Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-20 / 296. szám
§ PEST MEGYEI HÍRLAP MAGYARORSZÁG 1993. DECEMBER 20., HÉTFŐ 5 elhunyt miniszterelnökétől inogtak, és „kéz érintése nélkül kő hullott alá, s bálványszobrok, örökkévalónak e földön gondolt hatalmak eltűntek, mint a szó, amelyet kimondunk és értelmére sem emlkézünk többé.” Hálát adunk, hogy ennek a diplomáciai munkának nyomán földünkön megint megszállás nélkül élhetünk és a szabadság roppant kihívásának gyönyörűsége várhat ránk a Te irgalmadból, szolgáidnak munkáin keresztül — hangsúlyozta Hegedűs Lóránt. Hegedűs Lóránt után Harmati Béla evangélikus püspök mondott imádságot. Jézus az életét adta értünk, ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért — kezdte búcsúztatóját az evangélikus püspök. Hozzátette: ezért hálát adunk neked miniszterelnökünk koporsója mellett, akit elszólítottál ebből a világból, hálát adunk neked mindazért, amit atyai szereteted szerint cselekedtél rajta. Minden áldásért, bánatért és örömért, minden megpróbáltatásért és vigasztalásért és mindazért amivel megajándékoztad őt földi életében és hálát adunk mindazért a jóért, amit általa adtál övéinek, családjának, népének, országának és ennek a világnak.” Ezután a magyar zsidóság nevében Schweitzer József főrabbi imádkozott. ”Meny- nyei atyánk, a férfiú, akinek a ravatalánál állunk, a halál völgyének roppant mélységeit járta meg. Koporsóját a kegyelet, a tisztelet és a fájszenvedőkre. Utolsó utasításai egyike volt, hogy az 1944-ben halálra vitt 600 ezer honfitársunk emlékét a jövő esztendőben, kínhaláluk 50. évfordulóján a nemzet'kegyelete miként örökítse meg. A magyar Izrael makus egyházmegye, jön a kolozsvári, erdélyi és Királyhágó melléki egyházkerület, az ágostoni hitvallású és az unitárius egyház képviselői — szögezte le a püspök. A történelmi egyházak képviselői után Bolberitz Egyházi vezetők a koporsó előtt: Paskai László bíboros. Hegedűs Lóránt református püspök, Harmati Béla evangélikus püspök, Schweitzer József főrabbi és Tőkés László dalmas részvét érzelmeivel álljuk körül” — kezdte búcsúztatóját a főrabbi. Schweitzer József rámutatott: Antall József a halál völgyében is példaadó hűséggel teljesítette történelmi küldetésként vállalt hivatását. Emlékeztetett: a kormányfő szenvedései közepette is gondolt az egykor radéka ezért kiváltképpen is hálával őrzi emlékét — hangsúlyozta a főrabbi. A főrabbi után — a határon túli magyarság nevében — Tőkés László nagyvárad református püspöke búcsúztatta Antall Józsefet. „Gyászra fordult a mi szabadulás feletti örömünk egy pillanatra, hiszen épp vezéralakja tűnt ki a világból idő előtt. Gyászunk árnyékot vet arra a műre, arra az örömre, melyet épp e küzdelem sikerei, gyümölcsei jelentenek számunkra — kezdte Tőkés László. Kijelentette: a határon túl élő magyarok, egyházak küldöttei jöttek el a temetésre. Jövünk Bocskai népe, jövünk Sütő Andrással és Tempfli atyával, Ágoston Andrással és Duray Miklóssal, jövünk Kolozsvárról, Pozsonyból, Münchenből, Clevelandből, jön a négy romániai katoliPál címzetes apát mondott Miatyánkot a gyászoló tömeggel. Ezután a köztársasági őrök levették a koporsóról a nemzeti trikolórt. Az összehajtott lobogót — ami Antall József dolgozó- szobáját díszítette — a Köztársasági Őrezred parancsnoka az elhunyt kormányfő özvegyének, adta át. A sírba — ősi szokás szerint — az első marék földet Bolberitz Pál dobta. A sír behantolása után a család, a Magyar Demokrata Fórum és a kormány koszorúját helyezte a sírra, a többi koszorút a sír mellé fektették. Az elhunyt kormányfő végső nyughelyét egyszerű — Dr. Antall József, 1932—1993.— feliratú fakereszt jelöli. Az ösz- szegyűltek a temetés végén elénekelték a Szózatot, majd égő gyertyákkal vették körül a sírhantot. Könyörgés Rómában A római magyar kolónia az első keresztény vértanúnak, az agyonkövezett Szent Istvánnak emelt Santo Stefano Ro- tondo ókeresztény bazilikában, a magyarok nemzeti templomában búcsúzott szombaton Antall Józseftől. A könyörgő szentmisét a római magyar papok celebrálták, élükön Gonda Imrével, a Pápai Magyar Intézet rektorával és Zakar Polikárp generális apáttal, a cisztercita rend legfőbb elöljárójával. A piarista rend nevében Ruppert József, a piarista rend római központja generálisának (legfőbb elöljárójának) asszisztense búcsúzott a megboldogult miniszter- elnöktől. Ä diplomáciai képviseletek nevében Dr. Kádár György, az olaszországi nagy- követség ideiglenes ügyvivője, és Szerdahelyi Csongor, a vatikáni magyar nagykövetség ideiglenes ügyvivője emlékezett meg Antall Józsefről. Lech Walesa nyilatkozata Mintha mi beszéltünk volna Göncz Árpád köztársasági elnök szombaton délelőtt Lech Walesa lengyel államfőt fogadta. A lengyel politikus elmondta: Antall József miniszterelnököt ugyanazok a törekvések vezérelték, mint bennünket mindnyájunkat, akik más Európát szeretnénk. Lech Walesa hozzátette: Antall József ezért nagyon sokat tett, bár még sem neki, sem a régió más országainak nem sikerült véglegesíteni művüket. „Hiányzik majd ez a nagy politikus, akivel szavak nélkül is megértettük egymást, tudtuk, hogy merre törekszik, s amikor ő beszélt, az ugyanazt jelentette, mintha mi beszéltünk volna” — hangsúlyozta a lengyel államfő. Végezetül reményét fejezte ki, hogy Antall József kinevelte saját utódait, akik hasonló módon fogják felvetni az elvi kérdéseket. Német politikus balesete Szombaton — útban Antall József" temetésére — autóbaleset következtében életét vesztette Bernhard Salzer, az Európa Parlament képviselője. Az Európa Parlament 53 éves, a Kereszténydemokrata Únióhoz (CDU) tartozó hesseni képviselője gépkocsijával a nagy eső miatt csúszott meg az úton, a németországi Idstein közelében. Peter Hint- ze, a (CDU) főtitkára elmondotta, a képviselő kimeríthetetlen energiával és szenvedéllyel munkálkodott Európa szolgálatában. Szentmise Washingtonban A Washingtoni St. Matthews székesegyházban szombaton engesztelő szentmisét tartottak a múlt vasárnap elhunyt Antall József magyar kormányfő emlékére. A misét a washingtoni érsek celebrálta. Mustos István római katolikus pap prédikációja és az áldozás után Bertalan Imre tiszteletes mondott imát a református közösség nevében. Az engesztelő szentmisén felolvasták Robert Dole szenátornak, a republikánus párt szenátusi vezetőjének, Philip Crane képviselőnek és Pratt Kelly washingtoni polgármesternőnek részvéttáviratát. Sándor András Népszavazás V onultak a hosszú-hosz- szú sorok, végeérhetetlen. Az Országház kupolacsarnokában felravatalozva a férfi, ki életében legkevésbé számíthatott hálára és a szeretet atommágiájának sugaraira, s most egy ország vett tőle búcsút, szinte bocsá- natkérőleg. Alig volt sírás, érzelmek nem csordultak ki, csak csend és komolyság. Negyedmillió ember a ravatal előtt, újabb százezrek a temetésen. Antall József halálában leszavaztatta a tizenötmilliót, a nemzet élete, a nemzet holnapja mellett. Ez a két decemberi nap — 1993. december 17. és december 18. — népszavazás volt. Katartikus népszavazás: mert a halott arcában a nemzet önnön arcát ismerte föl, önnön kendőzetlen arcát, amint feltárul a hirtelen szétoszlott kábítószeres információfüst alól. „Isten rájuk fújt és szétoszlottak.” A halál egyetlen pillanata semmivé tette évek gondosan felépített manipulációs óriásművét. Antall meghalt, s ez a halál világraszóló életjel lett: megtudhatta ebből Tito Sansa, Konrád György, George Soros, Tom Lantos, Weyer Béla és Gadó György, hogy a magyarság változatlanul él. Nem mások kárára, nem mások rovására — egyszerűen csak él, mint minden nemzeti közösségnek élni adatott az emberi kultúrák minden ámulatot megérdemlő változatosságában. S ez az életjel még jobban ragyogott annak az egyetlen ellenszavazatnak a fényében, mely a nemzeti gyászt akarta arcul csapni, de íme önmagát közösítette ki, nem csak a népképviselők gyülekezetéből, hanem ama milliárdok közül, kik még ragaszkodnak a maguk emberi minőségéhez. Ez már nem az az ország, mely december 12 előtt volt. Páholyokban, úszómedencés paloták kincsekkel pompázó termeiben, titkosszolgálatok párnázott ajtajai mögött, ha végignézték a Magyar Televízió egyenes adását, megállapíthatták: ez a „katasztrofálisan népszerűtlen”, kormányelnöke előtt végtisztességét lerovó méltóságos nép nem rabszolganép, és sohasem lesz az. Évtizedekig gyötörhetik, évekig bűvölhetik-bájolhat- ják, de a meghatározó pillanatokban, élet és halál pillanataiban magára talál. És amikor magára talál, eltörpülnek az olyan játékok, mint kormánypárt és ellenzék, ilyen-olyan „charták”, koppenhágai mesterkedések, „média”-hajcihők, undorral, de udvariasan megtűrt gyűlölet-dandárok; erőszak nélkül önmaguktól útfélre vettetnek, és a tisztességes milliók az út- széli pőreség kellemetlen látványától elfordítják fejüket. Ebből az akaratlan népszavazásból kiderült, hogy a pártok annyiban szükségesek, amennyiben a nemzeti élettevékenységnek bizonyos funkcióját ellátó „szövetek”, ha úgy tetszik „sejtcsoportok”. Ám egy szervezet szövetei csak akkor felelnek meg a célnak, ha a szervezet fenntartásáért dolgoznak össze; ha van közöttük olyan, amely a szervezet megsemmisítésére tör, azt a szervezet előbb-utóbb kiveti magából. Magától értetődik, hogy egy nemzeti parlamentben csak nemzeti célokra irányult pártoknak van lét- jogosultságuk, s ezek lehetnek jobboldaliak és baloldaliak, lehetnek konzervatívok, liberálisok, szocialisták, vagy egy-egy társadalmi réteg képviselői. Ám végső célja mindegyiknek csak egy és ugyanaz lehet, míg értelmüket és létjogosultságukat az adja meg, hogy a célhoz vezető utakat illető meggyőződésükben különböznek. A nemzet léte csak a nemzet és ellenségei között lehet vita tárgya. Antall József koporsójánál erre tanította a méltóságosan viselkedő magyar nép önnön politikusait. Végül is a közéletnek, amennyiben szereplői a nyilvánosság előtt .játszanak”, van némi rokonsága a színházzal. Áin a .játékon” túl mindkettőnek életbevágóan komoly a táptalaja. A színházé a művészet, a közéleté a nemzet élete és sorsa. Sem a színész nem felejtheti, hogy a művészet alázatos szolgálója, sem a politikus — akkor sem, ha pártpolitikus — nem felejtheti, hogy nem „ural- már”, hanem szolgálattevő. Azokat szolgálja, akik oda- küldték, bizalmukat belévetet- ték, mikor elébük állt, és ajánlotta magát. Más kérdés, lehet-e bűnte- len egy politikus. Lehet-e bűntelen egy ember? Távol álljon tőlünk, hogy telológiai kérdéseket firtassunk. Sok bűne volt Octavianus Caesarnak, akit Agustus néven ismer a történelem, de nagy politikus volt. Halálos ágyán így szólt: „Ha jól játszottam, tapsoljatok”. .Játéka” közben sok jót akart és tett, sokat vétkezett és hibázott. Ám Róma áll ma is, utcái, kövei, terei ma is az ő egyéniségét sugározzák (miközben Nero Aranypalotája eloszlott, mint a buborék), s ma is Ferragos- tónak hívják azt a hónapot, mikor Róma kiürül, és autóáradat hömpölyög az ostiai Lido felé. Antalit utolsó óráján nem színpadi sikere, hanem hazája sorsa foglalkoztatta, ő Cin- cinnatusa volt a legújabb kori magyar történelemnek, nem Augustusa. S a magyar nép azon a borús délutánon megérezte ezt. Amint életében nem tapsolt neki, halálában nem zokogoott. Csak mélységes tisztelet ébredt benne, szemérmes komolyság mögé rejtette felkavart lelkiismeretét, s déltől fogva hajnalig egyenként fejet hajtott. Egy ember meghalt, s abban a pillanatban egy nemzetben az élet lángja még egyszer fellobogott. Bibliai órák ezek, s nem földi dinemziók- kal érintkező napok. „Mert nincs nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja az ő barátaiért.”
