Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-06 / 259. szám
$ PEST MEGYE1 HÍRLAP IRODALOM 1993. NOVEMBER 6.. SZOMBAT 7 Banos János Föltámadt hegedű Ha nem felejtett el az a hegedű talán még fölhangolható a holnap megpendülhet ha rámmarad mint laikus kísérlet a remény a keramit-kottára leomolhat a hétközi gyász s az ünnepi derű kiosonhat a kezem közűi Ha emlékszik rám még a szerelem ahogy magam a földre a vízre a nyárra megtalálhat: lakatolt zongorát aléltan a romos időben bár rámgyalogol egy eltévedt járda feketén s unottan rámtérdepel s nem hallja vízszintes lélegzetem Ha megsejt még valami hangtalanul fölkeres mint leporolt szólam föltámadt hegedű a télben vagy szolid cimbalmos bálterem — nem feledkezem meg rólam kire a némaság porhava hull öngyilkos módon — hasztalanul s Király Agnes Felmentés Már túljutott rajta ő csak a létezés rabja De már túljutott rajta Hogy úgy kapja ahogy akarja De már túljutott rajta Hogy minden mocskát takaija De már túljutott rajta Hogy a Teremtőt zavarja Ő már túljutott rajta Ez már csakis az Ő kalandja Ő csak egy szegény, éhes falka Melynek minden tagja Egy-egy bűnbeesett alma... ■ Előjött a sötétből Hiripi. Csáléra állt a füle, az orra, a szemöldöke, a szájaszé- le, a homlokránca, de még a tekintete is. Minden csáléra, hajszra meg semmi! Ajaj! Már mondja is Hiripi. — Jaj, de boldogtalan vagyok! Na, nem! Engem aztán nem! Én nem olyan fából vagyok faragva. Replikázok. — Én meg boldogtalala- lan, jaj, de boldogtalalalan! Hiripi a meghökkenéstől egy pillanatra kizökken a boldogtalanságból, már-már haj- szulnak arca alkatrészei, de ezt nem engedheti, gyerünk csáléra, vissza csáléra, sírásán nyekergi: — Ne böllenkedjen velem. — Ki böllenkedik itt? Ki akarja a másikat... igenis bol- dogtalalalalan vagyok, boldogtalalalan. De őt sem olyan fából! Nézz oda, mi özönlik Hiripi kitátott száján. — Jaj, de boldogtalalala- lan vagyok. Nekilátok én is. — Én meg boldogtalalala- lalan. Ő sem hagyja. — Boldogtalalalalalalala- lan. Én se. — Boldogtalalalalalalalala- lalan. Hihi. Mint egy nóta. Legközelebb egy kis dallamot is szövök bele. De arra már * Lázár Ervin írása II. díjat nyert az MTI-Press 1993. évi tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank Művészeti Kuratóriuma támogatott. Lázár Ervin Egy kis nem lesz idő, huhú. Hiripi legyőzhetetlen, nem fogok én itt szóhoz jutni soha többé. Hallod? — Jaj, de boldogtalalalala- lalalalalalalalalalalalalalalala- lalalalalalalalalalalalalalalala- lalalalalalalalalalalalalalalala- lalalalalalalalalalalalalalalala- lalalalan. Ezt nem lehet kibírni. Kimegyek a konyhába, persze közben is szűija a hátamat a lalala, főzök magamnak egy feketelevest, erre az alkalomra az való, semmi más, lalala, a feketeleves daráló nem tudja túlharsogni, lalala, a főző sem tudja túlsisteregni, lalala, lalala. Ez a Hiripi, ez a Hiripi, összelalalázza a világot. Lám, itt is van már a konyhaablakban egy szemrehányó arc, Ófirencia kisasszony, anglasz nyelvtudor, arca. mi a szösz ez, miféle zelala-bola- la, nem tudok tőle anglaszul virtuózni. na tessék, és már ott is van mellette Frukkancs, ő meg nyilván nem tud a zajtól kézikázni, és sorra jönnek ám, figyeld csak, ott van már Zsigula, Radibenc, Tiszilli, Hapciter, miezittkérem, mifé- lelalala, jönnek a költőlányok, Geszter és Animán, lalala, nézd, ők meg Árger úrfi és Áresz kisasszony Mohácsról, te jó ég, csak nem hallatszik el Mohácsra is? De bizony, egész Mohács lalalul és lililul, rögtön kaszára-kapá- ra, s akkor aztán lesz nemulass és újabb feketemohács. Aj, te jó ég, mit csináljak? lalala* Ráadásul jön Tyzsa asszony is a csőre töltött, hatlövetű Erika írógépével, ilyen körülmények között nem lehet célba lőni, kérem, mondja mérgesen, és lób-lób a hatlövetű írógépet, jaj, csak nehogy hozzám, és hozzám se, mondja a falon Kölcsey úr, fakeretben, én már több mint száz éve megmondtam, hogy első a jókedv, a jókedv, kérem, még a bőség is ráér, csak jókedv legyen, lalala, lalala, az ablakban egyre nagyobb a tömeg, az Erkel utcában seregük a nép, a Csarnok tér felől egy rendőrkocsi, nénótitú, a Vámház körút sarkán egy tűzoltókocsi, titunénó, ennek a fele se tréfa, hagyod abba rögtön, Hiripi! De nem hagyja, lalala, lalala, lalala. Tragédia! Tragédia! De legalábbis tragédia, dalban elbeszélve. Vagy tán mégsem? Kelle- metes hangok szivárognak be az ablakon. Akármi legyek, ha ez nem vihogás. De vihogás bizony! Zsigula, Radibenc, Tiszilli, Frukkancs, Hapciter, Animán, Geszter, Árger úrfi és Áresz kisassony összedugták a fejüket, és ihognak, vihognak. Nagyon jó jel! Még Ófirencia kisasszony is ellebegtet egy mosolykát. Lopva Tyzsa asszonyra pillantok, hátha ő is, de nem, ő még ott fuldokol a lalalában. — Lehet, hogy énekelni akar — mondja Radibenc. — Csak talán botfülű — tódítja Tiszilli. — Az, az — kapok a hazugságon —, nem tud hova lenni a boldogságtól, de a legsajnálatosabban botfülű.-— Akkor segítsünk neki — mondja Ánimán, és finoman bekapcsolódik a lalalá- ba, hipp-hopp, lop bele egy kis dallamot, figyeld, most följebb viszi, most lejjebb, dó-ti-dó, már énekelnek a többiek is, muzsikál Frukkancs hangja, trillázik Áresz kisasz- szonyé, szárnyal Zsigula, Geszter és Hapciter. Ty zsa asz- szony is abbahagyja a lóbló- bot, és beáll daliamászni. Fordul a kocka. A felbőszült nép elhallgat, haragja elpárálló, fekete felhő, megáll a tűzoltónénó, a rendőrtitú, az egyenruhások dalárdába rendeződnek, az utca népe fújja a dallamot, a dallam fújja őket, lebegnek. És micsoda basz- szus! Hát persze, a százéves bérházak is rázendítettek. A Mátyás utca aszfaltjából elő- türemkedik egy orgonabokor, bontja a virágját. Hé, ordítok rá ijedten, nem látod, hogy október van! Ez az a pillanat, amikor Hiripi észbekap. Mi ez? Elhallgat. De elhallgathat bátran, nem veszi észre senki. Az ég nagy üstdob, zengedez. Hiripi egy darabig hallgat, aztán nem bírja tovább, zümmögni kezdi a dallamot, aztán bátrabban, még bátrabban. Dehi- szen nincs is botfüle! És a hangja is! Ej, te lalala. De most nincs idő sopánkodni, énekelek én is torkomszakad- tából. Na, látod, milyen szépen hajszra állítottuk, ami csáléra állt! Czegő Zoltán Kiből a fiák kisírnak vala C sak úgy egyszerűen azt mondják mai áldott szent napig is a Keszeg-házaspárról, hogy „fölkucorodtak a Csender- re”. Tudom és érzem, nincs ebben semmi elítélő, semmi kirekesztő, szereti a falucska a maga módján őket, de hát nem követhetünk mindenkit a világ végére, még a falu végére sem, akit hasonlóképpen szeretünk! Ha aprólékosan megnézzük a dolgokat, s megközelítjük az életeket, akkor sok minden másként van, mint ahogy csak úgy megmutatja magát. A kis házikó az valóban ott volt az idők kezdetétől fönn, a falu fölött elterülő legelőn. Olyan volt az, akár egy nagy tenyér, magasban, melyre időnként fölveszi az elvágyódókat az Isten. Gyermekkorunkban ott tanyáztunk, az volt a Vadnyugat, a teljes Egri csillagok s talán a legteljesebb élet. Keszegék benn éltek a faluban, az ember postás volt, állami ember, az asszonynak a kertecske mellett nem jutott ideje s szükségük sem volt más munkára. Aztán megszületett 1934-ben a fiú, az Isten leve. A faluban szinte minden elsőszülött az István nevet kapta évszázadok óta. Ma sem lehet tudni, miért. Talán az a híres Dobollói István katolikus plébános szoktatta rá, akarva vagy akaratlanul a falu népét. Nagy hazafi volt, szép nagy magyar ember, úgy emlékeznek rá, és a kupányi faluban hatalmas Szent István-napokat szervezett minden esztendőben. Talán azért merészelhette, mert nem jártak gyakran arra a kommunisták. Messze volt. Szegénység volt, szántóföld alig, az erdőt elvették. István után két esztendővel a második Levente, aztán rögvest arra két esztendővel a kicsi postásné ismét megszülte a soron lévő fiúgyermeket, s rá másfél esztendőre eme Ábel után a negyediket is, Áront. Mikor ezt a gyulakutai kocsmában hallottam, s mikor a negyedikig is eljutott Álózi. az öreg, már a második liter bort illogattuk. Nekem az nem volt sok, jó szívvel ültem itt, annyi esztendő után senki sem ismert már, de Álózinak csillogtak a szemei. Koszlott a kocsma, de meleg, s meleg a figyelmes hallgatás, legmelegebb viszont a kipanaszolás, az elmondás nagy, nagy öröme s minden... — Itt csak annyit tudnak, hogy az asszonnyal fölkuco- rodtunk a Csenderre. Csak any- nyit. De hát te elhiszed, hogy csak annyi volt az élet, hogy mindekit itt hagyunk? Any- nyi? Szerettünk itt mindenkit. Csak hát a fiúk... Az első hagyta el elsőnek az országot, meg sem állt Ausztráliáig, 1956-ban. Akkor igen-igen sűrűn gyűjtötték össze a fiatalokat, s ha valakinek csak a szeme is nem állt jól, s a szénája sem valami dímoson az elöljáróság szemében, azt már bevitte a milícia, s faggatták, vitték. István, az nem került belé semmibe akkor, csak erősen megijesztették, merthogy nem volt otthon a faluban, hol lehetett? Hát. Következett a Duna, Svédország, s a kenguruk országa. A második, az már benne volt nyakig a forradalomban, legalábbis a milícia szemében, ugyanis temetésre ment Kecskemétre, akkor októberben hala meg Álózi bá testvére amott. — Levente nem lőtt, az bizonyos, az nem — mondta egy másik alkalommal az öreg. — Az a macskákkal s a leánykákkal elvolt, az csak olvasott, az nem ölhetett. De hát ott volt akkoriban. Itthon elfogták, véresen vallatták csak, másként nem, de az nem tudott vagy nem akart mit mondani. Ennyi. Bé- vitték a Baragánba, a nagy román alföldre, koporsóban került haza a kényszerlakhelyről. A koporsót nem szabadott fölnyitni, hatóságilag temette el az állam idehaza, ingyen. — Infraktus, az vitte el, az — folytatta aztán, valamikor, a sorsaikat ismertetvén vélem. Akkor is fájt, hogy úgy mondja egykori vén aggastyán szomszédunk, mintha idegennek. Mintha kútba, süket sivatagba panaszolná belé, a minden-mindegybe. — Infraktus volt. Az orvos legutoljára azt mondta, hogy ehetett volna több kálcsiumot kicsi korában az a gyermek. Pedig télen született, s az jó, mert mire oda növekedik a gyermek, már teli a kert friss zöldséggel, aztán evett, evett. Sosem tudta kimondani az infarktus szót. S a negyedik veszett el erősen, tán az sem él. A román tengerparton élt még tizenhét évvel ezelőtt, román leányt vett el a katonaság után, sosem telepedett haza. Egyszer járt itthon az új asszonnyal, a bálban a falusfelei kikacagták. Többet sose. A harmadik, életkorban a harmadik most három éve, egy télen tűnhetett el a vak világban az öreg szerint, mert csak úgy történhetett. — Jelet kapott az asszony —, mesélte akkortájt az öreg ugyanebben a korcsomában. — Égit. Mert hogy vénségé- re erősen jóba elegyedett az Istennel. Nincs azzal baj, nem is volt, tisztességes baptista gyülekezetbe járt, ott énekelgettek, imádkozgattak, aztán annyi. Nem ártottak senkinek. Legalább felejtette a fiainkat. A jel egy álom volt, s a valóság egy távirat rá egy hétre: „Ábel meghalt. Kedden temetjük. IrénBalánbányán dolgozott, ahol a hetvenes években a férfiak átlagéletkora 45 év volt. Odafönn a Csenderen a tanyában megsűrűsödött a gyász, az asszony lejárt, ha tudott az imaházba. Télidőben azok a szekeresek vitték le néha, akik följártak a Csendért övező erdőkbe. Aztán már semmiképp nem mehetett, otthon komyikált el egy-egy zsoltárt, néha segített neki az öreg Álózi is, hiszen azok a zsoltárok erősen hasonlítottak a reformátusokéihoz, az öreg pedig az volt, református. — Nem kértem én semmit tőlük, akik arra jártak, de mindig bénéztek hozzám, hogy az asszony is leköltözött végleg a temetőbe. Megnéztek, élek-e. Éltem. A múlt héten aztán magam akaratából költöztem haza, véglegesen. Ha ott veszek, s nem jár arra senki ebben a nagy farkasordító télben, mi lesz velem? És a történet, a család az utolsókat kortyintja itt ebben a kocsmában, aminek a helyén szedres rét vala gyermekkoromban. A vég, hogy az öreg kivágta az első fát a tél elején: „az István fáját”. Merthogy minden fiának ültetett egy cserefát annak idején. Kemény vala ez a tél, s a fa szűkiben. Kivágta, s ott fűtözött mellette, s abból a köményesből, amit a pap küldött ki január hetedikén egy ministráns legénykétől, hogy legyen része a házszentelésből, vízkeresztből, s légyen türelemmel, míg rokkan a hó. Akkor kimegy. Aztán a Levente fája. Ledön- gött a ház elé az is. — Úgy farigcsáltam, érted-e, mint a szalonnát, hogy sokáig tartson. S nem is bírtam vele egyszerre abban a nagy hóban. És a második után a harmadik, aztán április elején, mikor úgy látszott, hogy sosem lesz vége a télnek, a negyedik, Áron. — Eltüzeltem. Mindent. Június vagyon, sír az emberből a bor s nem lehetséges, nem is szükséges azt megállítani. Follyék. Tán kisírja magából szép szál fiait. Vagy tán azok sírnak ki belőle, a vénből? Ki lészen annak a megmondhatója az Úron kívül, ki mindeneket lát, ha nem is tud mindeneken úgy segíteni maga sem, ő Szentkegyelme, ahogyan szeretné. S pláné a szegényeken.
