebben. Mondják, hogy a cári uralom felszámolásakor Lenin azt az utasítást adta katonáinak, hogy a falvak elfoglalásakor a papot, tanítót, jegyzőt, egyéb értelmiségit szedjék össze és kérdezetlenül akasszák fel, a parasztok ebből megértik, hogy fel vannak szabadítva. Ha ez a történet igaz, akkor elmondhatjuk, hogy ezzel kezdődött a „lenini mószer”, és ebben a szellemben folytatódott, majd helyét átvette a sztálini mószer, amely nem érte be ilyen egyszerű megoldásokkal, de egyre súlyosbodó „mószerolásaif ’ következetesen a leni- nizmus nevében követte el. A hajdani Párt hívei úgy hozzászoktak a lenini mószerhez, hogy napjainkban sem tudnak — nem is akarnak — lemondani róla. Az idők folyamán a lenini mószer részben kifinomult, részben eldurvult. Átéltük — már aki átélte — azokat a korszakokat, melyekben a koncepciós per, a bebörtönzés, a kivégzés, az eltüntetés, a kitelepítés fenyegetettsége libegett mindenkinek a feje fölött. Nem célszerű megfeledkezni erről, mint mindig visszatérhető lehetőségről. Talán nem is lenini, inkább sztálini mószer volt, Gulággal súlyosbítva. Az eredmény kettejük közös műve: a megfélemlítettség, a bizonytalanság és az uniformizálódás. Sajátossá tette a harsány önámítás: az ütemes taps és éljenzés, a tömeg ál-lelke- sedése. Biztos, hogy az emberek egy része élvezte az egyetemes elbutulást és a vele járó önmagasztalást; s különösen élvezte, aki valami kis hatalomhoz jutott és ezért féltek tőle. De az is biztos, hogy nem lehet népeket tartósan az ősbutaságba konzerválni. Egy kis fény a legsűrűbb rácson is átszivárog. Sem a hallgatás, sem az ütemes ordítozás nem garantálja a gondolkodás teljes hiányát. Márpedig a gondolkodó ember a lenini mószer ellensége, akkor is, ha még nem mondja ki. A hatalom gyengülésével párhuzamosan finomodott a lenini módszer technikája. Nyakló nélkül gyilkolni már nem lehetett, de hazudni és félrenevelni még igen. Nem volt már se Lenin, se Sztálin, a gyengébb képességű utódok tán azt hitték, ötven év butítás elegendő ahhoz, hogy az emberek elfeledjenek gondolkodni. Hiszen már a harmadik nemzedék serdült fel! De talán épp ezért, az új nemzedék nem vette be a maszlagot úgy, ahogyan adagolták neki. A zsarnokság lába alól kicsúszik a talaj, ha itt is, ott is fölüti fejét a kételkedés, a kritika, sőt az ellenállás és tagadás szelleme is. Ennek a következményeit éljük most. Lenin talál föl sem ismerné saját tanításait a rafinált új módszerekben, de elismeréssel nyugtázná tanítványainak tehetségét. Valószínűleg belátná, hogy a világ proletárjai nem akarnak, nem hajlandók, nem is képesek egyesülni. Lehet, hogy ezt tudta is, hiszen okos ember volt, jelszavát csak maszlagnak használta. Tudta, hogy az embereknek kell egy szüntelenül a fülükbe duruzsolt jelszó, amitől előbb-utóbb elbutulnak. És ha azt tapasztalják, hogy a jelszót változtatni kell, de csalni, lopni, hazudni változatlanul lehet, sőt éppen így lehet átmenteni vagyont és hatalmat, akkor Lenin elégedetten tekint le utódaira: csak így tovább, fiaim. Rendezzetek naponta puccsot, felvonulást, sztrájkot, tiltakozó mozgalmat, akadályozzatok meg vagy tagadjatok le minden előrehaladást, feketítsétek be a fehéret és fehérítsétek a vöröset, antiszemitázzátok és klerikálisozzátok, aki utatokban áll. És siessetek, mert egyre kevesebb a lopni való: az ország látványosan szegényedik, miközben ti látványosan gazdagodtok. A számonkérést nem lehet a végletekig elodázni, egyszer sor kerülhet a felelősségre vonásra. Makacs, türelmes és toleráns nép a magyar, ezer éve hozzászokott ahhoz, hogy a rablott vagyon ide-oda vándorol, csak hozzá nem jut el soha, inkább kiszökik az országból. Talán nem is baj, ha kiszökik, itthon csak azok maradnak, akik a szegénységben is itt akarnak élni és halni, magyar módra. (1994. febr. 11.) /? p ^ <7> A boszniai válság híreitől kezdve a belpolitika számtalan. egymást felülmúlni igyekvő eseményén keresztül igazán sok a figyelemre méltó információ a médiákban. Bármily furcsa, nekem mégsem a fent említett, vitán felül nagy jelentőségű történések indították el gondolataim láncreakcióját, hanem egy látszatra legalábbis majdnem semmitmondó sporttudósítás. Történt ugyanis, hogy a napokban hazánkban vendégszerepeit dél-koreai labdarúgó-élcsapat, a GoldStar Debrecenben 4-1 (4-l)-re verte a magyar labdarúgó NB I-es bajnokság őszi idényének jó néhány héten át volt pozitív meglepetéscsapatát. „A havas pályán a vendégek találtak hamarabb magukra, s negyedóra alatt kétgólos vezetést szereztek. ” Ennyi, egy szóval sem több a tudósítás érdemi része, ám ez az egy mondat is rengeteg konklúzió levonására adott lökést. Mint tudjuk ugyanis, a labdarúgó-mérkőzések játékideje 90 perc, azaz. éppen hatszor egynegyed óra, ám a tudósítás egyértelműen azt sugallja, hogy a meccs már az első 15 percben eldőlt, hiszen a koreaiak ekkor már 2-0-ra vezettek. Hogy a találkozó öthatoda még hátravolt? Mi már csak ilyenek maradunk: hiába szerepelt a koreai klub csapata története során először havas pályán, mégis ők dirigáltak a 90 perc alatt, s vita sem férhetett győzelmük jogosságához. A történethez az is hozzátartozik, hogy az ázsiaiak előzőleg óvatosan nyilatkoztak, ám a pályán minden kétséget szerteoszlattak. A magyarokkal éppen forSPORT Előny a koreaiaknál dítva szokott lenni: előzőleg általában optimisták (kupavisszavágóknál még 3-4 gólos hátránynál sem adják fel, legalábbis szövegben. ..), a küzdőtéren viszont annál ritkább a kellemes meglepetés. S zóba hozhatja bárki, végül is egy előkészületi meccsről van szó, miért időzöm itt ilyen sokat. Nos, egyáltalán nem véletlenül. Tudni kell ugyanis, hogy a Koreai Köztársaságban rendkívül céltudatos életet él az ország 40 millió polgára, s ebbe a keretbe illeszkedik az ország labdarúgása is. Bármilyen fogadást mernék ajánlani, hogy az ottani élvonal labdarúgói kevesebbet sirám koznak a helyi sajtóban a hovatovább tarthatatlan anyagi helyzetük miatt (mint az utóbbi napokban tették minden lehetséges fórumon a ferencvárosi labdarúgók!), viszont annál céltudatosabban készülnek a hazai és a nemzetközi megmérettetésekre. Nyilvánvalóan a magyar labdarúgóknál sokkal kevevesebbet bíznak a véletlenre, vagy ahogy nálunk szokás mondani, a szerencsére, s annál többet alapoznak az objektív dolgokra, így például az elvégezhető munkára. Ennek azután meg is lett az eredménye, hiszen a Koreai Köztársaság válogatottja ott lehet az Egyesült Államokban, a júniusban kezdődő labdarúgó-vi- lágbajnokságön, míg a legjobb magyaroknak csak a selejtező csoportmérkőzéseinek kezdetéig volt esélyük a kijutásra. Ha pedig most éppen Koreáról is szó esett, hadd szögezzem le: ezzel a dinamikusan fejlődő ázsiai országgal kapcsolatosan is lépéshátrányban vagyunk. Még mindig hatnak az előző rendszerben oly divatos beidegződések, amikor is országok tucatjait a legfelső vezetés — és nyomában a bólogató derékhad — képes volt egyetlen kézlegyintéssel elintézni. Sosem felejtem el, mekkora volt a döbbenet és az egyidejű megvetés, amikor 1983-ban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) végérvényesen az itthon leginkább csak a „bozótlakók” között emlegetett Koreai Köztársaságnak ítélte oda az 1988. évi nyári olimpiai játékok rendezésének jogát. S azután mi történt? Azok a bizonyos „bozótlakók" olyan példásan rendezték a szöuli ötkarikás játékokat, hogy akik Szöul után 1992-ben Barcelonába is eljuthattak, egybehangzóan állították: Korea magasabb színvonalat biztosított a világ sportolóinak, mint Spanyolország! S zemélyes benyomásaim csak Szöullal kapcsolatosak, ám annál mélyebbek. Valóban egész életre szóló, minden elképzelést fölülmúló sportélményben volt részem, s nem csak abban. Egyik ámulatból a másikba estem azok után, amit előzőleg itthon hallani lehetett a Koreai Köztársaságról, az ott uralkodó viszonyokról. A kétheti, reggeltől estig tartó, szakadatlan bolyongásom során mindössze néhány alkalommal láttam „gyanús” házikókat, miközben a nyolcmilliós Szöul lakóinak jelentős többsége a 15—24 emeletes lakótelepi lakásokba .kényszerült”, amelyek kialakítása és nagysága a legjobb hazai telepekkel is könnyen kiállja az ösz- szehasonlítást. Ezért is olvasom némi csalódottsággal a világ legjobb sportolójának is megválasztott Egerszegi Krisztináról a közelmúltban megírt és napvilágot látott könyvben a következő frázist: „Szöul. Nyomor és pompa...". A szerző nyilvánvalóan nem járt Ázsia egyik legdinamikusabban fejlődő metropolisában, s nem is kérdezősködött utána, mi is arrafelé a valós helyzet. Márpedig sablonokkal, mások legyintéssel történő elintézésével ma már végképp nem lehet mesz- szire jutni. Jó példa erre a koreai GoldStar labdarúgóinak vendégjátéka, akik hazájuk képviseletében megint bizonyították: a labdarúgó-stadionokban (is) a tettek dominálnak, az emlékekből ma már végképp nem lehet megélni. Amikor a magyar Aranycsapat 40 évvel ezelőtt a világot oktatta, Koreában még dúlt az észak és dél közötti háború, a labdarúgásról pedig legfeljebb csak álmodoztak az ottaniak. Mára viszont a labdarúgásban (is) megfordult a helyzet, alapvetően megváltoztak az erőviszonyok. Korea ékes példáját adja annak, hogy a siránkozás, a nya- fogás, a mellébeszélés helyett csak a munka vihet előre egy társadalmat. E setünkben ez annyit jelent, hogy nyugodt lélekkel leírhatjuk: előny a Koreai Köztársaságnál! Jocha Károly Erősít a Budakalász Túl féltucat találkozón A Budakalászi MSE labdarúgócsapata ősszel nem jeleskedett a megyei II. osztályú labdarúgó-bajnokságban. A veszélyes zónában, a 15. helyen várja a tavaszi folytatást, s a bennmaradás érdekében szorgosan készülődik. Január 15 óta három edzésen vesznek részt a játékosok, s a heti penzumot egy-egy edzőmeccs gazdagítja. Eddig már féltucat találkozón jutottak túl, s csatasorba állt a Szentendréről átigazolt, 32 esztendős Szávai Károly is. Még több játékost szeretnének leigazolni. Ketten eltávoztak, visszament Pomázra Palotai Zoltán és Melicher Zoltán. Az ifik a felnőttekkel együtt gyakorolnak. A serdülőcsapatot Hollós István egykori játékos irányítja. Mivel a korábbi csapat tagjai kiöregedtek, 13-14 éves újoncok alkotják ezt az együttest. A fiatalok közül Kozák László, Farkas Tamás, valamint Schwarczi Károly teljesítményét dicsérte elsősorban az edző. Tartalékpálya építését is tervezik, erről az önkormányzattal tárgyalnak. R. L. „Száműzetés” a kispadról A BVSC-Westel és a Vasas- Plaket vízilabda Magyar Kupa negyeddöntőjében az ellenőri jelentések szerint az edzők, Gerendás György (BVSC), valamint Somossy József (Vasas) mindkét összecsapáson sportszerűtlen megnyilvánulásokkal zavarták a küzdelmet. A szövetség fegyelmi bizottsága az érdekeltek meghallgatását követően megállapította a fegyelmi vétséget, ezért a Vasas edzője öt, míg a BVSC mestere két bajnoki, illetve Magyar Kupa mérkőzésén nem foglalhat helyet a kispadon. A Dunaferré a két pont Döntött a Magyar Jégkorong Szövetség versenybírósága a pálya használhatatlansága miatt elmaradt ÚTÉ—Dunaferr OB I-es mérkőzés ügyében. A február 15-ére kiírt találkozó a jegyzőkönyv tanúsága szerint le lett fújva, mivel a pálya az MJSZ versenyszabályzatában előírt várakozási idő után is alkalmatlan volt a jégkorongmérkőzés lejátszására. Ennek alapján az esetet rendezői hiányosságnak minősítették, s ezért a bajnoki két pontot, 5:0-ás gólkülönbséggel a Dunaferr csapatának írták jóvá.
