Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-24 / 300. szám
Menjünk el mind Betlehemig Jézus Krisztus nem azért jött, hogy a vallások számát eggyel szaporítsa, hanem azért jött, hogy értelmes és hatékony életre hívogasson vallásos és nem vallásos embereket egyaránt. Igaz, az ő korában nem rajzolódott még ki élesen ez a mi korunkra jellemző tagolódás. De már akkor is voltak a vallásukat őszintén gyakorlók mellett olyanok, akik inkább a korabeli tudósok módján megfigyeléseket folytattak, vagy akik elvileg hittek Istenben, de a vallást nem gyakorolták. Érdekes módon a régi karácsonyi történet ilyen, egymástól nagyban különböző szereplőket vonultat fel. Bemutatásukkal azt sugallja, hogy Jézus jövetele sokszínű világunk minden emberének szól. Simeon és Anna a karácsonyi történet kedves öregei, akik az ószövetségi vallás gazdag eszköztárának legfontosabb kellékeivel élnek, mint amilyen a templom, az imádkozás, a prófétai ígéret. Vallásosságuk lényege az, hogy várták a Messiást. Nem szélsőséges türelmetlenséggel, hanem belső világuk lélek-érintettségé- vel. Ez attól is megóvta őket, hogy csupán a múltba fordulva nosztalgikusan a régi szép időket emlegessék. Még inkább attól óvta meg őket, hogy semmit se várjanak már az élettől, hanem üres tekintettel, fölösleges voltuk súlyával tartsanak abból kifelé. Amikor pedig most ezer kisgyermek látása után a Gyermeket látják meg a homályosuló szemeik, akkor újra csak a jövendő felé néznek, és a pólyás csecsemőben a majdani férfiút, a kicsiny kezdetben a beteljesedést, a jászolban fekvőben a kereszten függőt, Jézusban a Krisztust látják. Ezek a kedves karácsonyi öregek arra tanítanak, hogy templomnak, imádkozásnak, prófétai ígéretek olvasásának célravezető a használata, és a vallás eszközei jó szolgálatot tesznek, ha valakit a Szentlélek indításából Jézussal találkozni megy a templomba és ott üdvösségelőízeket kap, hogy töredékességünk világában már valamit a beteljesedésből átéljen és arról hírt vigyen sóvárgó lelkű társainak. Merőben más a napkeleti bölcsek útja. Nekik nem a szent történelem prófétai kijelentései adtak jelzéseket az emberiség isteni sorsfordulatáról, hanem a teremtett világ természeti nyelve szólalt meg és a csillagos égbolt ábrái sorakoztak össze üzenetté. Annyi köti őket csupán Simeonék- hoz, hogy bár más a módszerük, de a céljuk azonos. „A hívő hisz, a tudós tud; a hívő tudhat, a tudós hihet”. Ezek a bölcsek a hívő tudósok példaképei. Észleléseiket és feltevéseiket kísérleti úton ellenőrzik, és elindulnak hosszú útjukra az égi vezetés nyomán. Magatartásuk már azt tükrözi, amit majd a 17. század lángelméje. Pascal fogalmaz meg: Isten nem akart annyira nyilvánvalóvá lenni, hogy mindenki kénytelen legyen hinni benne, és nem akart annyira rejtve maradni, hogy a kereső ember ne találhatná meg őt. Ezek a bölcsek igénybe vették a Biblia útmutatását is, mert enélkül hiába tettek volna meg 1000 kilométert, ha az utolsó 10 kilométert nem a prófétai ige világítja meg. így egészítette ki egymást megfigyelés és bibliai ige, tudás és hit. „Mélységes hódolattal borulok le a legmagasabb Intelligencia előtt” — mondja Albert Einstein. Régi és újabb korok tudósai elérkeznek egy pontra, ahol szextánsaikat és logarléceiket csendesen leteszik és mélységes hódolattal tisztelegnek a lét titkainak Ura előtt, aki emberi életünk megjavítására egészen közel jött hozzánk. A betlehemi pásztorok viszont templomtornyoktól és csillagvizsgáló zikkurátoktól távol a civilizáció peremén legeltették nyájukat. Nem volt módjuk sem templomba járni, sem magasabb műveltségre szert tenni. Karácsony szereplői között ezek a beduin pásztorok a legegyszerűbb, már- már primitív körülmények közt élő nép. És éppen ők lesznek azok, akik a legmagasabbrendű szellemi világgal, angyalseregekkel kapcsolatba kerülnek és a legtömöttebb isteni üzenetet kapják. Belső ihletésen és a külvilág csillagjelén túl angyali közvetítéssel olyan üzenetet, amelyet Nobél-dí- jas tudós sem képes felfogni és óvodás gyermek is megérthet: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakarat embereinek!” Gyermeki lelkűk előtt fokról fokra kivilágosodik a benne rejlő isteni program, melyet a most született Üdvözítő bontakoztat ki és vált valóra. Három évtized múlva — hol lesznek akkor már ők! — ez a Gyermek mint az Atya egyszülöttje, láttatni fogja a legtisztább és legmaradandóbb dicsőséget, amely felragyog tanító szavai, gyógyító mozdulatai, kereszten átszögezett keze és a harmadik nap fényei nyomán. Ez a Jelenlétből és Áldozatból szétsugárzó dicsőség teszi lehetővé föld kerekén a sálómot, a földi élet értelmes kibontakozását. A békességet. Azok a régi pásztorok ott a betleheméji ragyogásban ennek az isteni örök érvényű programnak voltak első hallgatói és letéteményesei. Nem hiányzott belőlük a Szándék, a Komolyanvétel, az első lépések megtételére a Jóakarat. „Menjünk el mind Betlehemig!” Hagyták, hogy az isteni dicsőségnek bőségéből és az emberi békességnek szükségéből indulatba hozza őket a Jóakarat. Ez a foganytúja a karácsonynak, Isten felől és ember felől egyaránt. Ha nincs az Isten felől, sütkérezhetnénk mi minden más dicsőségben, nem születne abból soha emberszívbe illő békesség! Ha nincs az ember felől a Szándék, a Jóakarat a sálóm közös kibontakoztatására, hanem mindent csak materiális érdekeinek mérlegére vetünk, és nem vagyunk elég bátrak magasabb rendű látomások követésére, akkor maradunk nyájunk mellett primitívségünk éjszakájában, elszalasztott békességünkre keserű későn ráébredve. Ezért olyan fontos, hogy a Jóakarat letéteményesei, követői és megvalósítói legyünk, különbözzünk bár egymástól életkor, vallási beállítottság, természettudományos érdeklődés, politikai elképzelések, életszínvonal dolgában. Ha kivonjuk családi, egyházi, nemzeti és összemberi életünkből a Jóakaratot, mi marad a helyén? Míg a rákosszentmihályi eklézsiában két éven át segítőszolgálatunkat végeztük, rengeteg jelét láttuk az egymást felkaroló jóakaratnak. Szívtől szívig terjedt ez akkor. Nem is akart, nem is tudott akkor senki nemzeti békességünknek útjába állni. 1990 óta ez a jóakarat csappant meg. Elégül- ten dörzsölik is kezüket azok, akik nem igazán érdekeltek emberi békességben és isteni dicsőségben, mint régen Heródes a katonáival és írástudóival. Nekünk azonban a karácsonyi történet másféle, egymástól sokszínűén különböző szereplői: a Simeonok és Annák, a bölcsek és pásztorok a példaképeink. Ha Jézus jövetele mindenkinek szól, akkor „menjünk el mind Betlehemig”, a Jóakarat késztetésére, a Szándékot szeretetté érlelve, hogy szépen énekelhessük: „kit az igaz szeretet kis Jézushoz elvezet: Békesség, békesség embernek!" Pánczél Tivadar Ady Endre Karácsony í. Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének, Az én kedves kis falumban Karácsonykor Magába száll minden lélek. Minden ember Szeretettel Borul földre imádkozni, Az én kedves kis falumba A Messiás Boldogságot szokott hozni. A templomba Hosszá sorba Indulnak el ifjak, vének, Az én kedves kis falumban Hálát adnak A magasság Istenének. Mintha itt lenn A nagy Isten Szent kegyelme súgna, szállna, Az én kedves, kis falumban Minden szívben Csak szeretet lakik máma. 2. Bántja lelkem a nagy város Durva zaja, De jó volna ünnepelni Odahaza. De jó volna tiszta szívből — Úgy mint régen — Fohászkodni, De jó volna megnyugodni. De jó volna mindent, mindent, Elfeledni, De jó volna játszadozó Gyermek lenni. Igaz hittel, gyermek szívvel A világgal Kibékülni Szeretetben üdvözülni. 3. Ha ez a szép rege Igaz hitté válna, Oh, de nagy boldogság Szállna a világra. Ez a gyarló ember Ember lenne újra, Talizmánja lenne A szomorú útra. Golgota nem volna Ez a földi élet, Egy eró' hatná át A nagy mindenséget, Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni... Karácsonyi rege, Ha valóra válna, Igazi boldogság Szállna a világra...
