Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-24 / 300. szám
December jöttén gazdagságát bőséggel osztogató erdélyi művész barátom, tanítóm szavai hangzanak visz- sza az elmúlásból. „Ritkán mentem vissza témát adó tájaim legkedvesebb helyeire. Az emberek elváltoztatták, elvették színét-szépségét, többé nem volt olyan, amilyennek először láttam.” Gy. Szabó Béla festő- és fametsző művész szavait fontolgatom, mióta elment közülünk, a lepergett évek egyik fagyos-havas decemberének napján. És azóta metszetei lettek számomra drágábbak szobám falán, s megőrzött szavai az emlékezet gyémántheggyel vésett szívbarázdákban megmaradtak feledhetetlennek. Nem ismertem nála alázatosabb természetféltőt, aki minden véső mélyítésével azért protestált, hogy ne engedje tovább az emberiség a rombolást. „Tudod, vannak népek, akik nem szeretik az erdőket. Legyen csak rét, meg legelő s vágják ki a fákat. Nem tudják, mit tesznek s Fábián Gyula Gondok nincsenek, akik szóljanak, hogy ne tehessék.” Erdőket, fákat sirató idők jönnek most is, hogy karácsony közeledik. Természetesen nem a kicsiket megörvendeztető fenyőfácskákat kell sajnálni, mert a tiszta gyermeköröm forintokkal nem mérhető. Különben is az egészségesen gondolkodó erdőgazdaságok éppen a karácsony ünnepéért ültettek erre a célra csemetéket, s amikor kiszedik azokat, mellettük ott marad és tovább növekszik az erdőnek való. A meggondolás nélkül tulajdonba kerülő erdőkért szólok azok nevében, akik azokat ültették. „Mi telepítettük a szegények erdejét. Nem éppen a szegényeknek, de a városoknak, megyéknek, az országnak. Mi, akik ültettük, mi voltunk a szegények, kenyér nélküli emberek. És az fáj, vagy az esik rosszul, hogy apáink, meg a mafehérben gunk munkájára árvereznek majd olyanok, akik- a saját kertjükbe még egy gyümölcsfának sem mélyítettek gödröt.” Öreg faültető barátom szavai, mutatóban egyike azoknak, akik gyönge futóhomokon erdőket örökítettek ránk, könnyek elapadt szegénységében, amikor a nagy családot abból táplálták, ami a fák között nekik termett, míg a csemeték fel nem nevelkedtek. Vákán- csosok. így nevezték seregüket az Alföldön, ahol jövendőben gondolkodó alkotó mérnökök az erdőktől megrabolt Magyarországot új ültetvényekkel gazdagították. „Mi lesz, uram, ha azok kezére kerülnek a mi erdőink, akiknek verejtékük nem hullott a homokra, tövisek nem hasogatták vagy nem szurkálták össze tenyerüket, akik nem tudják, mit ér az erdő, de most egyszerre csak rájuk száll, mint nyertesre a vagyon?” Ha helyette nem ültettél, ne döntsd ki! Tövit töröm, s a gallya jut. A nép és a költő, természetesen a festő, megfogalmazták a féltést, vajon hallják-e, látják-e, akik a magyar erdők sorsának ügyét intézik? Ki kellene mondani törvényben: az erdő nem a mai emberé, a jövendőé! Aki erdőt irt, életet olt! Egyre kevesebb tiszta levegőt szívunk. S aki illetékes helyen, csak úgy hevenyészett mondatokkal kijelenti: az ország erdőállománya 1,7—1,8 százezer hektár, s ebből 1 millió marad állami tulajdonban, s a többi kerülhet felosztásra, bizony nem gondolta végig, mit beszél. Mert illetéktelen gazdakezekben a harácsolás ösztönéből fakadóan bizony ki fogják irtani az erdőket. Azt sem bánják aztán, ha megfulladunk. Gondolják meg, őseink örökségét osztogató, netán tékozló felelős emberek, hogyan döntenek Magyarország erdőinek jövőjéről. Nyílt levél Ion Iliescu úrhoz Elnök úr! Egy adventi hajnalon írok Önnek, amikor az egész keresztény világ lélekben a szeretet ünnepére készül, amikor a Megváltó születésének szent misztériumát készülünk megünnepelni. Akkor írok, amikor Önök Erdély megszerzésére, az 1918. december elsejei gyulafehérvári Román Nemzeti Gyűlésre emlékeznek, illetve a jelenlegi főhatalom megszerzésére, 1989. december 22-ére. Ezekben a csöndes adventi órákban háborog a lelkem, mert nem templomaink hűvösének néma áhítatát idézi föl emlékezetem, nem a hajnali istentiszteletek időnként megszólaló csengőinek csilingelő szavát, hanem a Romániában igazságtalanul bebörtönzött embertársaink, székelyföldi magyarok meg cigányok bilincseinek csörgését. Hallom ma is ezeknek a bilincseknek csörgését, mint ahogyan hallottam az Önök törvényszékeinek tárgyalásain. Elnök úr! Tanúja, sőt résztvevője voltam Székely udvarhely, a legmagya- rabb romániai város 89-es forradalmának. Ennek a városnak mindössze 40 ezer lakója van, s mégis annak a szép és rettenetes napnak estéjén felhívásomra gyertyafényes körmenetben több mint 25 ezer ember, magyar ember tett hitet önrendelkezésünk meg a társadalmi béke mellett — és hangos szóval utasította el a rombolást, a gyújtogatást, a gyilkolást. Ez azokban az esti órákban történt, amikor még országszerte dörögtek a fegyverek a katonák. a rendőrök, a szekusok meg az ún. terroristák kezében, amikor még emberek (román és nem románok) számolatlanul pusztultak el csupán azért, hogy mások ideig-óráig elhitethessék a világgal, hogy Bukarestben nem államcsíny, hanem forradalom segítette a hatalomra őket. Ismeretes, hogy senki sem vonta felelősségre azokat, akik lőttek, akik gyilkoltak, illetve azokat, akik tűzparancsot adtak Temesváron, Aradon, Kolozsváron, Brassóban meg Bukarestben és még számos más településen ártatlan emberek százai, ezrei lemészárlására! Ismeretes az is, hogy ekkortájt Székelyudvarhelyen és környékén erőszak által lelte halálát sajnos 6 személy, mégpedig 3 magyar és 3 román. Valamennyien a kommunista diktatúra erőszakszerveinek hírhedt figurái voltak! Egy közülük öngyilkos lett (Zetelakán), a többit pedig (Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron, Oroszhegyen, majd Nagygalambfalván) meggyilkolták. Alig pár nappal utóbb néhány kipróbált régi kommunista Csíkszeredában nyílt levélben adta hírül, hogy románokat gyilkoltak meg, románok holttesteit gyaláztak meg, románok fejeivel labdáztak a magyarok Székelyudvarhely főterén. Ismeretes, hogy a kommunisták a hazugság bajnokai, mégis a történtek ismerői joggal döbbentek meg ilyen mértékű és ilyen szemérmetlen hazugságon. Amelynek egyetlen és nyilvánvaló célja az volt, hogy azokban a napokban és hetekben, amikor úgy tűnt, hogy a generációkon át szított román—magyar ellenségeskedés meg fog szűnni, a mindkét nép számára kívánatos megbékélést megakadályozza. (Ugyanezzel a szándékkal koholták utóbb a hírhedt „Har-Kov Jelentést”.) A tények azonban makacs dolgok! Tény, hogy forradalmunk 6 udvarhelyi áldozata (3 magyar + 3 román) Ceausescu bukása nélkül nem pusztult volna el erőszakos úton, de az is tény, hogy egyikük fejével sem labdázott senki. És azok legkevésbé, akik rabláncainak csörgését nem tudom elfeledni. Azoknak az igazságtalanul elítélt férfiaknak láncairól írok, akiket a romániai magyarság megalázása és megfélemlítése végett igazságtalan ítéletekkel immár közel négy esztendeje az önök börtöneiben tartanak fogva. Azokról írok, akiknek kezéről-lábáról az ügyészségi „kivizsgálás” hosszú hónapjai alatt nem került le a bilincs! Elnök úr! Amikor ezeknek a szerencsétlen magyar embereknek, illetve marosvásárhelyi sorstársaiknak szabadon bocsátása érdekében — családjaik kérésére —- szót emelt Önnel találkozván az RMDSZ elnöke, Markó Béla és a Magyar Köztársaság külügyminisztere, dr. Jeszenszky Géza, azt a feleletet kapták Öntől, hogy azért nem részesítheti kegyelemben ezeket a szerencsétlen honfitársainkat, mert bestiálisán gyilkoltak, és hogy a tetteikre vonatkozó bizonyítékokat nyilvánosságra fogja hozni. Nos, ha ezek az igazságtalanul elítélt emberek karácsonyig, a szeretet, a megbékélés ünnepéig nem kerülnek ki börtöneikből, ország-világ előtt fogom követelni, hogy állja szavát, adja elő „bizonyítékait”. Elnök úr! A nyilvánosság erősen veszedelmes azok számára, akik nem az igazság ösvényein járnak. Márpedig az Önök igazságszolgáltatása ennek a hét oroszhegyi meg zetelaki embernek pere folyamán nem európai igények, igazságszolgáltatási normák szerint járt el, amiről Ón is meggyőződhet, ha megismerkedik ügyükkel. A boncolási jegyzőkönyv szerint egyértelműen megállapítható, hogy Zetelakán az ittas rendőr öngyilkosságot követett el, valamint az is tény, hogy Oroszhegyen népítélet végzett a rendőrrel, tehát lincselés történt, amelyben a négy oroszhegyi elítélt közül kettő bizonyítottan nem vett részt, két személy esetében pedig semminemű bizonyíték nincs arra, hogy halált okozó testi sértést követtek volna el. És ezeket az embereket 15—20 esztendőre ítélte az Önök igazságszolgáltatása! Elnök úr! Ön 1990. január 4-én aláírt egy közkegyelmi törvényerejű rendeletet, amelyet az egész országban csupán erre a hét szerencsétlen oroszhegyi és zetelaki emberre nem alkalmazott az Önök igazságszolgáltatása, hét magyar emberre. Akiket mégha gyilkoltak volna is — nem tették! — föl kellett volna menteniök. Nyilvánvaló jogsértés és nyilvánvaló etnikai diszkrimináció történt! Elnök úr! A nemzetközi közvélemény már ismeri, és nem felejti el a Romániában igazságtalanul elítélt magyarok ügyét. Szerencsétlen hazánknak rosszhírét növeli világszerte ez a bennünket, magyarokat ért igazságtalanság. Aligha tudják Önök elkerülni, hogy nemzetközi bizottság ne vizsgálja felül az ítéleteket, az ítélkezés mikéntjét és hogyanját! Vajon ez kell az Ön országlása idején gazdasági nyomorba és balkáni korrupcióba süllyedt hazánknak? Gyakran halljuk, hogy a román nép nagylelkű és igazságszerető, tehát Ön, ha nem orvosolja, Önök, ha nem orvosolják az igazságtalanul elítélt romániai magyarok jogsérelmeit, népükkel, a román néppel kerülhetnek szembe. Elnök úr! Könnyítsen lelkiismeretén. Hallgassa meg, igazságtalanul bebör- tönzöttjeink családtagjainak kérését, hallgasson a romániai magyar kereszténység hivatott vezetőinek, Bálint Lajos gyulafehérvári érseknek, Tőkés László nagyváradi püspöknek, Csiha Kálmán kolozsvári püspöknek és valamennyi társuknak, vezetőnknek szavára, és döntsön úgy, hogy most, a szeretet ünnepének előestéjén ne az igazságtalanul elítélt bilincs-csörgése jusson az Ön neve említésekor az emberek, a békeszerető magyar meg román emberek eszébe közös hazánkban, Romániában. Katona Ádám Megyek, Telefonon hív fel a lánya — néhány esztendeje Budapesten dolgozik —, üzenetet közvetít. Édesapja a Rókus Kórház szemészetén fekszik, az első emelet 118. számú kórtermében. Nagyon megörvendeztetném őt, ha meglátogatnám. Csíkos, barna pizsama, fekete papucs. Vass Kiss Árpád az ablak melletti ágyon ül, háttal a bejáratnak. Bámul kifelé az ablakon. Amikor a vállára teszem a kezemet, lassan megfordul. — Vártam már — mondja. — Holnap műtenek, és nem tudom, hogyan sikerül... * Tavasszal találkoztunk először, a havasok tövében, a székelyföldi Oroszhegyen. Oroszhegy legszélső házában. Akkor mondta, hogy Budapestre készül, az orvosi behívót várja. Átszakadt a jobb szemén a könnycsatorna, s a Rókusbán megígérték, hogy rendbe teszik. Nem is bízna másban, csak magyarországi orvosban. Inkább elvesztené a szeme világát, de más kése alá nem feküdne. — Miért ne sikerülne, Árpád bátyám? — Nem a tudásban nem bízom... Ahogy megérkeztem Erdélyből, megvizsgáltak. Találtak valami más bajt is. Hosszú műtét lesz, többórás. A folyosó végén ülünk le, egy csendes sarokban. Nézem Vass Kiss Árpád barázdált arcát. Kós Károlyra gondolok egy pillanatra: az ő arcán csörgött alá így, mélyre vésett árkokban a Nagy Idő. Megért egyet s mást Erdélyben a világháborúban, s a világháború utáni évtizedekben Vass Kiss Árpád. A hadak járását, a frontot túlélte, a háborúból hazakeveredett, de a román hatóságok hamarosan letartóztatták. Felkelést szervezett többed- magával Oroszhegyen. A kommunizmus ellen szervezkedtek, s a hegyek közé elfészkelt, nehezen megközelíthető faluban rendezték be a fegyverraktárukat. Brassóban és Nagyszombaton ült Vass Kiss Árpád. Két esztendő után elengedték, de azzal, hogy egy évtizedig nem hagyhatja el Oroszhegy területét. E tíz esztendő alatt minden héten jelentkeznie kellett a milícián. Sohasem tudta, mikor fogják ott, mikor viszik visz- sza Szebenbe. Börtön volt ez is, ha az enyhébbek közül való is. * Itt, a Rókus Kórházban 1993 decemberében egy másik börtönről beszélgetünk. A szamosújváriról. Ahová tizennyolc esztendőre zárták be Vass Kiss Árpád legkisebb fiát, Elődöt. 1990 tavaszán az oroszhegyi ház udvaráról vitték el fegyveres katonák, s azontúl csak bilincsben vagy rabruhában látták a szülei. Gyilkosság vádjával ítélték el, olyan gyilkosságéval, amelyet nem követett el. Szülei a legjobb Csíkszeredái ügyvédet fogadták meg, hiába. Sem az elsőfokú, sem a másodfokú bírósági tárgyaláson nem voltak kíváncsiak a tényekre. A két tárgyalás között pedig, a börtönfalak mögött azt írattak alá Vass Kiss Elődékkel, amit akartak. A falak mögé nem lát be senki, a falak közé zártat nem segíti meg senki. Verték a rabságba vetetteket? Egyszer
