Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-01 / 254. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. NOVEMBER HÉTFŐ 7 Harmónia vagy kakofónia? Zene, zene, zene Hol volt maga eddig? A kerámikus énekel Csavlek Etelka kerámiái között Kováts Zsolt felvétele A régi görögöknél járta egy mondás az emberi rátermetlen- ség, iigyefogyottság megbélyegzésére: „Nem tud még olvasni és úszni sem”. Ebben benne van az arányos, testiszellemi nevelés, a híres „ép testben ép lélek” igénye, az ókori nevelés oly sarkalatos tétele, hiányzik azonban belőle a zene. A testi nevelés, a güm- nasztiké mellett (ebből lett a mi gimnáziumunk is, de hol vagyunk már attól, hogy fél napig folyjék a testi edzés s fél napig a szellemi. Jó, ha heti két óra jut a testnevelésre, amolyan függelék óraként, melléktárgyként, s legföljebb az élsport — a rekordokra törő sportőrület — élvez kedvezményeket —, míg a nagy átlag droggal, nikotinnal, szeszszel és szexszel rombolja nagyobbakra hivatott testi épületét: szellemi szentélyét, melyet a Biblia —- a görög földön tanító Pál apostollal — a Szentlélek templomának nevezett) — szóval a görögöknél a gümnasztiké mellett nagy szerep jutott a muszaikének, a múzsái tudományoknak, a múzsái nevelésnek, a muzsikának: lantozásnak, fuvolázás- nak is. Abból az emberi rátermettséget minősítő görög mondásból talán nem egészen véletlenül maradt ki a zene. A mondás ugyanis a testi-szellemi rátermettségről, belevalóságról mondott ítéletet: a zene — a mennyei harmónia — ismerete pedig a görögségnél szinte erkölcsi kategóriának számított; a bűnöst a bíróságon — ha kiderült, hogy nem ismeri a zenét — fölmentették: hiszen hogyan tudná, mi a helyes, hogy tudna különbséget tenni a jó és a rossz között, ha nem ismeri a múzsák ajándékát, a világ harmóniáját, rendjét kifejező zenét. Nem véletlen, hogy az antik romokon megszületett Egyházban is oly fontos szerephez jutott a zene, hiszen — emlékezhetünk a Faust híres, modem francia filmfeldolgo- zására — Gerard Philippei a főszerepben — az Ördög a zene hangjaitól futamodik meg; a harmonikus, égi zene hangjaitól. Tudták ezt sokan, az éneklő ifjúságért, az éneklő magyarságért küzdő Kodály Zoltán, a „hangok nagy tanára” is — s még azok is, akik az általános zenei oktatást s a kórusmozgalmat visszasorvasztották, hogy a zenei oktatás is csak olyan függelék legyen a tanrendben, mint a testnevelés. Tudták az észtek is, mikor hatalmas, több ezres kórusaikkal, óriási zenecsamo- kokban tartották magukban a rabság idején a lelket. Nálunk Kodály halálával — aki a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának is elnöke volt -— indult meg az éneklő nemzet elhalása. 1956-ban újra felhangzott a Zrínyi szózata a Bem térről a Marseillaise dallamára vonult az ifjúság az Országházhoz s a termopüléi küzdelemben a Kossuth-nóta dallama és szavai: — „mindnyájunknak el kell menni” — mozgósították a nemzetet. A tiltás, a betiltás nem volt oly nyílt és brutális, mint a színházi műsorok esetében: az eszközök finomabbak voltak. A lángokat nem egy lehelettel oltották ki, hanem mint Haydn búcsúszimfóniájában, egyenként fújták el a gyertyák lángját. Korábban a zsdanovi művészetpolitika szellemében üldözték a „kozmopolita” nyugati zenét (szülővárosom középiskolájában azért támadt botrány a 60-as években, mivel a diákok leveleztek a Szabad Európával s zeneszámokat kértek onnan), nyugati — „imperialista” — „föllazítás”- ról cikkeztek, most viszont a fellazítás belülről indult meg: szabad utat engedtek a legfőbb műsorszórókban a valóban romboló, harmóniátlan, üvöltő, lélekromboló kakofóniának. Pedig Németh László is megírta, már jóval korábban, hogy „semmi sincs, ami annyira rombolás, mint a rossz zene”. S ez a zenei rombolás napjainkban egyre gátlástalanabbá, szinte szökőárszerűen söpör el útjából minden nemeset. Nem a magyar népdal némult el a reggeli négyórás zenés műsorokban; nem a szomszéd országok népzenéje, énekkultúrája, operaművészete — amely hozzánk mégis csak több szállal kapcsolódik —, hanem általában a népzene, a harmonikus, a szépre, a jóra s az igazra nevelő zene, amiről a görögök oly sokat tudtak. Ha reggelente bekapcsolja az ember a rádiót, a Kossuth- adót, nem érzi azt, hogy Magyarországon van s hogy a Magyar Rádiót hallgatja. A zeneszámoknak nemcsak a nyelvük, szövegük nem magyar, de a zenei nyelvük sem. Sőt, sok esetben ezek már szinte nem is emberi nyelven szólnak. S ha néha mégis magyar szöveggel zengnek a bárgyúsá- gok: azt kívánnád, hogy inkább ne is szóltak volna. Persze, erre ismét lehet azt mondani, hogy nem kötelező hallgatni, el lehet zárni a rádiót (meg is tesszük), de azért a demokratikus pluralizmus jegyében, hogy is áll a ez a dolog: a lakosság 9/10-ét kitevő hívő magyarság hallgassa állandóan saját nemzeti adóján a lélekromboló, nihilista szellemű zenét? Szilágyi Ferenc Ami manapság nem gyakori: Csavlek Etelka vidám, boldog, kiegyensúlyozott ember. Két művészi talentummal ajándékozta meg őt a Teremtő: csodálatos hanggal és a művészi formázás, a kerámia-alkotás tehetségével. — Egészen kicsi gyermekkoromtól kezdve énekesnő szerettem volna lenni — meséli. — Édesanyámnak csodaszép hangja van, bizonyára tőle örököltem a hajlamot. Édesapám építészmérnök, tőle meg a kézügyességem „kaptam”. Egyébként a bátyám, András, Munkácsy-díjas festőművész. — Korán zongorázni tanultam, és folyton énekeltem. De apám egy biztos szakmát szeretett volna nekem. Rá hallgatva mentem szakközépiskolába, ahol kerámia-szakon végeztem, vagyis az érettségi mellé kaptam egy szakmai bizonyítványt is. Aztán simán felvettek az Iparművészeti Főiskolára, ahol kerámiaszakon 1970-ben diplomáztam. Kerámikus iparművész lettem. De azért tizenhat éves korom óta magánúton énekelni is tanultam, és amikor végeztem az Iparművé- szetin. még abban az évben jelentkezten a Zeneakadémiára. Nem vettek föl... — Nagyon nem keseredtem el, mert akkortájt ismertem meg leendő páromat, aki a budapesti porcelán- gyár főmérnöke volt. Másfél év múlva összeházasodtunk, két lányunk született. Már mindkettő egyetemi hallgató, bölcsészek. Nem zenélnek, se kerámia, se ének... Na, akkor én hét évig „elbújtam” a műhelyembe, semmit nem énekeltem, kialudt bennem a vágy. Mélyen szunnyadt, aztán egyszercsak feltört. Bár a kerámiában is sikeresen alkottam: figurális, humoros, játékos, érdekes tárgyakat. 1979-ben volt az első önálló kiállításom Pesten, és akkor úgy éreztem, énekelnem kell. Ott, a kiállítás megnyitóján népdalokat adtam elő. És újra énekelni tanultam. A kerámia kötetlen munka volt, a gyerekek pedig már növögettek, így tudtam időt szakítani. 1979-ben elmentem az operai magánénekesi meghallgatásra. Gioconda áriáját énekeltem, ami elég nehéz feladat. Hát, szépen, megdicsértek, aztán azzal fejezték be, hogy „ez a hang nem felel meg az operaházunk színvonalának...” Mivel alábecsültem magamat, mert el sem tudtam képzelni, hogy én bekerüljek, amikor ott álltak sorban az akadémiai diplomások, nem sértődtem meg az elutasításon. A következő évben újra elmentem. Szerencsémre Polgár László is ott ült a nézőtéren, és akkor ő szólt Mikó Andrásnak, hogy külön is hallgassanak meg. Utána Mikó csak annyit mondott: „hol volt maga eddig?” Hát, ettől kezdve elindult az operaénekesi pályám. — 1982. augusztusától a Magyar Operaház rendes tagja lettem. Évről-évre kaptam egy-egy nagy szerepet. És mivel a kerámiára egyre kevesebb időm lett, fájó szívvel, lassacskán felhagytam vele. De úgy érzem, sikerült mindkettőt egyforma magas szinten elsajátítanom. És egyformán is szeretem, mint anya a két gyermekét... Talán az éneklésben vagyok boldogabb, mert a siker közvetlen érzése a színpadon semmihez sem hasonlítható boldogság. — Úgy érzem, most, ezekben az években az éneklésnek van az ideje, de utána majd visszatérek a kerámiához. Ötvenöt-hatvan év felett már nem akarok énekelni, de remélem, koron- gozni lesz mér erőm... E. É. Emlékezés a fafaragóra Dányban a múltat is óvják Születésének századik évfordulóján ifjabb Kapoli Antal fafaragóra, a Népművészet Mesterére emlékeztek Szigetváron. Megkoszorúzták Kapoli sírját, a helyi zeneiskolában szakmai tanácskozást tartottak a népi fafaragó munkásságáról, a hely- történeti múzeumban pedig emlékkiállítás nyílt alkotásaiból, valamint emlékére gyermekraj zpályázatot is hirdettek. A dányi ember arról híres, mondta egyszer Gádor András polgármester, aki mintegy önszorgalomból érték- struktúra vizsgálatot végzett a helybéliek körében, hogy szereti a változatosságot. Ez azonban nem jelenti azt, s erre az idézett találkozón utal is a tősgyökeres dányi, hogy csak a jövő felé kacsingatnak, az újat, az eddig ismeretlent is próbálgatják a helybéliek. A falusiak ugyanilyen szeretettel óvják, ápolják múltjuk emlékeit. Elég csak arra utalni, amilyen gondoskodással foglalatoskodnak a helybéliek az idősekkel, vagy ahogyan betöltik a település központjának számító közösségi házat, melyet az egyetlen helyi egyház, a katolikus hozott létre és működtet. De ugyanerre utal az az izgalom is, ahogyan hetek, sőt hónapok óta foglalkoznak a régi-új címer megalkotásának, az egykori szimbólumok felidézésével. A hagyományok, a történelmi emlékek óvásának egyik legszembetűnőbb példája annak a faluháznak a gondozása, mely a hivatalos útmutató szerint a XIX. századból származik. Hosszú évek óta itt látható az a néprajzi gyűjtemény, melynek külön érdekessége, hogy a kiállított tárgyak többségét a helybéliek hordták össze. Tájjelegű már maga az épület is: nádfedele, belső beosztása (szoba-pitvar- konyha-kamra-istálló-takar-, mányos) hű képet ad az erre a vidékre jellemző építkezési szokásokról. De ugyanígy „árulkodnak” a tárgyak is: kovácsolt oromdíszek talán épp a szomszédos házakról kerültek be a múzeumba, a kőből készült edények pedig szótlanul is sejtetik, mennyire egyszerű, szerény életvitelű, szegényes, de Hancsovszki János felvételei meglehetősen dolgos népek lakták e települést. Sajnos, s talán éppen ez fáj legjobban a helybélieknek, hiányos ez a gyűjtemény. így a kiállítás sem vállalhatta fel, hogy folyamatosságában mutassa be az egykori nép- és életszokásokat, a tárgyak használati rendjét. A fapadra helyezett korsók, az ablakba állított égők, a falra függesztett vallási tárgyú festmények és a hímzett, keretezett térítők inkább csak utalásszerűén idézik fel az egykori falusi élet apró mozzanatait. (mé Indóházak képeslapokon A történelmi Magyarország 181 vasútállomását ábrázoló képeslap-sorozat látható az „Indóházak” címmel a békési Jan- tyik Mátyás Múzeum galériájában megnyílt kiállításon. Anyagát a békési származású, Budapesten élő Turóczy László 2000 darabos nemzetközi viszonylatban is jelentős, meglehet, egyedülálló magángyűjteményéből válogatták. A kiállítás fél éven át várja a közönséget. Bethlen Gábor-díjak Ma délután 18 órakor az Országos Széchényi Könyvtár dísztermében adják át a Bethlen Gábor Alapítvány idei díjait. A kuratórium Bethlen Gábor-díjat adományozott Nedjeljko Fabrio horvát írónak, Nagy Árpádné Paksy Ágnes főiskolai tanárnak és Szőcs Géza költőnek. Tamási Áron-díjban részesült Annus József író, a Tiszatáj főszerkesztője. Márton Áron-emlékérmet kapott Perka Margit és Perka Mihály szabófalvi tanár-házaspár, valamint Géczi Lajos nagyka- posi tanár, közíró.
