Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-31 / 305. szám
Fekete Gyula Hogyan lett a legnagyobb királyból kutyamosó ? Volt egyszer egy király, Bagamémak hívták. Minden jó lett volna, mindent nagyon rendjén valónak talált a királyságában, de volt egy nagy bánata: hogy ő is csak olyan, mint a többi ember, a közönséges emberek. Bizony, sokszor elkeseredett emiatt. „Ha a koronám nem volna — gondolta bosszankodva —, bármelyik alattvalómmal összetéveszthetnének!” — így aztán a koronáját sosem vette le, még álmában is a fején tartotta. Koronával a fején, aranyos palásttal a vállán járt oda is, ahová a királyék is gyalog járnak. Palotája ablakából kilátott a főútra, s elnézegette a békés járókelőket. Azoknak is ott volt a fejük a nyakukon, két lábuk volt, két kezük, de még a kezükön is ugyanannyi az ujjuk, mint neki! Sehogyan sem tetszett ez Bagamémak. Egyszer aztán dühbe gurult, s összehívatta az udvari tanácsot. Amikor elősorolta panaszát, elsőnek egy vénséges vén tudós emelkedett szólásra, aki arról volt híres, hogy ő találta ki: hány centi van egy méterben. — Felséges úr, Bagamér — kezdte a vén tudós, megtanítalak én a tudományokra, és meglásd, különb leszel minden alattvalódnál. — Bolond vagy — felelt a király —, hát most talán nem vagyok különb? Hiszen éppen ez az: mennyivel különb vagyok nálatok, és nem látszik meg rajtam! A vén tudós megszégyenítve kullogott vissza a helyére. — Felséges úr, Bagamér — szólalt meg most a főlovász- mester, aki arról volt híres, hogy nyelet csinált a lóvakaró- nak. — Felséges úr, azt mondom én, add ki a parancsot, hogy senkinek sem szabad lóra ülni. Te pedig mindig lovon járnál, és magasan kiemelkednél alattvalóid közül. — És mi van, ha leszállók a lóról? — mondta a király. Jól tudta, hogy ő sem járhat mindenhová lovon, leintette hát lovasát is. Most a főszakács következett soron, aki arról volt híres, hogy kitalálta a levesbe a sót. — Felséges úr, Bagamér —-■ mondta, s amint királya nevét kiejtette földig meghajolt —, rendeld el minden alattvalódnak, hogy semmi más nem ihat, csak kútvizet, és semmi mást nem ehet, csak töklaskát és- száraz paszulyt. Én pedig a legjobb falatokkal táplállak téged, és meglásd, hogy nemsokára szemre-főre is a legderekabb ember leszel az országban! A király ezen nagyon elgondolkozott, aztán mégsem fogadta el a javaslatot. — Végtére csak a hájammal lennék különb. Nem szólva arról, mi lenne, ha kihíznám a koronámat is? — Megvan, komám, Bagamér — kiáltott fel az udvari bolond, aki arról volt híres, hogy az egész birodalomban egyedül ő tudott írni, olvasni. — Fejedre sütjük a koronát, egykomám, mint hordóra az abroncsot! Nem esik le, míg élsz, meglásd! A király ezen is sokáig gondolkozott. — Igen, igen — mondta azután —, csakhogy mennyi király van a világon, és annak mind van koronája! Pedig azt igazán tudhatjátok, hogy különb vagyok valamennyiüknél! — Ezen könnyű segíteni, Bagamér komám — válaszolt az udvari bolond. — Ne koronát tegyél te a fejedre, mint a többi király, hanem levesestálat! Ámde Bagamér ezt sem találta jónak, hogy korona helyett levesestálat hordjon a fején. — Azt kellene valahogy kicsináli, hogy egy fejjel magasabb legyek az alattvalóimnál — mondta. Hallott ő egy királyról, aki fejjel kimagaslott alattvalói közül. — Felséges úr, Bagamér, mi sem könnyebb ennél — felelt rá egy dörmögő pincehang. Előlépett a főhóhér, aki még semmiről sem volt híres, de kedves embere volt a királynak, hát részt vehetett a tanácskozásokon. — Bízd rám, felséges úr! Lecsapom a fejét minden alattvalónak, és így magasabb leszel mindegyiknél egy fejjel. De első leszel a királyok között is, mert nincs a világon még egy olyan király, aki minden alattvalójánál ennyivel nagyobb volna. Tetszett Bagamémak a főhóhér javaslata, de a rend kedvéért megkérdezte a tanácstól: — Mit gondoltok, jó lesz ez így? A bizalmasok megrettentek, hogy a király megharagszik, ha ellentmondanak, hát kórusban azt válaszolták: — Jó lesz, nagyon jó lesz, felséges urunk, Bagamér. — Már hogyne lenne jó! -— kiáltott mennydörögve a főhóhér. — Fejre csak a királynak van szüksége! Az alattvalók a fejükkel csupa haszontalan dolgot művelnek, csupa olyasmit, amivel semmit sem használnak, de annál többet ártanak a királyuknak: locsognak-fecsegnek, leskelődnek, hallgatóznak, tiszteletlenül gondolkoznak és ráadásul mindent felzabálnak! A kéz munkára való és imádkozásra, láb arra, hogy a terhet cipelje, de fej nélkül igazán mindenki meglehet! — Jól van, de ne beszélj annyit, hanem végezd a dolgodat — mondta türelmetlenül Bagamér. A főhóhér meghajolt, előhúzta kétélű pallosát, és mindenkinek sorra lecsapta a fejét a teremben. Azután harminchárom éjjel, harminchárom nap járta az országot, s amikor már egyetlen alattvalónak sem volt a nyakán a feje, visszajött a palotába és jelentette: — Felséges úr, Bagamér, teljesítettem a parancsot. Te vagy a legnagyobb király! Bagamér megölelte, megcsókolta hűséges főhóhérját, de amint megcsókolta, nyomban észrevette, hogy a feje még a nyakán van. — Add csak ide, fiam, a pallosodat — mondta, és lecsapta vele a főhóhér fejét is. „Most már csakugyan én vagyok a legnagyobb király” — gondolta elégedetten Bagamér. Kiállt az ablakba, figyelte a főutat, de senki sem járt errefelé. „Szokatlan még nekik, hogy fej nélkül sétálgassanak” — gondolta, és lefeküdt aludni. Ezúttal letette a koronáját is, hiszen nagyon nyomta már a homlokát. Nyugodtan lete- hette: most már a korona nélkül is nagyobb volt egy fejjel az alattvalóinál. De másnap reggel hiába tapsolta veresre a tenyerét, nem jött a főlakáj a szépen vikszolt csizmával, nem hozta a főszakács aranytálcán a reggelit, nem jelentette a főminiszter, mi hír a nagyvilágban. Bagamér éktelen haragra gerjedt. Úgy, ahogy volt, hálóingben és mezítláb kiugrott az aranyos ágyból, leakasztotta az aranyos fogasról az aranyos kutyakorbácsot és kirohant, hogy rendre tanítsa megátalkodott szolgáit. Rohant, rohant, a palotából ki a városba, a városból ki az országba, de sehol egy teremtett lélekkel sem találkozott. Mennyi ideig bolyongott így, hegyről völgybe, völgyből hegyre, szakadozott hálóingben, mezítláb — ki tudná azt? Ott evett, ahol talált, ott hált, ahol rászakadt az este, bújá- ban-bánatában a kutyakorbácsot is elhagyta valahol. Egy napon aztán összeakadt egy cigány karavánnal, éppen sütötték a malacot a tűznél. Látta, hogy nem az ő alattvalói, mivel a fejüket a nyakukon hordták. „Soha jobbkor” — gondolta Bagamér, hiszen az éhségtől csak lézengett már. Úgy rájuk ijeszt, világgá szaladnak, s itthagyják neki a finom malacpecsenyét. Öklét rázva közéjük rohant. — Én vagyok Bagamér, a legnagyobb király! Takarodjatok az országomból, mert nyársra húzatlak valamennyiőtö- ket! A cigányok azt hitték, bolond, és csak nevettek rajta. De mert tovább kiabált, az öreg vajda odaszólt a legényeknek: — Kapjátok le, fiúk a tíz körméről, csapjatok rá vagy huszonötöt, majd megjön az esze neki! Úgy is történt. Bagamér óbégatott, s úgy nekilódult, mindnyájan azt hitték, világgá szalad. Aztán mégis visszafordult, és könyörgésre fogta a dolgot, mert igen-igen ráéhezett az illatos malacpecsenyére. — Jól van, te is kaphatsz, ha elszegődsz hozzánk szolgálatra — egyezett bele a vajda. Volt egy falka kutyájuk a cigányoknak, s éppen azon tanakodtak az imént, hogy közülük senki sem akar kutyamosó lenni. Pedig, ha nem tartják rendben a kutyákat, elbol- házzák az egész karavánt. Mit tehetett Bagamér, kötélnek állt, elvállalta a kutyamosó tisztét. Nagyon fájt már a foga egy-egy jobb falatra, nem szokta meg az ő gyomra a hosszú koplalásokat. Azontúl reggeltől estig mosta, csutakolta, bolházta a nyüszítő, vonyító, acsargó kutyákat. Estére rendszerint elvesztette a csutakját, s reggel az volt az első dolga, hogy elindult megkeresni. Ilyenkor a purgyék csapatostul a nyomába szegődtek, úgy csúfolták: Itt a kutya-csatatér!... Felséges úr, Bagamér, azt mondja meg, maga mér csavarog a csutakér’?... De Bagamér nem törődött velük. Váltig azon töprengett, hogyan lett őbelőle, a legnagyobb királyból — kutyamosó? (1957)
