Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-31 / 305. szám
Bajor Andor Apróhirdetés Érdemes apróhirdetést írni, mert azt mindenki elolvassa. Magamból indulok ki. Meglátok egy hirdetést valamelyik ablakban, azonnal odasietek és elolvasom. Sohasem fordult elő, hogy egy hirdetés unalmas, elnyújtott, vagy pláne kiábrándító lett volna. Rendkívül vonzóak, érdekesek, az ember szinte várja a hirdetés folytatását. Külön csemege, amikor hozzájuthatok a hirdetések gyűjteményes kiadásához, ami egy-egy utcasarkon szokott néha megjelenni. Ezekhez a hirdetés-antológiákhoz igen nehéz hozzáférkőzni, mert az olvasók széles tömege veszi körül. Azt hiszem, ez a megbecsült műfaj nem érdemtelenül örvend ekkora népszerűségnek. Először is az apróhirdetés — ellentétben más irodalmibb műfajokkal — mindig hirdet valamit. Ha mást nem, hát egy alig használt galucsnit, kolbászfüstölést, stiglincet jutányos áron. Ezzel szemben olvastam már olyan regényt, ami még kolbászt se akart füstölni. Őszintén szólva éppen azért olvastam végig, mert arra számítottam, hogy az utolsó fejezetben mégiscsak hirdetni fogja a kolbászfüstölést. A befejező mondatok után csalódottan kellett visszatennem a könyvespolcra. Az apróhirdetés sokkal jobban törődik az igényes olvasók türelmével! De talán ennél is nagyobb eredménye a belőle sugárzó humanizmus: a hit az értékekben. Olvastam már olyan költeményt, ami a lét értelmetlenségét, céltalanságát fejtegette. Ezzel szemben az apró- hirdetés arról akar meggyőzni, hogy egy lószőrrel töltött háromlábú kínpad- nak is értelme, célja és rendeltetése van. Aki a kort kiábrándultnak és hitetlennek nevezi, az sohasem olvasott apró- hirdetéseket. Lehet, hogy a Tejúttal kapcsolatos fogalmak pillanatnyilag válságban vannak, de az emberiség sohasem kételkedett az alig lyukas tejeslábas abszolút értékeben. Az apróhirdetés kétségtelenül az igazmondás lírai formája, már persze amennyire az igazság emberileg megközelíthető. Ha azt olvassuk, hogy eladó egy vadonatúj lemezjátszó, ez színtiszta igazság: a lemezjátszó minden bizonnyal létezik. A szerző a döntő kérdésben semmi esetre sem fog lódítani; ebben megakadályozza írástudói felelőssége. Ha a szerzőnek nem lenne lemezjátszója, eszébe se jutna kiírni, hogy eladó. Ezt még a legelvetemültebb, legzüllöttebb apróhirdető se tenné meg, mert előtte is szent az igazság. Legfennebb akkor lódít, amikor vadonatújnak nevezi, de ez apróság, a műfaj konvenciója. Emberi dolog: minden eladó lemezjátszó mindig vadonatúj. Itt arról van szó, hogy mást jelent a vadonatúj az élő beszédben, mást a sajtóban és mást az apróhirdetésben. Ha a cipőnk vadonatúj, az azt jelenti, hogy nem tudjuk fölhúzni. Ha egy blokkház vadonatúj, az viszont tulajdonképpen bíráló megjegyzés. így fejezik ki riportereink, hogy a blokkháznak még se ablaka, se ajtaja, se vízvezetéke, és ezen mihamarább segíteni kell. Az apróhirdetés szerzője viszont azért nevezi a holmiját vadonatújnak, mert elromlott, de megcsináltatta. Addig vadonatúj egy lemezjátszó, amíg megy. Ha nem megy, akkor úgy írják, hogy „alig használt”. Én az apróhirdetést a huszadik század leghívőbb műfajának tartom. Ez a hit ma is köveket mozgat meg. Saját szememmel láttam, amikor egy apróhirdető kiírta a próféciát: „Terméskövet vásárolok magas áron.,, És szózatára megindultak a kövek... Ha azt írta volna ki: „Járuljanak hozzám a hegyek készpénzfizetés ellenében”, másnap már az udvarán állott volna a Retyezát. Az apróhirdetéseket azért is szeretem, mert ígéretes írások. ígérnek mellényt, talpbetétet, parókát, elefántcsontot, sámlit, mókuskalickát, egyebeket. dott annyit ígérni, amikor a Megváltót megkísértette. A Gonosz Lélek ehhez nem volt eléggé dörzsölt: velem se tudott volna boldogulni a bóvlijaival. A hirdetések közül különösen az apróhirdetés-balladákat szeretem. Az ilyeneket: Zöld bársony heverő Hátul az udvarban, Be is lehet csukni, Tessék kopogtatni. Gondolom, a tragédia így folytatódik: Aj, bekopogtatott A fogoly katona, Pamlagról fölkele A Nagy Török császár, Be is becsukatta, Tömlöcbe vetette... Ennek a megrázó hirdetésnek magamban a „Kere- vetes Izsák” címet adtam. Viszont a következő verset is elgondolkoztató- nak tartom. Egy építkezésből visszamaradt tégla. Itt helyben eladó, mintegy kétszáz darab. Szerintem ez a két sor nem más, mint a Kőműves Kelemen balladájának drámai befejezése. Sejteni vélem, hogy az apróhirdetést megfogalmazó Kelemen milyen módszerekkel spórolta meg a falból a téglákat... A balladákon kívül a kedves hangulatképeket, a színes hirdetőlírát is nagy érdeklődéssel olvasom: Női kalap, narancssárga, Női esernyő, narancssárga, Női cipő, narancssárga, Női táska, narancssárga. Eladó. Gondolom, hogy lemásolom, és elküldöm az irodalmi hetilapnak, ahol szívesen közlik az ilyen társadalmi mondanivalójú írásokat. Sajnos, megelőztek: egy fiatal költő mindezt leírta, és megjelentette Harcos tavasz címen. Persze a hirdetés végéről elhagyta, hogy eladó, s így az olvasó nem tudhatja, mi a helyzet ezekkel a holmikkal. Az apróhirdetések gazdag irodalmában képviselve van a humor is. „Elcserélném egyszoba konyhás külvárosi lakásomat háromszobás hasonlóra, a központban.” Ezeket irigykedve olvasom, mert én is szeretnék ilyesmiket kitalálni. De sajnos, ha lakáskérdésről van szó, mindig cserbenhagy a képzelet. Az apróhirdetések egyre jobban fejlődnek, terebélyesednek: lassan fölfedezik jelentőségüket a lapok is. Csak arra kell vigyáznunk, hogy az apróhirdetők ne kerüljenek a modernista modorosságok hatása alá. Mert már vannak negatív jelek is. Az alábbi hirdetés például a divatirodalom bűvöletében fogant: „Zöld pettyes férfinak való ruhának való angol szövet eladó.” És a hirdetést utólag keresztülhúzták és melléje írták: „Nem eladó, mert eladtuk.” Szerintem az ilyesmit meg lehet tenni novellában, versben, drámában; így regényt szoktak írni, vagy irodalomkritikát, de apróhirdetést semmi esetre sem. Az ugyanis a valóságos tények föltárásának műfaja. Egyébként itt akarom a közönség tudomására hozni: Elcserélnék egy alig olvasott vadonatúj regényt egy jól megfogalmazott apróhirdetésért. A Gonosz Lélek sem tuBánó Iván A toszkánai nagyherceg Gödöllőn Az 1905-ik évben Ferenc József ő császári és királyi felsége a szalonkázási idényben Gödöllőre meghívta az udvari kíséretén és a szárnysegédén kívül több notabilitás között Jekelfalussy Lajos honvédelmi minisztert és dr. Sélley Sándor budapesti főkapitányt, ezenfelül még másokat is, akiknek a nevére már nem emlékszem. Akkortájt Gödöllőn tartózkodott a toszkánai nagyherceg is, aki már 83 éves volt és rendkívüli passzióval vadászott még mindig. Állítólag elég jól is lőtt, csak az volt a baj, nem válogatta meg, hogy mire. Szóval, a gödöllői udvari fővadászmester Pettera szerint mindenre lőtt, ami mozgott. Tekintettel arra, hogy főleg azokat a pagonyokat hajtották meg, ahol szalonka, fácán és nyúl szokott tartózkodni, minden vadász inkább apró seréttel töltött patronokat használt, bár Pettera szerint sokszor jött á puskacső elé őz, sőt disznó is. Szóval ki volt mondva, hogy minden lőhető, de főleg szalonka, fácán és róka is, ha véletlenül akadna. A vadászatot Pettera fővadászmester rendezte és a puskásokat is ő állította fel a vadászlíneára. Őfelsége körülbelül a va- dászlínea közepe táján állt fel, a többi puskás pedig tőle jobbra és balra. A nagyherceg körülbelül ötödiknek állt Jekelfalussy és Sélley mellett, rajtuk túl már csak Pettera. A nagy hajtólí- nea közeledett a vadászok vonalához. Egy sárgarokkos hajtót a sorsa éppen a nagyherceg irányába vitt, a nagyherceg pedig azt hívén, hogy őzbak sárgul előtte, odadurrantott a hajtóra, aki elesett. Látva ezt Pettera, akarata ellenére elkiáltotta magát: Jézus Mária! Mire a toszkánai nagyherceg mérgesen Pettera felé fordult: Mi a Jézus Mária? A hajtó ficánkolva ugyan, de felkelt és visszafelé igyekezett. Pettera, aki kétségbeesetten figyelte az esetet, ismét elszólta magát, mondván: — hál’ Istennek, még él. A toszkánai nagyherceg ezzel a kiáltással: — Micsoda? Még él? — odaduplázott. Pettera odarohant a hajtóhoz és az Istenre kérte, ne jajgasson, nehogy őfelsége megtudja az esetet, és 500 koronát adva neki, azonnal kórházba szállíttatta... A további hajtásban Pettera félvén, hogy a nagyherceg esetleg a línea irányába is lőhet és a meghívott vendégek közé is odaduplázhat, felállította a nagyherceget egy különálló mellék- útra, meglehetősen távol, mert — mint mondta nekem — a király életét sem látta biztosítottnak, őfelségének azonban feltűnt, hogy a következő hajtásokban nem látja a nagyherceget. Megkérdezte Petterától: — Hol áll a nagyherceg? — Mire Pettera: — Felség, alázatosan jelentem, a toszkánai nagyherceg a megfelelő oldalon áll. — De onnan egyáltalán nem lő senki — mondta a király. — Felség, jobb, ha a nagyherceg őfelsége nem lő, mert különben nem marad hajtónk. — No, ha így van, csak álljon ott — mondta mosolyogva a király. Egyébként nem beszéltek többé a vadászaton az esetről és őfelsége talán soha sem tudta meg az igazságot. Nekem Gödöllőn tett látogatásomkor, midőn sógorommal, Sélleyvel kimentünk, ők Petterával ketten mesélték el az esetet, és most. ha Gödöllőn átutazom, mindig a nagyherceg jut eszembe, akiről még ezen felül is sok érdekeset és kedveset hallottam. Többek között Gödöllőn és Isaszegen, ahol útközben a kocsiból „Halt” helyett „Hajts”-ot értett a kocsis, s majdnem megdöglesztette a lovakat, azt hívén, hogy a nagyherceg siet, mert percenként kiáltja neki: „Hajts!” A vége azért jó volt, mert korán érkezetek meg és a nagyherceg több bikát lőtt, amiért a kocsist 20 koronás arannyal jutalmazta meg. Mikor pedig megmagyarázták neki, hogy a haltet a kocsis hajtsnak értette, csak ennyit mondott: — Azt hittem, hogy megőrült, vagy be van rúgva. Mordillo rajza
