Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-31 / 305. szám

Sándor András

Boldogságról, új esztendőn

„Ez esztendőt megáldjad, kegyelmedből, Úristen, bőséggel ékesítsed, te szent Jehova Isten!” — énekeltük minden újesztendei istentiszteleten a 21. dicséretet a régi református énekeskönyv szerint. Mint mindig, boldog új évet kívánt mindenki, s mint az ének szövegéből kiderül, a boldogságot a bőséggel mértük, a gazdag terméssel, oldal szalonnákkal, sódarral, kolbásszal a kamrában, tele hordó borokkal a pincében. (Végtére is, a filozófia előtti korban, a „boldog” eredetileg bőt, vastagot, „gazdag”-ot jelentett.) Lehet, hogy az ember valamivel boldogabb volt akkor, amikor boldogságigényét a biológiaiszükséglet-kielé- gítés mennél teljesebb megvalósulására korlátozta, és a nagy termést Isten kegyelmétől, nem pedig műtrágyázástól és gabonagén-manipuláci- óktól remélte.

Manapság a „bőség”-et életszínvonalnak nevezik, s ebben már a Ca- sio-óra, az ilyen-olyan márkájú gép- hintó (ne reklámozzuk egyiket se) és luxusutazás legalább a Kanári-szigetekre is benne foglaltatik (annak a számára legalábbis, aki nem Szarajevóban vagy Szomáliában lakik, vagy nem havi tíz darab ezresével paszianszozik).

Minden december 31—január 1-i meghatottságunkat makacsul őrizzük, hatalmi viszonyoktól és rendszerektől függetlenül, végső fokon a Föld forgásállapotának a Kréta idején történt új beállítása óta, amikor is megszülettek az évszakok, hogy a majdani tudatos lény mérni és fel- (be-)osztani tudja a kizárólag számára érzékelhető és tudatosítható dimenziót, az időt. Mialatt a Föld egy keringést tesz a Nap körül, minden szabályosan váltakozik és ismétlődik; az olyan természetes órák és naptárak felhasználása után, mint a Nap, a Hold és a csillagok, az ember szerkezeteket készített, hogy ügyesen térbeli mozgással aprózhassa fel az időt; víz, homok- és mechanikus órákat. Kitalálta a múlt, a jelen és a jövő fogalmát, s így olyan otthonosan rendezte be magának a maga világát, hogy mindjárt civilizációt is tudott rá építeni.

December 31-én éjfélkor („0 órakor”) nagy, ünnepélyes pillanat hat le, szorítva keblünkre, mintha történnék valami. Mintha egy időegységből átlépnénk egy másikba, a múltból átlépnénk a jövőbe, mely abban a szempillantásban, íme jelenné válik. Nagyon nagy szeretettel lehetett irántunk, Aki megadta nekünk, hogy ez a szép időjáték lejátszódhas- sék bennünk, — hiszen a valóságban, a természetben, nem történik semmi. A Föld kering, s meg sem zökken. Az Éjnek is csak „a fél Föld a nyoszolyája”, az „éjfél” viszonylagos. És hol a határ múlt és jövő között? A végtelenségig oszthatjuk föl az időt: az egyik ezredmá- sodperc máris múlt, mihelyt „rákövetkezik” a másik ezredmásodperc. Hol van a jelen? S ez csak a mi problémánk, embereké, mert az állatokra nem vonatkozik, hiszen ők éppen hogy az örök jelenben élnek. S hogy mi az idő a Világegyetemben, arról vajmi kevés fogalmunk lehet, hiszen abba a gravitáció is beleszól a tér minden egyes görbületében, s amikor mi az Univerzum viszonylatában milliárd évekről beszélünk, naivabbak vagyunk, mint lepke a lámpafényben: az „év” a mi naprendszerünkhöz kötött fogalom, az, ahogyan mi érzékeljük a Föld egy kerülését a Nap körül, s azt is csak azért, mert előzékenyen billeg közben s évszakokkal szolgál igen rövidtávú gondolkodásunk számára.

Mert nagyon- is rövid a mi gondolataink röpte, embereké, s ha hosz- szabb távra vállalkoznak, nagyon könnyen eltévednek. Boldog új esztendő vágya — egy Föld-körforgásnyi remény. Viszonylag nagy a tudományunk, tecnikai leleményünket nem győzzük csodálni, de amikor cselekszünk, azt a legközelebbi pillanat kedvéért tesszük. Mit is mond Faust Mephistonak? „Werd’ ich dem Augenblicke sagen: verweile dich! Du bist so schön! — Dann kannst Du mich in Fesseln schlagen, dann will ich gern zu Grunde geh’n!” (Ha egyszer azt mondom a pillanatnak: maradj! Olyan szép vagy! — Akkor bilincsbe verhetsz, akkor készséggel szállók a mélységbe alá.) A szilveszteri mámor is kultikus cselekmény, áldozatai Pillanatnak. Szórakozott volt a Teremtő, amikor a maga időnkívüliségében úgy alkotott meg bennünket, hogy nevetségesen apró léptékünket nem hangolta össze a Természet százezerszeresen és milliószorosan nagyobb létékeivel? Vagy mi léptük át a határt — mikor is? Kétszázötven évvel ezelőtt? Vagy már az új- kőkorban, azzal, amit ma kevélyen neolit forradalomnak nevezünk? Vagy még régebben, az eredeti bűnnel, ahogyan azt a keresztyénség hirdeti? Dehát akkor az eredeti bűn nem volt „a rendszerbe betervezve”? Az ember már egy kozmikus csapdába születik?

Az ember számára, míg él, hat- vanszor-hetvenszer csillan meg a boldogság reménye, valahányszor a Föld a Nap körül való pályának ugyanarra a pontjára szállítja visz- sza. Mi volna ez a boldogság, — maga sem tudja. Azt hiszi, a javak bősége, a jóllakás, a szomszédok jóleső irigysége, az élvezetek sora, — ám ha olykor mindez ölébe hullik is, csalódnia kell. A rövidtávúság- nak az a hátránya, hogy valahányszor a vágy teljesül, már meg is semmisült, a varázs és a hozzáfűzött remények elszálltak. A vágy beteljesülése nem oltja a szomjúságot. Talán a Természettel való harmónia tartományában kellene keresni a boldogságot, de ez a harmónia, a reménytelenül hatalmas léptékkülönbség miatt, lehetetlen. Már az sem igen foglalkoztat bennünket, hogy a mostanihoz számítva a hatodik Nagy Éjfél nemcsak esztendőhatár, de évezredhatár is lesz; a pillanatok ránk zúduló törmelékhalmaza alatt fulladozunk.

Elég minden — napnak? — minden percnek a maga baja.

Nincs más hátra, a magunk léptékén belül kell megkeresni, mi vihet közelebb ahhoz az inkább „tendenciához”, mintsem állapothoz, amit boldogságnak nevezünk. Már azt is meg kellene gondolni, azt kérdezzük-e: mit hoz az új év? Nem inkább úgy kellene-e megfogalmaznunk a kérdést: mit hozunk mi, emberek, az új évben? Az új évet csak magunk tehetjük boldoggá magunknak. E sorok írója még serdülőkorában olvasott egy elbeszélést egy olcsó kiadványban. Mi volt a címe? Ki írta? Már régen feledésbe merült. Csak a tartalma maradt meg, hatvan év távlatából, sugárzik, mint az Univerzum szélének háttér-sugárzása.

Egy albérleti szobában lakó kistisztviselő előtt megjelent egy tündér, s átadott neki egy gyöngyházművű puskát. „Ez láthatatlan, s akire rálősz vele, annak legközelebbi kívánsága teljesül. Boldoggá teheted vele az embereket, de' vigyázz: önmagadra nem foghatod. Ha megteszed, nagy baj lesz.” A tündér eltűnt, s emberünk mindenkire „rá- lőtt”, akire csak tudott, s nagyon sok örömet okozott. Ez őt is boldog-- gá tette, amíg egyszer fel nem torlakodott benne az indulat: „Mindenkinek boldogságot hozok, csak magam lakom még a nyikorgó padlajú szobában, magam járok lyukas cipőben.” Maga felé fordította a fegyver csövét s elsütötte. S akkor a szíve vérezni kezdett, a fegyver eltűnt, s reménytelen boldogtalanság borult reá.

Az egyetlen lehetőség az, ha nem én akarok boldog lenni, hanem másokat akarok boldoggá tenni. Nincs az ember számára nagyobb boldogság annál, ha más embert lát boldognak, akinek ezt ő szerezte. Nincs nagyobb öröm annál, mint örülni látni azt, akit én akartam ebben az örömben részesíteni. Ha az ember fel tud oldódni egy emberi közösségben és azárt tud — önmagáról elfeledkezve — dolgozni, boldogság-perceket fog megélni. Különös, hogy ezt a kúrát a természetgyógyászat sem ajánlja. Holott ennek fiziológiai hatása is olyan, hogy egészségesebbé teszi az embert.

Boldog az, ki mások boldogságán munkálkodik.

Az, aki ezt teszi, nem lép ki az emberi lét kereteiből, s nem gyötri magát megoldhatatlan filozófiai dilemmákkal. S mégis, anélkül, hogy akarná, megszabadul az emberi lépték idő-bilincseitől. Tapasztalni fogja, hogy mentes lesz minden szorongástól, a mások gondja serkentő, ösztönző, míg az önnön gondja mindig nyomasztó volt.

Akik ezt megtapasztalták, esküt mernek tenni rá.

S mégis: kevés javaslat van, amely megvalósíthatatlanabb, mint ez. Ha megvalósítható volna, nem lenne lényegénél fogva minden civilizáció az önérdek világa.

De azért kívánjunk egymásnak boldog új évet. S próbáljuk meg őszintén kívánni, ha már tenni nem is fogunk tenni érte semmit. Egy illuzórikus percre édesítsük meg a keserű levet, melyben a vak csillag, ez a nyomom Föld, tovább forog.

/':'// ///./.----f //! 1 /■■’ 1/1/ / ' / / '■ -V V // t