Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-08 / 6. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. JANUAR 8., SZOMBAT A vita, amihez bátorkodom hozzászólni, 1860 után éleződött ki, pár évtized után elcsöndesült, közmegelégedésre azonban soha nem oldódott meg. A tét nem csekély: Isten léte. Van vagy nincs? A kérdés nem múlt századi, hanem egyidős az emberrel. Vannak azonban időpontok, amelyekben hirtelen felerősödik, erőszakos ellenfelek egymás haját tépik, s ez hagyján, de állami beavatkozással egzisztenciálisan is fenyegetik egymást, a kor szokásainak megfelelő argumentum ad hominem-ekke\. A múlt század közepén azért vált aktuálissá a kérdés, mert Darwin előállt az ősfejiődés elméletével, ami valószínűtlenné tette a hatnapos úgynevezett bibliai teremtéstörténet realitását. Sem első, sem egyetlen nem volt ezzel a vélekedéssel, az évszázadok óta halmozódó őslénytani (paleontológiái) és geológiai jelzések, csillagászati és földrajzi evidenciák legalábbis az 1600 évektől egyre nyilvánvalóbbá tették, hogy a Föld története nem fér bele hatezer esztendőbe, és ez nem hitkérdés, hanem ténykérdés. De épp az 1600-as év máglyája, amely Giordano Brúnót égette meg, mutatja, hogy az állam és egyház egymással összefonódó hatalmi rendszere ennél sokkal jelentéktelenebb kérdésekben sem tűr eltérést a maga megrögzött felfogásától. A hitbeli eretnekség fogalma egészen a francia forradalom koráig életveszélyt jelentett (ekkor pár évtizedig a politikai eretnekség lépett a helyébe, még vérgőzöseb- ben), de nem a hitetlenség ütközött meg a hittel, hanem különféle keresztény hitek egymással (reformáció, ellenreformáció, egyéb reformációk: valdensek, albigensek, socianu- sok, husziták, hugenották, és ha a mai szekták százait sorolnánk, vége-hossza nem volna). Önmagában hallatlanul érdekes téma: de jelen tanulmányomnak nem ez a tárgya, hanem kizárólagosan a tudomány és a hit vélt vagy tényleges ellentéte. Az egyházi és a világi oktatás körüli viszály teszi e kérdést aktuálissá. Nem kívánok állást foglalni ebben egyik oldal mellett sem, mert tapasztalatom szerint mindkét iskolatípusban lehet jól is, rosszul is tanítani, továbbá egyik sem biztosítja eleve a helyes etikai nevelést, ami kizárólag a nevelő erkölcsi szilárdságának, nem pedig ideológiai elkötelezettségének a függvénye. Azért indítottam Darwinnal, mert máig tartja magát az a tévhit, hogy a darwinizmus = ateizmus. Hogy magában mit gondolt és hitt Darwin, azt nem tudhatjuk, de semmi jelét nem adta annak, hogy szembeszegült volna az egyház bármiféle tanításával. Ünnepélyes temetése 1882-ben a Westminster Abbey-ben jelentős papi segédlettel történt, és a Providentissimus Deus kezdetű pápai enciklika igen hamar sietett leszögezni, hogy a természetes fejlődés elve nincs ellentétben a keresztény hittel. Ennek dacára sok támadás érte egyházi részről. Wilberforce püspök lángoló szónoklatait szokás fölemlegetni; ezekre Darwin bölcsen nem reagált, Huxley és Haeckel harciasabb kedélyére bízva a tan ideológiai védelmét. Bele is sétáltak ä csapdába mindketten, vitatkoztak arról, ami nem tárgya a darwinizmusnak, és ez pontosan Isten léte, illetve a teremtés mítosza. A teológusoknál hatásosabban támadták Darwint a biológusok. Nem a fajfejlődést vonták kétségbe, még csak nem is az ember állati származását. Ezek már a múlt században olyan természettudományosán igazolt tények voltak, amelyeket épeszű ember nem vont kétségbe, hacsak „fundamentalista” nem volt. (Észak-Amerikában ma is 25 millió fundamentalista él, ezeknek a Föld nem forog s az ember nem származik, a hatezeréves teremtéstörténet érvényes, mert a Biblia szó szerint értelmezendő.) A biológusok a darwini természetes kiválasztódás érvényességét és elegen- dőségét vitatják. Van aki elfogadja, van aki mást javasol mellette vagy helyette az evolúció magyarázatául, magát az evolúciót nem tagadva. A szelekciós darwinizmus (nem az evolúció!) átlag öt évente véglegesen megdől, illetve véglegesen igazolódik — vagyis napjainkban sem tekinthető egyedüli elfogadható magyarázatnak. De legyünk tisztában azzal, hogy sem az evolutív, sem a szelektív darwinizmus elfogadásának vagy elutasításának semmi köze nincs az ateizmushoz. 1872-ben Du Bois-Reymond neves svájci-német fizioló- gus messzehangzó előadást tartott A természet megismerésének határai (Über die Grenzen der Naturerkennens) címmel. Hét olyan „világrejtélyt” sorol fel, amelyeket a természettudomány eddig sem tudott, ezután sem lesz képes megfejteni: í. anyag és erő lényege, 2. mozgás eredete, 3. élet keletkezése, 4. természet célszerűsége, 5. érzékelés és tudat keletkezése, 6. értelmes gondolkodás és beszéd eredete, 7. akaratszabadság kérdése. Kemény tétele, az ignoramus el ignorabimus (nem tudjuk és nem is fogjuk tudni) Benedek István hozzászól Gorongyos ut annyira felbőszítette a darwinista Emst Haeckelt — akinek antropogenetikai érdemei vitathatatlanok —, hogy vaskos kötetet szentelt a hét világrejtélynek, és a maga vulgármate- riálista módján azt képzelte, sikerült mindegyiket természettudományosán megmagyaráznia, holott csak igen érdekes fejtegetéseket közölt, kellő bizonyító erő nélkül. A hét természettudományos rejtély mellett számtalan lélektani, metafizikai és teológiai rejtélyt sorolhatnánk még fel, amelyekre az „ignoramus et ignorabimus” tétel ugyancsak érvényes, például a lélek eredete és működése, a lélek halhatatlansága, a gondolkodás és emlékezés módja, az eszembejutás és az elfelejtés, az indulatok kormányzása és kormányozhatatlansága, az erkölcs élettani háttere, a szerelem, a gyűlölet, és hogy témánkhoz közelítsünk: Isten léte vagy nem léte, az isteni beavatkozás magánügyeinkbe, gondviselés, teremtés, csoda, túlvilág, isteni igazság, irgalom, üdvözülés — a sor végtelenségig folytatható (ide tartozik maga a végtelen is), és akkor még szót sem ejtettünk az okkultizmus megfejtetlen rejtelmeiről, sem arról a mindennapos jelenségről, hogy a test halálakor a lélek eltűnik, nem tudni hová. Az ihlet, a tehetség, a zsenialitás, a gondolatolvasás, a jóslás, a parapszichológiái jelenségek — meg kell szakítani a felsorolást, eltartana napestig. Biológusok és pszichológusok kísérleti kutatásai közelítenek egyik-másik lélektani rejtély hátterének földerítéséhez, de jó lelkiismerettel egyetlen tudós sem állíthatja egyetlen válaszáról sem, hogy a természettudomány egyetemes érvényű kritériumai szerint megbízhatóan igazolható. Nagyon leegyszerűsítve az alaptételt: a materializmus csak materiális kérdésekre adhat megbízható választ, míg a lélek minden aktusa a gondolat, a képzelet, a hit világába tartozik. Ettől még igaz lehet, de természettudományosán nem igazolható. Példaképpen említem Aquinoi Tamás híres öt istenbizonyítékát, melyek minden amúgy is hívő ember számára kielégítőek, természettudományos kritériumok oldaláról nézve azonban semmisek. És ez rendjén is van így: a materialisták megkívánják a tudományos bizonyíthatóságot, míg a teológia tételeinél ez merőben fölösleges (és kilátástalan). Az eddig elmondottak annyira hétköznapján maguktól értetődőek, hogy csak azért volt szükség a fölidézésükre, mert nálunk az oktatás fél évszázadon keresztül szándékosan félrevezető volt, és a legjobb szándékú elmékbe is tév- tanokat plántált. így például azt, hogy a pozitivizmus, a darwinizmus, a materializmus, a marxizmus, és még néhány izmus tökéletesen elegendő minden kérdés végérvényes megválaszolására, és ha ezt még megfürösztjük egy sajátos nemzetközi szocialista ideológiában (azért „sajátos”, mert valójában nem nemzetközi, hanem szovjet), akkor nincs szükségünk semmiféle földöntúli hatalom — pl. Isten — föltételezésére, a világegyetem kulcsát a kezünkben tartjuk, s e kulccsal sorra ki tudjuk nyitni valamennyi ajtót. Csak hát a féligazságok mindig veszedelmesebbek a közönséges — könnyen leleplezhető — hazugságnál. A felsorolt izmusok valóban nagyon sokféle rejtély megoldására alkalmasak, fel egészen az atombomba kitalálásáig és fölhasználásáig. Semmiképp nem alkalmasak azonban az olyan egyszerű kérdések eldöntésére, melyekből fentebb egész zsákravalót soroltam fel. Például arra, hogy van-e Isten vagy nincs? És ha van, hol van, milyen, és mit csinál? Egyértelmű, hogy minden csak arra használható, amire való. D e fél évszázadon keresztül a népoktatás kifejlesztett egyfajta szakmai gőgöt, amely nemcsak túlzott nimbusszal ruházta fel a tudományt, hanem a hatásköri túllépés szabadalmával is. Holott mint tudománytörténész állíthatom, hogy a technika csodálatos vívmányai dacára még a technika is szánalmasan botladozó tudomány, különösen akkor, amikor nagyszerű elméleti eredményeit a gyakorlatban óhajtja megvalósítani — vagyis minden pillanatban. Ennek a tanulmánynak nem lehet célja felsorolni azt az ezernyi bosszúságot, ami mindennapjainkat kínkeservessé teszi, egyszerűen azáltal, hogy a legszimplább kényelmi berendezéseink váratlanul fölmondják a szolgálatot. A civilizáció nagyszerű dolog, de csak amíg működik. Abban a pillanatban,'amint egy fogaskerék valahol nem megfelelően moccan, az emberisten kezéből kicsúszik a mű — vagy ő csúszik ki a műből, s ott áll tehetetlenül. (Azért nevezem emberistennek, mert a civilizációt ő teremtette, ennyiben társszerzője Istennek.) A hétköznapok apró bosszúságai azért érdemelnek itt említést, mert a közös mű, amit az Úristennel együtt alkottunk, a szemünk láttára válik napról napra hitványabbá, miközben technikánk a csillagokat verdesi. Hosszú élettel áldott vagy vert meg az Úr, módom van visszaemlékezni arra, hogyan éltünk például hetven évvel ezelőtt. Nincs okom nosztalgiázni a húszas évek kapcsán, mégis bízvást állíthatom: sokkal kellemesebben éltünk a nagy szegénységünkben, mint ma. És ez nemcsak háborúvesztett kis hazánkra vonatkozik, hanem az egész emberi civilizációra, amely azóta folyvást fejlődik és párhuzamosan romlik meg züllik. Jobb volt az étel, tartósabb a ruha, kényelmesebb a vonat, sőt a konflis is, tehetségesebbek az írók, olcsók a könyvek, megfizethetők a nagyszerű hangversenyek, és ha a szegény embernek kedve támadt az utazáshoz, összerakott filléreiből telt egy kedvezményes itáliai útra, de bejárhatta biciklivel akár fél Európát. Ma a leggazdagabb tőzsér sem ehetik egy jóízű sóskiflit, mert nincs, és csak Krúdy regényeiből sejtheti, milyen íze volt hajdan egy külvárosi kispörköltnek, 80 fillérért. Ez a kis kitérő a minőségi romlást van hivatva illusztrálni, ami száz év alatt elposványosította háromezer év magas kultúráját. S nemcsak a matériában, lelkiekben is. A pogány étosz a kereszténnyel karöltve zuhant a mélybe, s a leghétköznapibb tisztesség világszerte kiveszőben van, mint az ősbölény. Ezért amikor az egyházi oktatás bajnokai a világi oktatás bajnokaival csapnak össze, összetévesztik a formát a lényeggel. Mind a kétfajta iskolázásra szükség van. lévén igény mind a kettőre. Olyan új nemzedéket kell fölnevelni, amely erkölcsi tisztaságban és a helytállás bátorságában merőben eltér az elődjétől. A feladat — a pedagógus feladata — nem egyházi és nem világi, hanem: magyar. Hitet sem követelni, sem megtagadni nincs jogunk az iskolától éppoly kevéssé, mint a növendékeitől. A materializmus és idealizmus balga dualizmusán túl kell lépni. Az anyag működése materialista hozzáállást kíván, az eszmeiség idealizmust, s e kettő nem lehet ellentéte egymásnak. Irracionális hitet nem lehet racionális észérvekkel támogatni vagy támadni, másfelől az egzakt tudományosság nem támaszkod- hatik misztikus érvelésre. M egnehezíti a pedagógusok dolgát az a negyven esztendő, amelyben fölnőttek. Aki elhitte, hogy a darwinizmus egyenlő az ateizmussal, nyilván ugyanolyan rossz tanár lesz, mint aki elhiszi, hogy Isten hat nap alatt teremtette a világot. Nem szavakat kell tanítani, hanem a szavak értelmét, és ebben nem lehet különbség egyházi és világi oktató közt. Hitbeli kételyt ne akarjon világi tanár se eloszlatni, se megerősíteni, bízza a hitoktatóra, és hagyja meg a növendéknek az egyéni állásfoglalás jogát. Sohase keltse azt a hamis látszatot, hogy a tudomány nyelvén a hit kérdéseire válasz adható, de a tudomány tételeit se engedje teológiai megfontolás tárgyává tenni. Elsősorban a pedagógusban kell megszilárdulni annak a ma új, de valójában ősrégi tanügyi szemléletnek, amely hittől vagy hitetlenségtől függetlenül az alapvető emberi jogok gyakorlásán nyugszik. Ebben összefér a nacionalizmus az internacionalizmussal, valamiként az individualizmus a szocializmussal, a demokrácia a liberalizmussal. E szavak értelmezése az utóbbi időben annyi torzuláson ment át, hogy használatukat egyelőre célszerű mellőzni, valódi tartalmuk mégis hozzátartozik a tiszta jellem kikovácsolódásá- hoz. Göröngyös út a pedagógia útja. Nem véletlen, hogy a Nemzeti Alaptanterv két év alatt nem tudott elkészülni, illetve hiába készült el, mindig akadt valaki, aki visszadobta. A magyar közoktatás irányítása azoknak a kezében van, akik negyven éven át hamis történelmet tanultak, hazug világképet kaptak a magyar irodalomtól a biológiáig minden tantárgyban. Mit remélhetünk azoknak a tanároknak az oktatásától, akiket magukat is félreneveltek? Mit azoktól a tankönyvektől, melyeket a régi betonba ágyazott akadémikusok írnak? A „szakember” bűvszó sehol annyi kárt nem okoz, mint az iskolában, ahol minden cím, rang, kitüntetés, előléptetés eleve gyanús, egyedül a titkos önképzés hitelesíti a tudást, és a rátermettség a nevelői képességet. Világi és egyházi tanerőkre egyaránt áll ez: emberöltőnyi megméte- lyezettséggel kell szembeszállniok, és ehhez megtalálni azt a ritka példaképet, aki támaszt tud nyújtani a hamis próféták hivatalosan kinyilvánított „szaktudásával” szemben. Nehéz kenyér volt mindig a pedagógusé. Ma különösen nehéz, mert a gyermekkel a jövőt tartja a kezében, azt a jövőt, amelyért mindennél szenvedélyesebben küzd egymással a régi meg az új. Az ország sorsa nem a tavaszi választáson dől el, nem is a „médiatörvényen”, hanem az iskolán, amely vagy képes magát megtisztítani a hazugságoktól, és becsületes magyar értelmiséget nevelni, vagy — de erre a vagyra jobb nem gondolni: — más alternatíva nincs.
