Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-24 / 300. szám

Betlehem Jósváról, a század első' feléből Erdőst Ágnes felvétele kon egy árnyék suhan át, ajkuk nyitva marad. (Mintha most lo- pózkodnék be szűz lelkűkbe az a mag, amelyből húsz év múlva „antiszemita voks” lesz.) Új betlehemesek jönnek-men- nek, egy-két csoportot be is szólí­tanak, hogy a gyerekek megnéz­zék a Jézust, a jászolyt, a tehene­ket, amelyeknek a párája melen­gette az „istengyermeket”. A sza­kajtó dió eközben persze egyre fogy. Már csak az alján csörög egy-kettő. A későn jövőknek vesztett pőre vagyon... A diókkal fogy a vendégszeretet is. Zsuzsi a vége felé nem győz már kiszaladgálni, hogy elkerges­se őket. — Ne csipogjatok itt! Kinek énekeltek? A mi gyerekeink már alszanak. Aminthogy rendre elaludtak vagy az anyjuk, vagy az apjuk ölében. Édes szuszogásuk szelí­den belevegyül a prücsök méla cirpelésébe. Csak a nagyobbik fiú van még fent, aki az éjféli misére készül. Verebet is fogott, hogy majd a templomban szabadon eressze. Ezer különös kérdésekkel zak­latja az öregeket. — Rokona Mikulás a Jézus­nak, hogy mind a kettő a gyere­keknek keresi a kedvét? — Nemcsak a gyerekekre vi­selnek ők gondot, de a nagyokra is. — Mért van az, édesapám, hogy a kastélyba az úri gyerekek­nek többet visz a Mikulás, mint nekünk? — Bizony nem tudom én, édes fiam. — Meg kellene tőle kérdezni. (Ez a kópé már eszeli a szocializ­must.) — A csizma teszi, fiam. Az úri gyermekeké finomabb. — De a mienk nagyobb, abba több fémé. — Bolond vagy, kis cseléd­kém. Ne törd a fejedet ilyeneken. De a tudákos Miska csak nem hagyja abba: — Hát a király fia is kiteszi a csizmáját az ablakba? ■— Ki bizony. Még talán maga a király is. — Aztán miit tett abba az idén a Mikulás? "* Erre már nem tűid megfelelni az öreg, de még talán én tud­nék, csak találomra. Vagy szurony volt, vagy olajág. Szervátiusz Tibor szobrai Vimola Károly felvétele Mikszáth Kálmán Falusi karácsony S mihelyt királyok — mind­járt adó kell nekik. Szerencsére olcsók. Egy-két marok diót visz ki nekik Zsuzsi, s ezzel odább áll­nak. Most aztán megindul a sok kérdezősködés a kicsinyek részé­ről. A szent legenda felkölti az ér­deklődést. Hogy volt, mint volt? — Hát igazán fölfeszítették a jó Jézust azok a csúf zsidók? — Bizony fölfeszítették azt a keresztre. A mosolygó gyermekarcok egyszerre megnyúlnak, homloku­kémény füstöl. Fehér tejszín fel­hő kavarog belőle. Éles rezgő hangon zúg az esti harang. Ez az igazán szép. Mindenen meglátszik, hogy vendéget vár­nak. A suhanc gyerek már hetek óta emlegeti: — Édes szüle! Mikor lesz az a nap, ha majd úgy jóllakunk. hogy se állni, se járni, se feküdni nem fogunk tudni? Ez az a nap. Kigyúlnak a csil­lagok az égen, az ablakok is meg­világosodnak. Egyszerre kihalt lesz az utca; síri csönd lepi el a tá­jat. Csak néha villan meg az ab­lak alatt, s szalad át sugarával a falon egy-egy elkésett embernek a lámpása. Ott benn ül a család az asztal­nál. Lámpafény ömlik el nyája­san a hófehér abroszon. A vihán- coló, türelmetlen apróságokat, akiknek ma minden szabad, ne­héz mesterség féken tartani az öregeknek. Az anyjuk behozza a káposz­tás levest a kolbásszal, aztán a mákos gubót. Azután a túrós csí­kot. Azután a mézes ostyát (mely hetek óta fenn függött fehér asz­talkendőbe bekötve a mesterge­rendán, hogy az imposztorok föl ne éljék), azután a sertésaprólé­kot. Azután az almát, diót. De már a diónál megmutatja az apjuk, hogy mit tud. — I-assan, gyerekek! Ne kap­kodjatok! A körmödre ütök, te Sári. Ami most jön, az nem bo­londság. Nyúljatok be a szakajtó­ba, mindenitek vegyen ki egy di­ót. Te is, feleségem! — Hát az mire való? — Semmi se bizonyosabb an­nál. Amelyik olyan diót válasz­tott, hogy a magja egészséges, an­nak ugyan semmi baja sem lesz az idén. Olyan lesz, mint a hal­csík. De ha a diója romlott vagy penészes, az nem lesz ment a nyavalyáktól. Azon szerint, amint egy gerezd vagy kettő ro­hadt el. (Bolondság ehhez képest min­den doktori tudomány.) Hanem a diókról nem lehet so­káig értekezni — kérik már azo­kat erősen ott kívül. Fölzeng az ablak alatt az ének. Betlehémes fiúk kántálják a kis Jézuska szüle­tési történetét. Fújja tüdőszakad­tából a három napkeleti király: Melchior. Gáspár, Baltazár. kerekes lovat találtam, aminőt Já­noska n&raflcsolt: „hogy a nya­kán haja legyen, hogy a fején kantár legyen”. Hát még a lóvonatú vasúttaíl mennyi dolgom volt: megvan-e rajta elöl az ostornak való lyuk (mert azt a Lacika legfőképpen követeli), hát azok a szíjak felül, amikbe az utasok belefogóznak, amikor a kocsi túl van tömve, mert anélkül nem tökéletes a ló­vonat. Egy szóval, a kis Jézuska he­lyett mászkáltam egész délelőtt. (Nagy szó, hogy én valakinek a dolgát végzem, ha nem válasz­tó.) Most reciprocitásból a kis Jé­zuska adhatna nekem témát a ma­gam dolgához. Elgondolkoztam születésén, életén, halálán és feltámadásán. Hátha találnék benne valami po- int-ot, amit még újságírói szem nem vett észre. Lehetetlenség! Szegény Jé­zus! Mennyi rossz tárcát írtak már rólad az emberek a karácso­nyi mellékletekre! Nem, én sokkal jobb keresz­tény vagyok, nem csinálok rová­sodra ízléstelen, émelygős törté­neteket. Eleget szenvedtél már te a ke­resztfán! Nem is való neked lejönni ide a városokba, ahol már a gyere­kek sem hiszik el a te jelenléte­det (vének azok a lelkűkben), itt igazán csak a kereskedők szeret­nek (még ha zsidók is), akik jó vásárt csinálnak ezen a napon. Hanem ott künn a falvakon vagy te szép. Aranyos köntöskéd tündöklő fényével beragyogja az alacsony falusi szobákat. Ott még hisznek benned... Oda már Öregszik az ember, kezd rendes lenni. Már évek óta jegyzem egy kis könyvecskébe a napi teendőimet előre. Ha aztán átszaladok egy­két lapot — az azért nem tesz semmit. Ne tessék rossz néven venni. A mai napot nem ugrottam át. Megnézem reggel, hát csak eny- nyi a teendőm mára. Lacikának: lóvonatú vasutat venni. Jancsikának: kerekes cocát. A „Pesti Hírlap”-nak: karácso­nyi tárcát írni. Sokáig elcsavarogtam a játék­kereskedésekben, míg végre egy én is szívesen követlek a fantázi­ámmal! Csikorog a hó a nagy patkós csizmák alatt. Lázas sürgés-for­gás van az egész faluban. Fák ün­nepélyesen ütögetik össze a zúz- marás gallyaikat, a jégcsapok csillogó üde pompában lógnak le az ereszekről, az ablakok tele vannak rajzolva jégvirággal. Bent a kályhában vígan pattog a tűz, künn a konyhában kong a mozsár, amelyben a mákot törik, a szomszéd házból egy másik mozsár felel neki, sürög-forog az asszonynép, gyúrnak, dagaszta­nak, kenik a kalácsot tojássárgájá­val... Szerte a faluban minden Ratkó József Betlehem Énekük, mint a nyál, csorog. Bámészkodnak a pásztorok Hogyisne! jön három király, szolgájuk krajcárt haj igái. Csődül, kapkod a fürge nép. porban keresi örömét. Isten se garasoskodik, aprópénzről gondoskodik, szór néhány fénnyel-futtatott, elvékonyodott csillagot. Jézuska lyukas jászolban sírdogál, mintha gyászolna.

Next

/
Thumbnails
Contents