Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-31 / 305. szám
Pest megyei történetek Szórakozott városatya :— Az év elején többször kellett tudósítanom a helyi képviselő-testület üléseiről — kezdte történetét Wolf Lajos, a váci helyilap-szerkesz- tő. — Egy alkalommal a környezetvédelemről tárgyaltak a szenátor hölgyek és urak. Az illetékes bizottság vezetője nagy vehemenciával adta elő, hogy mennyire szennyezett a Gombás-patak medre, amit ki kell takarítani! Ennek érdekében pedig akciót kell szervezni! Egy ideig el vitatkoztak a témáról, s végül szavazásra került a sor. A felsorolt érvek hatottak. Ha jól emlékszem, huszonhat—huszonöt arányban megszavazták az előterjesztést. Az egyetlen ellenszavazó az ügy szorgalmazója, az említett bizottság vezetője volt. — Hogyan? — néztek rá értetlenül a képviselőtársak. — Bocsánat — döbbent rá tévedésére az ifjú városatya, akivel nem először esik meg, hogy a gondolatai elkalandoznak. sei közösen gyakoroljuk az al- polgármesterséget. A nyáron együtt vártuk a hírt Németországból, hogy leendő testvér- városunk képviselői jelentkezzenek. Amikor megcsörrent a telefon, én vettem fel a kagyHuszár Kálmán települési képviselő jeles gazdaember hírében áll, szerte a körösi tanyavilágban, Tapasztalt állattartó, aki állítólag egy három hónapos üszőről is pontosan meg tudja mondani, hány liter tejet ad majd elsőfias koráiét és kezdetleges német tudásommal bejelentkeztem: „Itt Nagymaros alpolgármestere”. Később derült ki, hogy amit mondtam, az magyarul valahogy így szólt: „Itt a Feketéik tehene. ” hangoztatta: igazi nemesített májlibák, el ne szalasszuk az alkalmat. Addig-addig beszélt, míg ráálltunk a vásárra, pedig valami még akkor is azt súgta, baj lesz. Mindenesetre a libák hatalmasra híztak... Vendégeket is hívtunk, vacsoA libamáj Futás a Szaharában Frank Tibor alezredes, a tököli Fiatalkorúak Börtönének és Fogházának igazgatója: — A napi munkám és a választott sportágam párosítása talán rendkívülinek tűnik, de úgy érzem, így tudom igazán kialakítani az életformámat. Futással vezetem le a feszültségemet, és ahogy múlik az idő, egyre inkább keresem a különleges megmérettetéseket. Idén áprilisban részt vettem a szaharai futóversenyen, ahol 214 kilométert kellett megtenni hat nap alatt. Európai ember számára ez különösen megterhelő, hiszen nappal 45 fok meleg van, éjjel pedig 6 fokra hűl le a levegő. Tizenöt kilós hátizsákban vittük az ennivalónkat, a ruhánkat és az úgynevezett túlélőcsomagot, amiben rakétapisztoly és fényvisszaverő fólia is volt, arra az esetre, ha valaki eltéved. Idén szerencsére nem volt áldozata a versenynek. Egy amerikai lány Zoltai Mihály, Nagymaros alpolgármestere, a váci mentő- állomás tisztje kitűnő humoráról, öniróniájáról ismert. Társaságokban sokat anekdo- tázik. íme: — Az egyik meleg nyári napon elindultam, hogy beúszom a közelben lévő dunai homokszigetre, ahol mindig sokan napoznak. Gondoltam, veszek én is egy kis napfürdőt. Szokás szerint, hogy ugyan eltévedt, de a mentők időben megtalálták. Napi kilenc liter vizet kaptunk, ezt kellett úgy beosztani, hogy mindenre jusson belőle. A homok hólyagosra dörzsölte a talpunkat, de menni kellett, mindig tovább a végtelen sivatagban. Iszonyúan mostohák voltak a körülmények, és mégis... Este, amikor lefeküdtem, és elal- vás előtt az égboltot fürkésztem, valami végtelen csönd és nyugalom vett körül. A hat nap alatt, amikor futás közben mindig csak homokot láttam magam körül, néha úgy éreztem, hogy ebből egy életre elég nekem. Most már másképpen érzem. Ott akarok lenni 1994-ben ismét a szaharai futóversenyen, és egy másik, újabb megmérettetésre is készülök. Szeretnék részt venni az Athén— Spárta futóversenyen, ahol 255 kilométert kell megtenni 36 óra alatt. Akinek ez sikerül, azt spártai hőssé avatják. megtakarítsak néhány métert, egy arra haladó uszályra kapaszkodtam fel, de közben lecsúszott a fürdőnadrágom, így azután az egyik kezemmel azt kellett tartanom, a másikkal meg kapaszkodtam. Közben az uszály haladt, a sziget fürdőzői pedig nagy élvezettel figyelték mutatványomat. S egy másik történet. — Dr. Gyaraki F. Frigyesben. Ismerősei szerint módfelett nagy ravaszságnak kell lakoznia abban, aki Huszár gaz- duramat az állatvásárban megpróbálná rászedni... Egy piaci libaárusnak azonban mindez könnyedén sikerült. — Restelltem is a dolgot, nem tagadom — mondja. — Tavasz volt, gyönyörű kislibákat kínált az eladó. Mondja is a feleségem, vegyünk hamar belőle egy kosárra valót. Húzódoztam egy darabig, mert valahogy nem tetszettek nekem azok a szárnyasok. A fiatalasszony, aki egyébként bájos is, kedves is volt, váltig rára, hadd kóstolják meg a híres alföldi libák kilósra növő máját. Felbontásukkor derült ki: van májuk, de nem nagyobb, mint egy rántani való csirkéé, vagyis szinte semmi. Gyorsan ki kellett valamit találni — ilyet még nem ettetek — tettem az asztalra a tálat. — Igazi különlegesség. Máj nélküli liba. A franciák nemesítették ki, nekünk magyaroknak, hogy tönkretegyék a libamájexportunkat... Hitték is, nem is a mesét, de miután a libasült finomra sikerült, jó étvággyal hozzáláttak, s talán a tíz ujjúkat is megnyalták utána... Itt a Feketéék tehene Szoknyák közt a pad alatt Mi már talán csak irigykedhetünk. Megsavanyodtunk-e, megkeseredtünk-e, vagy ötleteink nincsenek? Szigligeten, az írók alkotóházában, hol néha megfordulok, csakis régi, nevezetes esetekre emlékeznek. Mikor a Zelk Zoltán... Meg a Karinthy Ferenc... A Tatay Sándor... Tatay Sándornál még időztem ott több ízben is egyszerre. De már nem törte új csínyeken a fejét. Legfeljebb a régieket mesélte el. Most emlékezetemben kutatok. Annyi művésszel beszéltem az év folyamán. Hallottam-e valakitől is tréfás történetet? Emlegetett-e valaki is nevetésre ingerlő kalandot? A magáét. Vagy másét. Nem, nem és nem. Illetve egyszer. Igen, igen, egyszer. Olyasmiről volt szó, melyet szintén, mint a nevetési alkalmakat is, irigylünk. Amit nosztalgiával emlegetünk. Azok voltak a szép idők. Akkor még összejártak. Akkor még volt mondanivalójuk egymás számára. Együtt csináltak ezt is, azt is, amazt is... Mi az, amiről így beszélünk? Gödöllőn. A művésztelep, hát persze. A régi, századeleji gödöllői művésztelep. Remsey Iván festőművész idézte az esetet, a művésztelep létrehozójának, Kőrösfól-Kriesch Aladárnak emlékestjén. Olaszországba utazott. Két festőkollégájával és két modell- hölggyel. Kőrösfői-Kriesch Aladár vette meg a vonatjegyeket. Legalábbis úgy tudták, hogy ő veszi meg mindnyájuknak. Ám a vonaton kiderült: az egyik festőkollégának bizony elmulasztotta megváltani. Jaj, hát akkor ő most mit csináljon? Mindjárt itt a kalauz! — esett kétségbe a festő. Kőrösfőinek jó ötlete támadt: — Tudod mit? Feküdj be az egyik pad alá! A hölgyek majd eléd ülnek. Szétterítik a szoknyájukat. A kalauz nem fog észrevenni. így is lett. A festő elnyúlt a pad alatt, a hölgyek helyet foglaltak fölötte... Jött a kalauz. Kérte a jegyeket. S Kőrösfői átnyújtott — öt jegyet. A kalauz nézett. Számlálgatta a fülkében levőket. — De hiszen csak négyen vannak! Kié az ötödik jegy? — Az ötödik jegy? O, hát az a kollégámé. Csak. tudja, bogaras egy kicsit az illető. Az a mániája, hogy a pad alatt fekve utazik. Kitalálnánk-e manapság hasonló ugratást? S ha igen, meg meménk-e csinálni? Mert, ugye, hátha megsértődik az ugratott... Nádudvari Anna A polgármester munkatársa Harmat Béla, Érd polgármestere: —- Gyakran előfordul, hogy már munkába menet „ügyeket intézek”. Ez alatt azt kell érteni, hogy aki megállít valami problémával, azt meghallgatom, megvitatom vele, mit lehetne tenni az ügyében. Ha valamire nem tudok ott az utcán megoldást javasolni — s ez gyakran előfordul —, akkor bizony a hivatalba, munkatársaimhoz kalauzolom polgártársamat. E „köztéri ügyintézésem” köztudottá vált a városban, hozzám bárki bármikor fordulhat, hivatalos fogadónapomon kívül is „fogadok” tehát ügyfeleket. Ebből néha fura helyzetek adódnak. A közelmúltban például egy számomra ismeretlen úr hangos szóval, széles kézmozdulatokkal igyekezett meggyőzni a titkárságon dolgozó kollégáimat, hogy ő a polgármesterrel akar találkozni, meg is beszélte vele a randevút... Mivel nyilvánvaló volt számomra, hogy nem láttam az illetőt, inkognitómat megőrizve odaléptem hozzá, s arra kértem, mondja el nekem a gondját-baját. Miután töviről hegyire végigvettük az összes problémát a szomszéd kerítésétől, az utcai áteresz megépítésén, a kátyúzáson és a tüzelőutalványon át egészen az adófizetés alól való felmentés feltételéig, kijelentette: bosszantja, hogy a polgármester helyett — akivel távoli rokonságban áll(!) — ismét el kellett mondania az ügyét valaki másnak. Búcsúzóul lelkemre kötötte, mondjam meg neki, hogy kereste, s egyben azt is közölte: örül, hogy Harmat Bélának olyan szolgálatkész munkatársai vannak, mint jómagam. A nagy balhé Fülöp László alezredes, a Nagy- kátai Rendőrkapitányság bűnügyi osztályvezetője:-—Az idei esztendő legnagyobb balhéja az volt, amikor elfogtunk tizenhét gyanúsítottat, akik beismertek 85 bűncselekményt. Húszmilliós kárt okoztak, aminek egy része megtérült. Érdekessége a dolognak, hogy az egész egy piti üggyel indult. Tápiószentmártonban a körzeti megbízott felfigyelt arra, hogy a lakásával szemben lévő vas-műszaki boltból éjszaka gyanús zörejek hallatszanak. Átszaladt, és segítséget is hívott, mert látta, hogy három betörő „dolgozik” azon, hogy bejussanak. Egyikük akkor meglépett, de ketten bekerültek a zárkába. Rövidesen kiderült: egy egész országra kiterjedő betörőhálózat tagjai. Lépésről lépésre haladtunk az ügyben, egyre többen kerültek előzetes letartóztatásba. Házkutatáskor értékes képek, ékszerek is előkerültek. Megtaláltuk az orgazdákat is, akik a betörésből származó holmikat értékesítették, olykor még megbízatásokat is adtak, hogy minek lenne keletje. Abba a bizonyos vas-műszaki boltba véletlenül mentek, és nem tudták, hogy éppen a -szemközti házban lakik a körzeti megbízott. Pechük volt. Gál Judit, Kovács T. István, Miklay Jenó' és Ribáry Zoltán gyűjtése
