Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-24 / 300. szám

Benedek István Találkozás a magyar nemzettel állta a búcsúzásra özönlő tö­Temetni tudunk. Emlékszem néhány nagy­stílű temetésre. Például Vö­rösmarty Mihályéra, 1855 őszén. Az időpont mindent megmagyaráz: bent csücsül­tünk a Bach-korszak köze­pén, teljes volt az elnyo­más, de arra nem gondolt a Helytartótanács, hogy egy általa alig ismert, semmibe vett költő — mit ér a költő, ha magyar? — temetésén tízezrek jelennek meg, né­mán és dacosan tüntetve az elnyomás ellen. Pedig ez a költő nemrég hontalan buj­dosó volt, aztán kegyelmet kapott ugyan, de az ország szétliportságában nem talál­ta honját a hazában, félrevo­nult falusi magányába gaz­dálkodni. Verset elvétve ha írt még, s ha írt, ilyen sorok buggyannak ki belőle: „Számkivetette magát, nem akart honn szolga maradni: Honn ha maradhatna még, a haza volna szabad”. És tessék, az óvatosan bá­tor haza bölcse vezeti a gyá­szolókat, és még eredmé­nyes gyűjtést is szervez az özvegy és gyermekei meg­segítésére. A magyarok pe­dig összenéznek, s halkan mormogják a bajuszuk alatt: van itt még remény­ség. Még 21 esztendő, és rajta a sor, a haza bölcsén. Sokat változott a világ ez alatt a két évtized alatt, és ebben a változásban döntő szerep ju­tott Deák Ferencnek. Úgy hiszem, Kossuth Kasszand- ra-levele dacára Deák az egyetlen magyar politikus, akinek nem volt számotte­vő ellenzéke. Amikor éve­kig húzódó senyvedése után már se állni, se feküd­ni nem tudott, csak félig ülő helyzetben jutott levegő­höz, még mindig hozzá járt tanácsért az egész kor­mány. 1876 januárjában vál­ságosra fordult az állapota. Egymásnak adták a látoga­tók a kilincset, mindenki még egyszer meg akarta szorítani a kezét. A Budán tartózkodó Erzsébet király­nő napjában kétszer is oda- küldte a beteg hogylétéről érdeklődni társalkodónőjét, gróf Festetich Máriát. A kormány épp együtt ült január 28-án, de megsza­kították az ülést, hallván, hogy az öregúr a végét jár­ja. A nép kitódult az utcák­ra, terekre, várták a híreket a Vadászkürtből. Késő este jött meg a szomorú hír: a haza bölcse nincs többé. Ghyczy Kálmán elnök másnap délelőtt 10 órakor jelentette a gyászesetet a képviselőházban, ezzel az ülést meg is szakították, csak bizottságot neveztek ki a temetés intézésére. Deá­kot a nemzet halottjának nyilvánították, a temetést február 3-ára tűzték ki, a be­balzsamozott testet az Aka­démia díszes előcsarnoká­ban ravatalozták fel. Az első koszorút Erzsébet ki­rálynő helyezte a ravatalra, s a térdeplőn buzgó imába merült, ismételt jelét adva annak, hogy szíve a magya­rokért dobog. Tisza Kálmán javaslatá­ra, a pártok közmegegyezé­sével (!) törvénybe iktatták Deák Ferenc érdemeit, és el­határozták közköltségen lé­tesítendő mauzóleum felállí­tását, amely kissé megkop­va bár, de napjainkig hirde­ti, hogy volt egyszer egy po­litikusunk, aki magának semmit sem akart, a hazá­nak mindent. 1894-ben Kossuth apán­kat hozták haza Torino mel­lől. Nagyapám ott állt az Er­zsébet. körúti lakásának ab­lakában, így szólt kilenc­éves Marci fiához: „Je­gyezd meg ezt a napot, édes fiam, elmondhatod, hogy szemtől szembe láttad a magyar nemzetet.” És va­lóban, tizenhatos tömött sor­ban ott vonult úr és paraszt, falu és város. Ez már a szá­zadforduló cifra nyomorúsá­gának korszaka volt, olyas­mi, amit később „puha dik­tatúrának” neveztek: óvato­san ki lehetett mondani egyet-mást, de a király tün­tetőén távol tartotta magát annak a temetésétől, aki őt a szabadságharc idején det- ronizálta. Az Erzsébet kőrútról jut eszembe, hogy ott lakott Jó­kai Mór is, onnan vitték ket­tős fekete érckoporsóban, üveggel lefedve, 1904. má­jus 6-án a Nemzeti Múze­um kupolacsarnokába, ahol felravatalozva három napig meg ostromát, május 10-én hosszú menet élén költözött ki végső nyughelyére. Évszázadunkban, tudtom­mal, nemigen adódott alka­lom hasonlóan nagystílű te­metésre. Nem mintha nem lett volna nagy politiku­sunk, nagy írónk, nagy köl­tőnk, aki éppenséggel el­nyerhette volna a nemzet tiszteletadását, végbúcsúját. Csak hát a világháborúkkal olyan változáson ment át a világ, hogy ami természetes­nek tűnt előtte, megvalósít­hatatlanná vált alatta s utá­na. Ady suta temetése 1919-ben, Teleki Pál öngyil­kossága, Horthy kényszerű emigrációja, Bethlen István eltűnése a szovjet pokolba, és bizonyára folytatni lehet­ne még a sort. ki mindenki nem nem kapott méltó vég­tisztességet. Túlságosan sok volt a hivatalból kivezé­nyelt tömegfelvonulás is, és az embereknek elment a kedvük az ünneplésektől. S ha önként kimentek az utcára, ha tiltakozó töme­gükkel zsúfolásig megtöltöt­ték a Kossuth Lajos teret, halálos sortűz lett az ered­ménye, utána évtizedig el­tartó vérbosszú. Az a legszomorúbb eb­ben, hogy ki lőtt a magyar népre? A magyar nép. Ék­kor vált nyilvánvalóvá, hogy kétfajta magyar nép van. Egyik, amelyiknek sza­badságvágya van és nincs fegyvere, a másiknak van fegyvere és ezzel uralkodni akar mindenek felett. Az egész abszurd helyzet­nek, amelyben élünk, ez a kulcsa: az országnak, a la­kosságnak nem megveten­dő tömege úgy beleépült a bolsevik rendszerbe, hogy körömszakadtáig ragaszko­dik hozzá. Hajlandó más­ként nevezni, liberalizmus­nak vagy reformkommuniz­musnak, de a szabad lopás­ról, a büntetlenségről, magá­ról az uralkodásról lemonda­ni nem hajlandó. Számít arra, hogy ez a nép mindenbe beletörődik. Most azonban történt va­lami, ami nem illik bele a számításukba. Nem a mi­niszterelnök halála — erre természetesen számítottunk mindnyájan. Hanem: hogy ez a nemzet tudja, kit veszí­tett Antall Józsefben. És végrehajtotta a bámulatra méltó temetést, ezt a nemze­ti karácsonyi ajándékot, amitől megbizsergett a szí­vünk, alábbhagyott az aggo­dalmaskodásunk, és ijedt táncot roptak a kommunista agyvelők. Megpróbálják gú­nyolni, ócsárolni, fitymálni, de ez a sok százezer némán felvonuló ember, ifjú és öreg, férfi és nő, még sán­ták és bénák is, mint a za­rándokhelyeken, ahogy szót- lan konoksággal, tömött sor­ban araszolnak esővel és széllel dacolva reggel 9-től másnap hajnali 4 óráig, mindössze azért, hogy öt­hat órás körséta után három másodpercre megállhassa­nak a miniszterelnök kopor­sója előtt, még egy rövid fo­hász elmondására sincs ide­jük, épp csak meghajtják a fejüket — de milyen sokat mond ez a főhajtás! Szent fogadalomtétel ez a főhaj­tás: itt vagyunk, veled va­gyunk, megértettünk, bíz­hatsz bennünk. Ha fiam volna, most mon­danám neki: találkoztál a magyar nemzettel. Találóan mondta egy is­merősöm: mindenki úgy vi­selkedett, mintha a saját ap­ját temetné. Gúnynak és becsmérlésnek szánta ezt (nyilván a Párt által kiadott legújabb jelszó ez), és még hozátette: túlzás. Nálunk mindent eltúloznak. Hat fe­kete lipicai és ágyútalp, ugyan kérem... Ugyan kérem, de a nem­zet most végre elárulta, meny­nyire szerette ezt a zseniális politikust, akit a sajtó három és fél éve megállás nélkül sárba tiporni igyekszik, jobb­ról és balról egyaránt (hi­szen a kettő úgyszólván ugyanaz), de hála Istennek eredménytelenül. Az ered­ménytelenség bizonysága az ünnepélyes temetés, lipicai­akkal és ágyútalppal, ökume­nikus papsággal, külföldi ál­lamfőkkel, diplomatákkal és mindenekfölött az országot szent elszántsággal képvise­lő hazai és külhoni magya­rok fölemelően magasztos tömegével. Ezek az emberek önként jöttek és szívrepesve, fárad­sággal nem törődve. Nem kí­váncsiság hozta ide őket, hi­szen a televíziós közvetítés­sel bőségesen kielégíthették volna kíváncsiságukat. Üze­netet hoztak, jó hírt, evangé­liumot: itt vagyunk, számít­satok ránk. Nem vagyunk oly ostobák, mint amazok gondolják. Emlékezünk, és van mire emlékeznünk. Nagy megnyugvás ez a karácsonyi ajándék. Nagy veszteségért cserében nagy nyereség: a visszanyert biza­kodás öröme. Számíthatunk á vad és ízléstelen támadá­sokra is, talán gyors, látszó­lagos köpönyegváltásokra is. Oda se neki, most már tudjuk, hogy itt van a nyu­godt erő, és mégiscsak érvé­nyesülni fog a nemzet böl­csessége. Semmitől sem tartanak any- nyira, mint ettől. Bennünket pedig semmi nem nyugtat meg annyira, mint ez. Hogy a számtalanszor lemucsai- zott népnek az a tisztességes tömege, amely nem hódolt be a szabad lopás kényel­mes bolsevizmusának, úgy döntött, hogy elsősorban és kizárólagosan magyar akar lenni. Egyáltalán nem véletlen, hogy ezt a döntését éppen Antall József temetésén hoz­ta ellenfeleinek a tudomásá­ra. Szomorú karácsony? V idámabb ünnep van, mint kará­csony, de bensőségesebb és örömtelibb nincs. Az idei karácsony csendes örömét azonban beárnyékol­ja a gyász. Az ádventi várakozás idő­szakát derékba törte Antall József ha­lála. így hát az idei ádvent és az idei karácsony már csak e gyász jegyé­ben fog eltelni. Azt lehetne hinni, hogy ez csak az én egyéni vélemé­nyem. De ha ez csak egy privát, egyedi vélemény lenne, nem is zavar­nám vele kedves olvasóimat, de a ha­lála körül tapasztalható jelenségek fölbátorítanak arra, hogy a miniszter- elnök halálát, ami közügy, közügy­ként kezeljem. Ha nem jutott volna a fülünkbe egy-egy pozitív külföldi megnyilatko­zás Antall Józsefről, a honi sajtó (nagy része), s még inkább a népsze­rűségi listák és a közvélemény-kuta­tás eredményei alapján bizony arra gondolhattunk volna, hogy a tavaszi választások során az MDF elnöke ész­revétlenül el fog tűnni a politikai élet­ből, de a fő helyről mindenképpen. Aztán Isten másképpen rendelkezett. December 12-én magához rendelte megfáradt szolgáját. Bár halálos be­tegsége közismert volt, s nem egy el­lenzéki politikus és író rájátszott erre a — legalábbis emberileg — nehéz helyzetre, a halálhír mégis megdöb­bentően hatott a társadalomra. Hogy ez a megdöbbenés őszinte volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a koporsója előtti tiszteletadás méretei és körülményei. Antall Jó­zsef földi maradványai előtt mintegy 300 ezer ember hajtott fejet. Déli ti­zenkettőkor kezdődött az emberek csendes vonulása, s a rádió híradása szerint hajnalig tartott. Hogy ez a haj­nal mit jelent, azt pontosan nem tu­dom, de arról bizonyos tudomásom van, hogy unokaöcsém egyetemista fia éjjel kettőkor jutott a koporsó elé. S e decemberi délutánon váratlanul lehűlt a levegő, ráadásul hideg szél hűtötte az emberek kedvét a várako­záshoz. Mégis kitartottak! Mit jelent ez a kitartás? Négy-öt órát, kivételes esetben is legalább hármat. Feltettem magamnak a kérdést: mi indította az embereket erre a vállalás­ra, vagy másnap, a temetésen a szin­tén ötórai kitartásra, melyből két óra gyaloglást jelentett? Volt ott öreg, fiatal, középkorú, férfi, nő, gyerek és nagy diák, kislány és nagylány, fiatal- asszony és nyugdíjas férfi. Mi indí­totta meg őket? A szeretet! Mert itt nem volt párttitkári parancs, nem volt egzisztenciális kényszer, politf- kai vagy hivatali helyezkedés. Aki részt vett, az önként, szabad akarat­ból vállalta, amit vállalt. Tömeget ilyen nagyszerűnek még sosem lát­tam, s őszintén mondom, büszke va­gyok arra, hogy egy lehettem a 300 ezer közül. Isten útjai mások, mint a mi embe­ri elképzeléseink. Elküldte egyszü­lött fiát, hogy kereszthalálával meg­váltsa a világot. Meg lehet ezt érteni emberi ésszel? Mikor hatalma lenne arra, hogy ezer más módon elvégez­ze, amit elhatározott. De ha más meg­oldást választ, elvész karácsony cso­dálatos misztériuma. Évezredek óta az élet legcsodálatosabb jelensége a gyermek születése. Egy kis emberke megérkezése a világra mindig megil- letődést okoz, mindig a szeretet hul­lámaival árasztja el a boldog érintet­teket. A gyermeket tartjuk a legna­gyobb kincsnek. S Isten a legna­gyobb kincsét adta nekünk. Jézus — ember számára felfogható módon, vagyis születés útján való — megér­kezése közénk, rögtön eszünkbe jut­tatja minden újszülött közös sorsát, a halált. Mert élet és halál, ikertestvé­rek. így hát karácsony öröme magá­ban rejti nagypéntek bánatát. Isten fi­ának az élete azonban több, mint az emberé. A kereszthalál után van fel­támadás! S ennek — Krisztus révén — mi is részesei lehetünk. A hívő emberben az élet öröme és a halál szomorúsága a feltámadás isteni megoldásában örökkévalósággá ren­deződik, ahol nincs születés és elmú­lás, nincs élet és nincs halál. A keresztény ember ezért nem az élet és a halál, hanem az örökkévaló­ság jegyében él. Antall József sem az élet és a halál által határolt emberi léptékek között, hanem az örökkéva­lóság jegyében dolgozott. Emberi és történelmi szempontból egyaránt, ezért tudta odaadni népének önma­gát. Mert Krisztus-követő, hívő em­ber volt. K öszöntsük hát hálával a ma szü­letett Jézust, aki példájával arra az útra vezérelte miniszterelnökün­ket, melyen — miként Juhász Judit oly szépen mondta — „másoknak vi­lágítva, magát égette el”. Dicsőség Istennek! Török Bálint

Next

/
Thumbnails
Contents