Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-08 / 6. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JANUÁR 8., SZOMBAT 13 Nyílt levél a Volánbusz Rt. vezetőjéhez Tisztelt Uram! Ezen nyílt levelemet gondolom mély felháborodással fogja olvasni. Remélem, olyan mély lesz felháborodása, mint nekem és családomnak az elmúlt röpke másfél hónap alatt. Azért fordulok Önhöz nyilvánosan, mert levélben már fordultam a Szabolcs utcai központhoz, de azon kívül, hogy szíves elnézést kértek, minden maradt a régiben. Először felsorolom panaszaimat, majd észrevételemet és javaslatomat. Én személy szerint a szomszéd faluban (Zsámbék) dolgozom két műszakban. Munkába és hazajáráskor az Önök szolgáltatását venném igénybe. A reggeli járatokkal semminemű probléma nem vethető fel. Délutánra azonban 14 órára kell mennem dolgozni, és mivel 5 kilométerre lakom munkahelyemtől, úgy érzem, nem várható el tőlem, hogy a Zsámbékról 12 óra 40 perckor induló járattal induljak el, amikor a 13 óra 40 perckor induló is elég lenne, ha az időben indulna. Hazafelé jövet, ha 8-9-10-12 órát ledolgoztam, sohasem tudok eljönni az éppen menetrendszerinti járattal, ami a munkahelyem előtt áll meg, mert ezek a’járatok és különösen a Széna térről 21 óra 40 perckor induló járat rendszeresen 5-8, sőt 10-11 perccel később is elmegy. Szeretném tudni, minek készítenek Önök menetrendet, illetve ha készítenek, azt miért nem tartatják be dolgozóikkal. Gondolom, osztja véleményemet, hogy a menetrendek nem jók, vagy pedig amire többen is panaszkodnak, csak éppen nem fognak tollat ebben az ügyben — a gépkocsivezetők úgy közlekednek, hogy azzal veszélyeztetik az utasok testi épségét. Tanácsot szeretnék kérni Öntől abban az ügyben, mit tehetek én a következő eset kapcsán. Kisebbik gyermekem zsebéből — aki Budapestre jár — utazás közben kiesett a bérlettartó az igazolvánnyal és egyéb iratokkal együtt, amit a gépkocsivezető a végállomáson becsülettel leadott. Köszönet érte. Ám gyermekem későn, 15 óra után kereste-kérdezte a végállomáson, de nem tudták odaadni neki. Felháborító dolognak tartom, ami ezután történt. Felszállt a szokásos járatra a Széna téren, de mivel nem volt meg sem a bérlete, sem a diákigazolványa, ő pedig szeretett volna hazakerülni, a gépkocsivezetőnek elmondta, hogy mi történt. Mivel nem tudta igazolni, hogy diák (15 éves), a teljesértékű jegy árát kérte el tőle. Azért írom úgy, hogy kérte el, mert a pénz fejében, ami 94 forint, jegyet nem kapott! Szeretném tudni, ha a gyereknek nincs annyi pénze, amennyi a teljesértékű jegy ára, hogy kerül haza? A következő eset szintén családomon belül esett meg. A megálló előtt kellő időben jelzést tett a fiam, hogy le- szállni kíván. Mivel a gépkocsivezető a megállóban nem állt meg, előre ment és tisztelettel megkérte, hogy álljon meg. A gépkocsivezető válasza a következő volt: „Öcsi, nem aggódj, mindjárt megállók”. Mellékesen megjegyzem, hogy fiam 20 éves. A megálló után körülbelül 200-300 méterre meg is állt, mert ott volt ismerősének a lakása, akit ott tett le. Leszállás közben szólt a fiam, hogy ha önnek van is külön megállója, azért a hivatalos megállóban is illett volna megállni. A gépkocsivezető válasza: Öcsi, szállj fel, visszaviszlek, de neked legközelebb nem fogok megállni.” Pár napra rá fiam az egyik megállóban várta a buszt, ami 21 óra 40 perckor indul a Széna térről, de eljönni sajnos nem tudott vele, mert az csak kürtőit, a fényszóróját kapcsolgatta és a fiamat otthagyta. Elképzelhető, hogy ugyanaz a gépkocsivezető volt, aki a fenti megjegyzést tette. Nem írnám ezt a levelet, ha a menetrend be nem tartása egyszer fordult volna elő, de mivel fentebb említettem, egyszer már írtam Önnek, melyre szíves elnézést kért, a gépkocsivezetőtől pedig fenyegetést kaptam, de Ön is megértheti, hogy a keresetemet nem költhetem postabéHISTÓRIA A Román Püspöki Kar memoranduma 1879-ból m Nincs észrevételünk az .ellen, hogy az állampolgároknak a lehetőségig alkalmas mód nyújtassék a magyar nyelvnek mint államnyelvnek megtanulására, habár ennek általános szükségét a fennálló nemzetiségi törvény, illetőleg a nemzetiségeknek biztosított nyelvhasználati jog és általában hazánk ethnographiai viszonyai legkevésbé sem igazolják: ámde a magyar nyelv megtanulása céljából a törvényjavaslat oly intézkedéseket tesz, melyekre nézve — bár nagy tisztelettel viseltetünk Felséged kormányának különbeni bölcs belátása iránt — kénytelenek vagyunk azon meggyőződésünket kifejezni: hogy ama intézkedések a kitűzött célnak megfelelni egyáltalán nem képesek. Erre nézve mindenekelőtt bátorkodunk legalázatosabban megjegyezni: hogy a népoktatási törvény a népiskolákra nézve, a nép alsóbb osztályának okvetlenül szükséges oly sok tantárgyat szab elő, melyeknek a tanulók anyanyelvén eszközölhető megtanulása a törvényben meghatározott időt teljesen igénybe veszik úgy, hogy a már előírt tantárgyakon kívül még egy, a tanulók előtt egészen ismeretlen nyelvnek akár elemző, akár pedig csak gyakorlati oktatására oly mértékben, mint ezt a törvényjavaslat célja megkívánná, eltekintve az elmefogékonyság hiányaitól, már csak a kellő physikai idő is teljesen hiányzik. Hogyha tehát mindamellett a magyar nyelvet nem értő egyházközségek elemi népiskoláiban a magyar nyelv, ennek szó- és írásbani elsajátítása eredményével szándékoltatik taníttatni, erre nézve nem marad fenn más gyakorolható mód, mint az: hogy a törvény által már előszabott és a közéletben épp úgy, mint a további mívelődéshez okvetlenül szükséges tantárgyak háttérbe szorításával, az iskola oktatási éveknek egész tartama a közéletben nem mindenkinek feltétlenül szükséges magyar nyelvnek gyakorlati oktatására fordíttas- sék, mégpedig a tanulók saját anyanyelve használatának és az elmetehetségek fejlődésének megszorításával. Nem tehetjük fel Felséged kormányáról azt, hogy a magyar nyelv elsajátítását a most jelzett módon szándékoznék eszközölni, mert ily módon a népnevelés célja egy erőltetett nyelvtanítás érdekében felál- doztatnék és utóvégre is az egész nyelvoktatásnak a nem magyar községek népiskoláiban más eredménye nem lehetne, mint az: hogy a nem magyar nyelvű elemi tanulók hosz- szas erőlködés után tudnák talán itt-ott némileg tömi a magyar szót, vegyítve azt saját anyanyelve elemeivel, de a reális szükségnek megfelelő míve- lődésnek még csak elemeit sem sajátíthatnák el, kilépve pedig az iskolából, a magyar nyelvnek nagy erőtetéssel szerzett hiányos ismeretét a közéletben csakhamar elfelejtenék, mint ezt a gyakorlati életből számtalan példával lehet bebizonyítani. Másrészről nem vonjuk kétségbe azt, hogy a magyar nyelvnek elsajátítására lehet némi előkészületeket tenni már az elemi népiskolákban is, semmi esetre azon terjedelemben, melyet a kérdéses törvényjavaslat annak kijelentett célja szerint felkarol, de egyszerűen a magyar írás és olvasás tanítása és az ezekhez szükséges nyelvi begykorlás által. Erről felekezeti népiskoláinknál már eddig is a lehetőségig gondoskodva van, amennyiben tudniillik a jobban berendezett népiskoláinkban az említett előkészületek egyházi hatóságaink önszánta intézkedései folytán, saját önkormányzatunk körében, tehát minden külső nyomás nélkül már eddig is foganatba vétettek oly mértékben, mely a legszükségesebb tantárgyak háttérbeszorítása nélkül alkalmazható volt. Más tekintet alá esnek a felsőbb felekezeti népiskolák s jelesen a tanítóképezdék, melyekben tehát a magyar nyelv tanítására fokozatosan nagyobb mérvű intézkedéseket is lehet tenni, de erre nézve is autonóm egyházunk iskolahatóságainak buzgalma csak növekednék, ha azok a már fennálló törvények alapján, de minden újabb törvényhozási intézkedés nélkül, menten minden külnyomástól, saját önszántából teheti időnként a mívelődési igényeknek megfelelő intézkedéseket. Ami a magyar nyelvnek mint kötelező tantárgynak, a nem magyar ajkú felekezeti elemi népiskolába szándékolt behozatalát illeti, kénytelenek vagyunk a fentebb érintett neve- léstani legyőzhetlen akadályok mellett jelen legalázatosabb felterjesztésünkben egy igen sajnos körülményt is felhozni, melyet a kérdéses törvényjavaslattal kapcsolatban nagyon is figyelembe veendőnek tartunk. Tudva van ugyanis, hogy hazánkban a magyar közvélemény, melynek a közéletben és a sajtóban éppen úgy, mint az országházban is kifejezés adatik, oly törvényhozási és kormányintézkedéseket sürget minduntalan, melyek a nem magyar ajkú honpolgárok magyarosításához vezethetnek. Ezen élénken nyilvánuló törekvése a magyar elemnek a nyelvük és nemzetiségükre féltékeny egyházhíveinknél már rég aggodalmat szült s miután keleti szertartású egyházunk nemzetiségi jelleggel bír, a fejtegetéseink tárgyául felvett törvényjavaslatnak már csak hírére is egyházhíveinkben az említett aggodalom annyira fokozódott: hogy visszatekintve az ezelőtt néhány évtizeddel tett hasonló kísérletekre, egyházhíveink attól tartanak, hogy a szóban levő törvényjavaslat a törvényhozás terén egy újabb kezdetét képezi oly törekvéseknek, melyeknek célja a magyarosítást minden áron keresztülvinni s melyek a további fejlemények folytán odairányulhatnak, hogy nemzeti nyelvünknek a közéletben, egyházközségeinkben és templomainkban eddig szabadon gyakorolt használata mindezen terekről lassanként végkép leszoríttassék. Nem érezzük magunkat hivatva jelen legalázatosabb fel- terjesztésünkben annak fejtegetésébe bocsátkozni, hogy menynyire lehet üdvös, vagy ellenkezőleg káros hazánk érdekeire nézve a magyarosítást célul tűzni ki, de miután a szóban történő törvényjavaslatnak, a valóság nem minden látszatja nélkül több részről ily cél tulajdo- níttatik, hazafias kötelességünknek tartjuk mindenütt, ahova szavunk elhathat, kijelenteni: hogy román nyelvű egyházhíveink nem viseltetnek ugyan semmi ellenszenvvel a magyar nyelv iránt, de saját nyelvükhöz és nemzetiségi jellegükhöz oly szívósan ragaszkodnak, hogy ezekből őket bármi módon kivetkőztetni teljes lehetetlenség. Ha a kérdéses törvényjavaslat a magyarosítási hajlamnak semmi látszatját sem hordaná is magán, annak esetleges végrehajtása körül bizonyára oly eljárás fogna megindíttatni, mély a magyar és a nem magyar elemek közt az annyira szükséges testvéries összetartás helyett kölcsönös elkeserelyegre, minden alkalommal nem írhatok levelet. Észrevételem, illetve javaslatom a következő: Örömmel tapasztalom, hogy a tévéreklám műsorából levették azt a reklámot, amely a Volánbuszt reklámozza, hogy egy ázott macskát is felvesz, az lehet, de minket nem vesz fel, hanem otthagy. A másik javaslatom, hogy ne készítsenek menetrendet, ne költsék erre a pénzüket, az utas álljon ki a megállóba, mint azt most is tennie kell és majd ha jön a busz — felszállhat — feltéve, ha megáll. Javaslom reklámozni, hogy az utasok kössenek utas- biztosítást valamelyik biztosítónál, a gyorshajtás következtében bekövetkező esetleges balesetek fedezésére. Javaslom Önnek, hogy abból a nem kevés pénzből, amit tőlünk, utasoktól beszednek bérlet vagy vonaljegy címén, többet juttassanak fizetés címén a gépkocsivezetőknek, nem biztos, de talán kapnánk jegyet a pénzünkért. Mivel már hangoztatják, hogy január-február hótól ismételten emelni kívánják a viteldíjat, én úgy érzem, ez nem lenne szükségszerű, ha minden viteldíj a VOLÁN kasszájába és nem a gépkocsivezető zsebébe kerülne. Az emeléssel csak azt érik el, hogy még több lesz a gépkocsivezetők láthatatlan jövedelme. Van még egy javaslatom, személyesen Önnek. Tudom, hogy Ön nem Mátyás király, azt is gondolom, hogy az ideje be van táblázva, azonban egyszer-kétszer mint utas (nem nyakkendőben, öltönyben, nem a végállomáson), hanem valamelyik megállóban egy-két járatra felszállva, nagy valószínűséggel állíthatom, amennyiben nem ismerik Önt a gépkocsi- vezetők és nem menne a füles hozzájuk, személyesen meggyőződhetne a fent leírtakról. Fentiek egy családban, egy vonalon történtek, de vajon mi a helyzet megyeszerte? Tisztelettel: Egy utas és családja, akik Zsámbék—Perbál—Budapest útvonalon közlekednek. M. J. Tök (A teljes név és cím a szerkesztőségben) dést szülne, azt esetről-esetre fokozná és végre is a közös haza érdekeire csak veszélyes következményeket vonna maga után, mire nézve talán elég leend átalánosságban azon tapasztalatokra hivatkozni, melyeknek részletezésébe ezúttal, a helyzet komolyságát tekintve, nem bocsátkozunk, de amelyek kétségtelenül arról tanúskodnak, hogy az utóbbi időkben a magyar nyelv előnyére, a közhatósági közegek részéről, a törvény határain kívül eső kísérletek, sőt kötelező rendszabályok is tétettek, illetőleg alkalmaztattak s ily túlkapások különösen a néphez közelebb álló közhatósági közegek részéről egész szén vedély- lyel űzettek. A törvényjavaslatnak, melylyel ezen legalázatosabb felterjesztésünkben foglalkozni kénytelenítettünk, egyes intézkedéseit, úgy amint azokat a lapok közléseiből ismerjük, szemügyre véve, azon pontnál állapodunk meg leginkább, mely a már hivatalban levő néptanítókra nézve akként intézkedik, hogy ezek hat év alatt kötelesek legyenek a magyar nyelvet annyira elsajátítani, hogy az «azon való» tanítási képességüket vizsgálattétellel igazolhassák és csak az életük ötvenedik évét betöltött tanítókra nézve enged kivételt, mégpedig úgy, hogy a kivételes esetekre nézve a felekezeti tanítókat is beleértve, csak a vallás- és közoktatási miniszter határozhat. (Folytatjuk) Lukinich Imre A Pest Megyei Gazdasági Egyesület a földreformról Az első világháborút követően nyilvánvalóvá vált az ország érdekeit felelősen mérlegelők előtt, hogy a földreform elengedhetetlenül szükséges Magyarország mielőbbi újjáépítéséhez. A készülő tervezeteket a különböző érdekvédelmi egyesületek is megvitatták. A Pest Megyei Gazdasági Egyesület 1920. január 8-ai ülésén felterjesztéssel fordult a földművelésügyi minisztériumhoz, kérve, hogy a „szakértő körök"is hallgattassanak meg a törvénytervezetről. Az egyesület még abban a hónapban megvitatta a földreform ügyét. A megyében élő földbirtokosok azt javasolták, hogy gazdasági vidékenként állapítsa meg a kormány a nagy- és kisbirtok arányát. A földre jogosultak körét korlátozni kívánták, csak azok kaphassanak földet, akik „kelló' szakértelemmel bírnak és akik az intenzív termelő munkához szükséges anyagi eszközök birtokában vannak, vagy akik ezen anyagi eszközöket az állam támogatásával olcsó kölcsön útján megszerezhetik. ” Indítványozták, hogy a kisajátításra kerülő földek elsősorban a háború alatti nyereségből szárma- zottak legyenek, illetve eladásból jöjjön össze a földalap, „csak végszükség esetén nyúljanak a köz- és magán- tulajdonban lévő' birtokokhoz. ’’Végül óvta az egyesület a kormányt a nagyarányú és radikális földreformtól, mert az veszélyezteti a termelést; hasonlóan ahhoz, ha túl gyorsan hajtják végre: a földreform végrehajtása „évtizedekre kiterjedő munka”— zárult az állásfoglalás. Pogány György
