Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-04 / 2. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JANUÁR 4., KEDD ] L3 Gyertyák fényében É Ez év karácsonyán szokatlanul gyakor­lott mozdulattal gyúj- — tottuk meg a fenyőfa gyertyáját. Lángjában korábbi évek karácsonyi gyertyagyújtá­sának emléke helyett a Kerepe­si temető gyertyaerdeje, a Par­lament lépcsőire terült gyertya­szőnyeg jelenik meg. És a kö­zelmúlt emlékképei. Könyörgő szentmise a bazi­likában: a zsúfoltság éjféli mi­sére emlékeztet, de öröm he­lyett mélységes aggódás köny- nyei csillognak férfiszemek­ben is. „Boldogasszony Anyánk... ne felejtkezzél meg szegény magyarokról!” Másnap a megújult, szép pi­arista kápolnában tudtuk meg, hogy nem gyógyulásért imád­kozunk. Akik akkor ott együtt voltunk, függetlenül attól, hogy diáktárs-, tanár- vagy ta­nítványként, vagy csupán kép­ernyőről ismertük; személyes halottunkat gyászoltuk. A haj­dani piarista diák emlékező mondata a Miatyánkba csuk- lott, s mi összeszorult torokkal mondtuk vele: „...legyen meg a Te akaratod...” Csak Isten tudja, kit miért szólít magához — emberi mér­ték szerint — oly korán. „Az én utaim nem a ti utaitok.” A mi utunk ahhoz a Házhoz vezet, melyben egy ember há­rom és fél éven át hősies küz­delmet folytatott nemzetéért, ahol — szerintünk — bőséges feladata lenne még, s ahol — a Fennebbvaló szerint — ép­pen eleget tett. Önként mentek százezrek, hogy némán fejet hajtsanak a zászlóval letakart koporsó előtt. A várakozás óráiban szí­vet melengető beszélgetések alakultak ki alkalmi sortársak között; a hullámhossz — beál­lítás nélkül — azonos. A tö­meggel együtt rezdül: a kor­mányszóvivő meleg hangjá­val, kiskatona forró teával, a parlamenti őr ünnepélyes udva­riassággal. Ajándékot kaptunk az El­hunyttól, az összetartozás aján­dékát. És másnap az ácsolt kereszt alatti emelvényről a szertartást végző pap közvetíti a haldokló miniszterelnök mindenkinek szóló megbocsátását. Feladatot kaptunk tőle, a megbocsátás feladatát. Bocsás­sunk meg mi is azoknak, akik ellene vétettek; akik bemocs­kolták, amíg országunkért dol­gozott, akik nem kímélték be­tegágyán, s akik előtt nem szent a végtisztesség sem. Ha ő megtette, mi sem tehetünk mást. Talán azért történt mindez karácsony előtt, hogy a szere­tet ünnepén gyertyafényben tisztábban lássunk: az ajándé­kot is, a feladatot is, egymást is. Kenessey Béláné Budapest Az arisztokrácia védelmében Nagy meghökkenés­sel olvastam a Pest Megyei Hírlap no­vember 12-i számá­ban egyik olvasójuk levelét, aki felháborodottan sérelmez­te, hogy gróf Bethlen István nevét miért az őt megillető ősi jogon — grófi címmel együtt közük. Ez eszembe juttatja azokat a II. világháborút követő kastély­pusztításokat, amelyeket csak kisebb részben okoztak a német és szovjet csapatok. Az igazi pusztítást, a régi nemzeti érté­kek széthordását, pusztítását nyilván a lakosság ilyen menta­litású része végezte. (Szlováki­ában a volt Felvidéken a ma­gyar kastélyok széthordásának megakadályozására tudomásom szerint katonaságot rendeltek ki őrzésre.) Tudnivaló, hogy arisztokrá­cia nélkül nincs nemzet. Az első „arisztokraták” a „hét ve­zér” voltak, akiket a törzsek leg- kiválóbbjai közül pajzsra emel­tek. Ha ilyenek a magyarságban nincsenek, akkor sose jutottunk volna a Kárpát-medencébe, ha­nem nyelvrokonainkhoz hason­lóan (manysik, hantik) teljesen ismeretlen elmaradt néptöredék­ként élnénk a mai Oroszország Urál vidéki területén. A magyar arisztokrácia volt az, amelyik teijesztette a kultú­rát, pártolta a művészeteket, amelynek fennmaradt és meg­maradt töredékeit büszkén mu­tatjuk múzeumainkban, mint eu­rópaiságunk bizonyítékait. A Bethlenek éppen azoknak az arisztokrata családoknak az egyike, akik olyan híres politi­kusokat és fejedelmeket adtak, mint például gróf Bethlen Gá­bor, vagy a két világháború kö­zött gróf Bethlen István. A je­lenlegi gróf Bethlen István pe­dig szerény szerepet tölt be mai politikai életünkben. Felsorolni is nehéz például az egyetemalapító gróf Páz­mány Pétert, gróf Zrínyi Mik­lóst, a szigetvári hőst és ükuno­káját, a költőt, a művészet- és zenekedvelő herceg Esterházya- kat, a Lánchíd-építő gróf Szé­chenyi Istvánt, akinek édesapja gróf Széchényi Ferenc a Nemze­ti Múzeum könyvtárát alapítot­ta. Hogy voltak köztük mulato- zók, költekezők és más emberi hibával rendelkezők is, az az arisztokrácia máig is ható érde­meit nem csorbítja. Olcsó hatás- , vadászat csak ilyenekre leszűkí­teni az arisztokráciát, hiszen gróf Széchenyi István is mula­tós huszárkapitány volt fiatal ko­rában és mégis, idősebb korára mennyit alkotott a magyar nem­zet felvirágoztatása érdekében! A 13 aradi vértanú között is számos arisztokrata, nemes, dzsentri volt, akár gróf Bat­thyány Lajos, akár gróf Leinin- gen-Westerburg Károly nevét említjük. De említhetjük a II. vi­lágháborúból báró Stomm Mar­cell altábornagy nevét és termé­szetesen sok másét is. Sajnálatos emberi tulajdon­ság, hogy az emberek általában a negatívumokra emlékeznek vissza szívesebben, a rangoktól és címektől csak az adományo­zók foszthatják meg az adomá­nyozottat és leszármazóit, és nem bárki, akinek ez nem tet­szik. Az örökölhető rangok és címek viselői már sokszor bebi­zonyították, hogy méltók nagy őseikhez és ezt tiszteletben kell tartanunk. Temler Elemér Budapest HISTÓRIA Hamvas Béla Magyarország kulturális szférái (IV.) A városok kicsinyek, de ben­nük a társas élet élénk és a szellem éber. E nyugati váro­sok, mint Sopron, Pozsony, Kőszeg műveltek, demokrati­kusak, magas ízléssel és élet­igénnyel. Kőszeg nagyobb vá­ros benyomását kelti, mint az alföldi Hódmezővásárhely, amelynek csaknem tízszer any- nyi lakosa van, és legalább húszszor olyan gazdag. E vi­déken nincsenek nagy ipari vállalkozások és latifundiu­mok. A termelés olyan ki­csiny arányokban folyik, mint ahogy az urbanitás is szűk. De könnyen átszerelhe­tő egyik termelési ágról a má­sikra. És a szervezettség pom­pásan működik. Nem autokra­tikus, mint a déli vidék, és életideálja nem a familiáris vegetáció, hanem a polgári prosperitás. A földdel való kapcsolat természetszerűleg lazább, mert hiszen a telepü­lés formája nem a kúria, amely közvetlenül a földön él, hanem a kisváros. Ennek ellenére a művelés hatáso­sabb. E hatásos művelés, mint kulturális gondolat olyan erős, hogy hosszú ide­ig ezen a vidéken voltak Ma­gyarország legjobb iskolái, olyan líceumok, kollégiu­mok, ahová az egész magyar­ság összegyűlt. A városi és parasztréteg között különb­ség alig van. Az intenzív kul- tiváltság az embereket át- és átszövi kulturális, szellemi és gazdasági értékkel. VI. A mediterrán tájból a nyugatiba való átlépés is ész­revehető, de még sokkal feltű­nőbb az átlépés a nyugatiból az északiba. Röviden jelle­mezve: ez a kulturális provin- cialitás szférája. A mediter­rán vidéknek, mint ahogy az egész Földközi-tenger kultúr­körének fővárosa Róma. E felé a központ felé néz a ma­gyar délnyugati sarok éppen úgy, mint Provence, vagy Hispánia, vagy Dalmácia. És innen nyeri életstílusát is. A nyugati öv fővárosa, mint minden nyugati kultúrszférá- ba tartozó vidék: Párizs. Ezen a vidéken ez a közép­pont, akárhol fekszik a vidék, Németországban, Türingiá- ban, a Rajna mellett vagy a Dunánál. Az északi szférát a többitől az különbözteti meg, hogy nincsen középpontja és nincsen fővárosa. Teljesen vi­dék. A kulturális provinciali- tás ezt fejezi ki. Decentrali­zált életforma ez, ahol a kul­turális törekvéseknek sem kö­zéppontja, sem iránya nin­csen. Ide minden véletlenül vagy egyéni kísérletképpen jut el, és nem szervesen. Ki­csiny városok egymástól el­szigetelten állanak, erőtlen, lokális civilizációval. A ter­melési rend szétszórt és nem individuális, hanem olyan ar­chaikus, mintha még nem lé­pett volna ki teljesen a naturá­lis állapotból. Olyan, mint egy észak-norvégiai gazda­ság. Az ember és a föld viszo­nyát is ez a provincialitás ha­tározza meg. Nincs határo­zott termelési stílus. Az ipar­telepek olyan egymagukban állanak, mintha valamilyen gyarmaton volnának. Körülöt­tük néhány lazán szocializált falu vagy község, aztán erdő­ség és rét, ahol rendezetlen és középponttalan állatte­nyésztés folyik, vagy primi­tív földművelés. A hegyek között vadászok, pásztorok, favágók és szénégetők élnek. A társadalmi tagozódás is ennek a még naturális anar­chiába hajló provincialitás- nak felel meg. Az emberiség itt még nem nőtt organikus közösséggé, hanem szétszór­va és elhagyatottan él. Az északi szférában éppen azért az emberek életét a természet határozza meg, amely ott sok­kal nagyobb szóhoz jut, mint nyugaton vagy délen. Az északi természet zord és hi­deg. Hosszú és kemény tél van, rövid átmenet, aztán többnyire esős nyár és az egyedüli ősz, amely derült, de már hűvös. Ez alatt az ég­hajlat alatt az ember lelki éle­te túlságosan eltolódik a ma­gányos melankolikus érzel- messég felé. Ez a magány és melankólia, amely az északi magyar költőket is jellemzi, különösen Tompa Mihályt, aki ennek a világnak a legtö­kéletesebb kifejezője. VII. A Hemád völgyében dél felé utazva, vagy a Tisza északi partjáról átkelve az em­ber nem olyasmit él át, mint­ha egyik országból a másikba érne, hanem mintha egészen más földrész nyílott volna meg előtte. Északon szürke és tompa kékeszöld szín uralko­dik. Itt az ember szemébe va­kít a világosbarna, sőt a sár­ga. Ha a vonat átlép észak és kelet határán, külön meg kell szokni ezt az eleinte fájó sár­ga homokszínt. A Felvidék csaknem finnországi csendje és nyomottsága egyszerre fel­szabadul és kitágul. Itt egy­szerre minden szabad lesz és tág. Észak, mintha félálom­ban volna, ez az éberség föld­je. Az ember, az ázsiai és dél­orosz síkságra ért. Beláthatat­lan távlatok nyílnak meg, az alig hullámzó föld elvész a messzeségben. Néhány fa, egy kicsiny liget, apró pata­kok inkább, mint folyók, és a nagy folyam lassan, lustán ka­nyarog, iszapos sárga színével. (Folytatjuk) Magas szintű rejtvény Mindenheti rejtvény- újságom, a Telem- fppj agazin belső, utolsó előtti oldalán egy egész oldalas hirdetés-rejt­vény keltette fel érdeklődése­met nemrégiben, címe: Re­püljön a Hohes C narancsok birodalmába. A rajzon a riói Corcovado- hegy, Christo Redemptor (Megváltó Krisztus) világhí­rű szobra áll, alatta a Guana- bara-öböl, és szövegében „Hohes C két és fél kilo­gramm narancsból nyert ter­mészetes C-vitamint tartal­maz, így már egy pohár elfo­gyasztásával bárki hozzájut­hat a naponta szükséges C-vi- taminhoz.” (Ez itt nem a rek­lám helye, csak az idézeté.) Azután megtudjuk, hogy va­lamennyi Hohes C narancs Brazíliából származik: bizo­nyára ezért játszhatunk egy négyszemélyes, 560 ezer fo­rint értékű brazíliai utazá­sért, vagy 444 Hohes C-póló- ért. Nos, nézem a beküldendő kupont. Ezen a következő kérdés áll: „Egy doboz Ho­hes C mennyi narancs C-vita- min-tartalmával rendelke­zik?” A beikszelendő 3 koc­ka alatt: 1 kg, 2 kg, 2,5 kg. Hosszas, elmélyült gondolko­zás után megfejtettem. Remé­lem, jól! Ezt a szöveget ír­tam a kupon szélére. És a 2,5 kg-ot ikszeltem be. És biztos vagyok benne, hogy családos­tul utazom. Mert feltehetően ezt raj­tam kívül senki sem fejti meg. Ugyanis ilyen lüké ez az ország! Vagy aki így hirdet? Fazekas Mátyás Veresegyház Ék Mintha csak a médiu­mok körüli méltatlan háború kitelj esztésé- re ásták volna ki az újabb lövészárkot: „La Stam- pa”-cikk, elnök urunk nyilatko­zata alapján. Nemzetközi segít­séget kér a hiteles tájékozta­tást, a sajtószabadságot lábbal tipró kormány megfékezésére. Kifogásolja, hogy az ellenzék hangja nem jut el a nemzet­hez. Egyetlen szóval sem utal arra, hogy kiknek a hangját (és képét) vagyunk kénytele­nek nélkülözni és miért! Még csak gyerekes csínyről sem tesz említést, pedig gátlástala­nul hazudozni, országot-vilá- got félrevezetni sokkat több, mint csínytevés. A közfelháborodás hatására elnök úr ismét megszólal, és újabb döbbenet! Nem tiltako­zik, hogy szavait elferdítették, nem kér helyreigazítást, nem indít sajtópert, tulajdonképpen megerősíti az olasz lapban megjelenteket. Sokadszor bizo­nyítja, milyen nehéz elvbará­tai érdekein felülemelkednie. Marad az ismert gyakorlat: a felelősséget (nem) vállalni, azt áthárítani azokra, akik a de­mokráciát mindig komolyan veszik. t Mika Miklós Budapest Erdőhasználati jog a pilisi erdőben Középkori nagy kiterjedésű erdeink — kevés kivétellel — királyi tulajdonban voltak, csak a 14. századtól kezdve került sok erdő földbir­tokosok kezébe. Az erdőhasználati jogot az uralkodó átengedhette másnak is, egyházi in­tézményeknek, szerzetesrendeknek, illetve — részben szokásjog alapján — általában a job­bágyoknak is engedélyezték a tűzi- és épület­fa vágását. A monostoralapító levelekben ki­rályaink rendszerint megemlékeztek a tüzelő beszolgáltatásáról. 11. Géza és III. Béla a pilisi Szentkereszt-kolostor cisztercitáinak adta meg a pilisi erdő „faizás”-i jogát. A fát azon­ban nemcsak tüzelésre, hanem építkezésre is használták. Vannak oklevelek, amelyek arról is felvilágosítanak: mekkora szálfákat hasz­náltak fel. Általában harminc könyék hosszú­ságúnkra volt szükség, persze csak a nagyobb épületek, templomok emelésénél. A harminc könyék mintegy 23 méternek felel meg. Néha bizony el is vették az értékes anyagot, 1295-ben Benedek óbudai prépost jelentős mennyiségű fát hozatott magának háza építé­séhez. A Dunán úsztatott fát azonban Kőszegi Miklós nádor elvette, csak az esztergomi ér­sek közbenjárására kapta vissza Benedek pré­post. Zsigmond király 1388. január 5-én állít­tatta ki azt az oklevelet, amelyben utasította a pilisi ispánt, hogy „az óbudai apácáknak en­gedje meg a pilisi királyi erdőben az épület- és tú'zifavágást". Pogány György Felelősségvállalás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents